VIRÁGTITOK (Deli Mihály Odú-sorozatából)

VIRÁGTITOK

A férfi befordult a sarkon és felpillantott az utcatáblára. Aztán körbenézett, tétova mozgásán látszott, nem tudja, hol van; eltévedt. Egy idő után megállított valakit:

– Ez mindig Viola utca volt?

– Persze, mindig – válaszolta sietősen a megszólított.

Gondterhelten és értetlenül toporgott, amikor egy szemüveges járókelőnek szemet szúrt bizonytalankodása. Megállt mellette és megkérdezte:

– Segíthetek valamiben?

– A Margaréta utcát keresem, itt van valahol a környéken…

– Neem, nem. Vannak virágnevű utcák errefelé, de Margaréta utca biztosan nincs.

– Az baj. Pedig mintha…

– Mit keres?

– Tulajdonképpen a testvéremet.

– Margaréta utca? Hm. Szóval ott lakik?

– Úgy rémlik.

– Most ott, vagy nem?!

– Nem emlékszem.

– Nem emlékszik? Olyan régen találkoztak?

– Nem tudom. Úgy érzem nem régen, de nem emlékszem.

– …Jól van?

– Jól, persze. Csak nem emlékszem.

– Mire emlékszik?

– Nem tudom… Itt jöttem végig az úton, és azt hittem, ez a Margaréta

utca.

– Honnan jött? Hol lakik?

– Nem tudom…

– Semmire nem emlékszik?

– Semmire.

– A nevét tudja?

– Persze, Szirmai Ferenc vagyok.

Bemutatkoztak. A szemüveges kezet nyújtott: – Magos József. …És még mire emlékszik? Valamire biztosan.

– A testvéremet keresem. Azért jöttem végig ezen az úton, mert úgy gondoltam, ez a Margaréta utca, és itt lakik…

– A Margaréta utca biztos?

– Igen, azt hiszem.

– Nézze, ha akarja, elkísérem egy orvoshoz, hátha…

– Nem, nem vagyok őrült! A testvéremet keresem. Csak nem emlékszem semmire. Ahogy itt befordultam, egyszerre megváltozott minden…

– De ha semmit nem tud, ha semmire nem emlékszik, mit fog csinálni?

– Remélem, meglesz.

– Busszal jött?

– Háát, arra sem emlékszem. Mintha csak a szél lökött volna ide.

– Jaj, így nehéz. Most például merre indul?

– Erre – mutatta a férfi az irányt.

– Az a Pipacs utca.

– Igen, látom… Az egész környék olyan, mint egy kertészet. Bár pillanatnyilag elég dzsungelszerű.

A szemüveges tétován állt mellette. Azt gondolta, megfogja a karját és elkíséri egy kórházba, vagy rendelőbe. De a férfi láthatóan nem szorult fizikai segítségre.

– Valami apróságra biztosan emlékszik – próbálta tovább szőni a beszélgetést.

– Azt hiszem otthon voltam, és elindultam, hogy megkeressem a testvéremet.

– De miért, volt valami konkrét oka?

– Nem, nem… nem emlékszem. Azt hiszem, csak látni akartam. Mindig is itt lakott; és otthon van, az biztos, soha nem megy sehová.

– Messziről jött?

– Igen, lehet, elég fáradt vagyok.

– Ha elindulnánk visszafelé, haza találna?

A férfi hátra nézett és gondolkozott. – Nem… Itt vesztettem el a fonalat, ahogy befordultam.

– Mit szólna, ha mégis visszamennénk néhány métert, hátha beugrik valami. Egy ház, egy fa, bármi. Jól gondolom?

– Igen, persze. Igaza van.

Lassan, figyelmesen sétáltak visszafelé. A férfi kíváncsian nézelődött, s ha mosolygott, csak azért, mert szépnek találta a házakat, az ablakokat, az embereket. Kísérője reménykedve leste az arcát.

– No, kapiskál valami?

– Nem, sajnos semmi… Talán volt egy falikút is…

– Lehet, hogy be kéne mondani a rádióban, vagy a TV-ben.

– Ez eszembe sem jutott.

– Esetleg az ön fényképével. Hátha felismerik. Családja van?

– Nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy van egy testvérem. Fiútestvérem. Velem egyidős.

– Szerintem be kéne mondani, különben sosem találja meg.

– Lehet.

– És hol fog aludni, ha nem emlékszik haza menni? Egy padon, a fűben, vagy mi?

– Nem tudom. Nem is gondoltam rá. Ha megtalálnám a testvéremet, akkor minden rendben lenne.

– Jó-jó, de így reménytelen, hogy semmire sem emlékszik.

– Igen. Igaz…

– Mi legyen?

– Nem szeretnék felfordulást csinálni.

– Ahogy gondolja.

– Köszönöm a segítségét.

– Lehet, hogy a testvére meg magát keresi.

– Elvesztettük egymást.

– Pontosan. Emlékszik rá?

– Az alakja előttem van, de sem az arcát, sem a ruháját nem látom. Azt hiszem, hasonlít rám. Még az illata is az orromban van. Úgy érzem, vár.

– Keressünk egy térképet, van-e egyáltalán Margaréta utca?

– Igen, a Margaréta utca biztos!

Bementek a közeli könyvesboltba, térképet kértek, kihajtogatták, de nem volt a városban ilyen utca. A férfi lemondóan, mégis kissé incselkedve, el-mosolyodott: – Na, most mi lesz?

– Jó kérdés – mondta feszesen a segítőkész szemüveges járókelő.

– Mit csináljak?

– Néznünk kéne orvost, vagy rendőrt.

– Szeretném valahogy elkerülni.

– Így, sajnos, többet nem tudok segíteni.

– Köszönöm, nagyon köszönöm az eddigieket is.

– Ugyan. Hát nem jutottunk semmire.

A szemüveges járókelőnek azonban nem volt szíve magára hagyni a férfit:

– Próbáljon visszaemlékezni!

– Nem megy, hiába. Talán ez a sok virág is megkavar, pedig annyira szépek.

– Jöjjön, üljünk le egy kicsit, csukja be a szemét, és összpontosítson.

Körülnéztek, leültek egy üres padra. A férfi arcán megjelent a gondterhelt figyelem. Szemhéján látszott, képeket kerget, nyugtalanul kapkod, s csak lassan csitul el benne az igyekvés. Mint aki ellökte magát a szárazföldtől, de nem látja a túlpartot. A szemüveges összeráncolt homlokkal próbált a nyomába szegődni. Annyira megfoghatatlannak és képtelennek tűnt a helyzet, hogy csak valami szokatlan és különös megoldás segíthetett. Mégis, újra és újra oda jutott, ha a fényképét bemutatnák a TV-ben, valaki biztosan felismerné és jelentkezne érte. Közben nem hagyta nyugodni a talány, hogy a férfi valamiért elveszett. Jó, talán csak megbotlott, beverte a fejét, de hát annak is oka van. Ránézésre semmi szokatlan nem látszott rajta; törlődött az emlékezete: üres ház, berendezés nélkül. Csupán ajtók, ablakok, lépcsők, beszögellések… Megrezdült a feje: elaludt… Karakteres vonásait meglágyította a tehetetlen várakozás bizonytalansága, a szelíd beletörődés. Haja rövid volt, állát elszürkítette a sűrű borosta. Talán álmodott. De mit? A szemüveges kicsit felé hajolt, és megszagolta. Különleges illatot, szagot nem árasztott, természetes, férfias kipárolgást érzett. Esetleg egy ér elzáródott az agyában. Orvosi eset… De aztán ő is lehunyta a szemét, a férfi mellé húzódott: – Meglesz. Megtaláljuk – mondta halkan. Érezte, ahogy a másik elmosolyodik, mint amikor egy függöny tétován meglebben…

– Itt van a közelben, vár – suttogta a férfi félálomban.

– Merre induljunk?

– Maga mit mond?

– Hát, vannak különféle támpontok. Például tud olvasni, tudunk beszélgetni, tisztában van a helyzetével… Ezek mind biztató jelek.

– Ugye kevés?

– Kevés, de lehet, hogy másfelé kell keresgélnünk.

– Merre?

– Még nem tudom.

– Látom, hogy gondot okozok magának. Bennem viszont semmi „gond” nincs. Legfeljebb egy kis türelmetlen aggodalom. Érti ezt? – kérdezte a férfi.

– Találkoztam egyszer valakivel, akinek megszűnt a fájdalom érzete – mondta a szemüveges. – Folyamatos felügyeletre szorult. Nem érzett tűszúrást, nem érzete volna például a vakbélgyulladást, semmit. Szóval, állandóan mosolygott, pedig a halál torkában élt.

– Mi lett vele?

– Megunta, hogy örökké karanténban kell lennie. Megszökött és aztán hamarosan meghalt. – Hirtelen észbekapott, de valahogy mégsem jött zavarba. – Iratai nincsenek? – A férfi elnevette magát:

– Neem, nincsenek, már megnéztem. Semmi nincs nálam. Semmi az égvilágon. Itt állok egy szál magamban, a semmiben; tulajdonképpen nem is vagyok. Miközben mégis itt vagyok…

– Hát, elég furcsa.

– Ne haragudjon, hogy feltartottam.

– Neem, nem.

– Búcsúzom…

– Viszont kezdhetne egy új életet.

– Nem tudom, mi a jobb?

– Gondolja meg.

– Megfontolandó.

– Viszontlátásra.

– Viszontlátásra. Köszönöm. Köszönöm, hogy segíteni próbált.

– Várjon, megadom a címemet, ha mégsem jut semmire. Tulipán utca tizenhét… arra, rögtön a Gerbera köz után… – felírta egy papírkára, és a férfi kezébe nyomta.

– Még egyszer, hálás vagyok a türelméért.

A szemüveges csak állt és állt, majd szorosan a férfi mellé lépett, átölelte, és határozottan magához szorította. „Még ilyet! Mint aki kiesett a fészekből…” – gondolta. „Hát hogy történhet ilyen?” – Féltette.

Meghajoltak, és elindultak.

Pár lépés után a szemüveges mégis megállt, megfordult, összehajtotta a szemüvegét, a zsebébe csúsztatta, nagy levegőt vett, és mint aki megpillant egy réges-régi ismerőst, száz éve nem látott rokont, kaszát-gereblyét félre dobva, integetve, kurjongatva, sietősen utána eredt.

Giuseppe Arcimboldo: II. Rudolf német-római császár arcképe

(A kép forrása: itt)