Some elements on this page did not load. Refresh your site & try again.

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

VIRÁGTITOK (Deli Mihály Odú-sorozatából)

 

 

 

VIRÁGTITOK

 

 

 

 

 

A férfi befordult a sarkon és felpillantott az utcatáblára. Aztán körbenézett, tétova mozgásán látszott, nem tudja, hol van; eltévedt. Egy idő után megállított valakit:

     – Ez mindig Viola utca volt?

     – Persze, mindig – válaszolta sietősen a megszólított.

     Gondterhelten és értetlenül toporgott, amikor egy szemüveges járókelőnek szemet szúrt bizonytalankodása. Megállt mellette és megkérdezte:

     – Segíthetek valamiben?

     – A Margaréta utcát keresem, itt van valahol a környéken…

     – Neem, nem. Vannak virágnevű utcák errefelé, de Margaréta utca biztosan nincs.

     – Az baj. Pedig mintha…

     – Mit keres?

     – Tulajdonképpen a testvéremet.

     – Margaréta utca? Hm. Szóval ott lakik?

     – Úgy rémlik.

     – Most ott, vagy nem?!

     – Nem emlékszem.

     – Nem emlékszik? Olyan régen találkoztak?

     – Nem tudom. Úgy érzem nem régen, de nem emlékszem.

     – …Jól van?

     – Jól, persze. Csak nem emlékszem.

     – Mire emlékszik?

     – Nem tudom… Itt jöttem végig az úton, és azt hittem, ez a Margaréta

utca.

     – Honnan jött? Hol lakik?

     – Nem tudom…

     – Semmire nem emlékszik?

     – Semmire.

     – A nevét tudja?

     – Persze, Szirmai Ferenc vagyok.

     Bemutatkoztak. A szemüveges kezet nyújtott: – Magos József. …És még mire emlékszik? Valamire biztosan.

     – A testvéremet keresem. Azért jöttem végig ezen az úton, mert úgy gondoltam, ez a Margaréta utca, és itt lakik…

     – A Margaréta utca biztos?

     – Igen, azt hiszem.

     – Nézze, ha akarja, elkísérem egy orvoshoz, hátha…

     – Nem, nem vagyok őrült! A testvéremet keresem. Csak nem emlékszem semmire. Ahogy itt befordultam, egyszerre megváltozott minden…

     – De ha semmit nem tud, ha semmire nem emlékszik, mit fog csinálni?

     – Remélem, meglesz.

     – Busszal jött?

     – Háát, arra sem emlékszem. Mintha csak a szél lökött volna ide.

     – Jaj, így nehéz. Most például merre indul?

     – Erre – mutatta a férfi az irányt.

     – Az a Pipacs utca.

     – Igen, látom… Az egész környék olyan, mint egy kertészet. Bár pillanatnyilag elég dzsungelszerű.

     A szemüveges tétován állt mellette. Azt gondolta, megfogja a karját és elkíséri egy kórházba, vagy rendelőbe. De a férfi láthatóan nem szorult fizikai segítségre.

     – Valami apróságra biztosan emlékszik – próbálta tovább szőni a beszélgetést.

     – Azt hiszem otthon voltam, és elindultam, hogy megkeressem a testvéremet.

     – De miért, volt valami konkrét oka?

     – Nem, nem… nem emlékszem. Azt hiszem, csak látni akartam. Mindig is itt lakott; és otthon van, az biztos, soha nem megy sehová.

     – Messziről jött?

     – Igen, lehet, elég fáradt vagyok.

     – Ha elindulnánk visszafelé, haza találna?

     A férfi hátra nézett és gondolkozott. – Nem… Itt vesztettem el a fonalat, ahogy befordultam.

     – Mit szólna, ha mégis visszamennénk néhány métert, hátha beugrik valami. Egy ház, egy fa, bármi. Jól gondolom?

     – Igen, persze. Igaza van.

     Lassan, figyelmesen sétáltak visszafelé. A férfi kíváncsian nézelődött, s ha mosolygott, csak azért, mert szépnek találta a házakat, az ablakokat, az embereket. Kísérője reménykedve leste az arcát.

     – No, kapiskál valami?

     – Nem, sajnos semmi… Talán volt egy falikút is…

     – Lehet, hogy be kéne mondani a rádióban, vagy a TV-ben.

     – Ez eszembe sem jutott.

     – Esetleg az ön fényképével. Hátha felismerik. Családja van?

     – Nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy van egy testvérem. Fiútestvérem. Velem egyidős.

     – Szerintem be kéne mondani, különben sosem találja meg.

     – Lehet.

     – És hol fog aludni, ha nem emlékszik haza menni? Egy padon, a fűben, vagy mi?

     – Nem tudom. Nem is gondoltam rá. Ha megtalálnám a testvéremet, akkor minden rendben lenne.

     – Jó-jó, de így reménytelen, hogy semmire sem emlékszik.

     – Igen. Igaz…

     – Mi legyen?

     – Nem szeretnék felfordulást csinálni.

     – Ahogy gondolja.

     – Köszönöm a segítségét.

     – Lehet, hogy a testvére meg magát keresi.

     – Elvesztettük egymást.

     – Pontosan. Emlékszik rá?

     – Az alakja előttem van, de sem az arcát, sem a ruháját nem látom. Azt hiszem, hasonlít rám. Még az illata is az orromban van. Úgy érzem, vár.     

     – Keressünk egy térképet, van-e egyáltalán Margaréta utca?

     – Igen, a Margaréta utca biztos!

     Bementek a közeli könyvesboltba, térképet kértek, kihajtogatták, de nem volt a városban ilyen utca. A férfi lemondóan, mégis kissé incselkedve, el-mosolyodott: – Na, most mi lesz?

     – Jó kérdés – mondta feszesen a segítőkész szemüveges járókelő.

     – Mit csináljak?

     – Néznünk kéne orvost, vagy rendőrt.

     – Szeretném valahogy elkerülni.

     – Így, sajnos, többet nem tudok segíteni.

     – Köszönöm, nagyon köszönöm az eddigieket is.

     – Ugyan. Hát nem jutottunk semmire.

     A szemüveges járókelőnek azonban nem volt szíve magára hagyni a férfit:

     – Próbáljon visszaemlékezni!

     – Nem megy, hiába. Talán ez a sok virág is megkavar, pedig annyira szépek.

     – Jöjjön, üljünk le egy kicsit, csukja be a szemét, és összpontosítson.

     Körülnéztek, leültek egy üres padra. A férfi arcán megjelent a gondterhelt figyelem. Szemhéján látszott, képeket kerget, nyugtalanul kapkod, s csak lassan csitul el benne az igyekvés. Mint aki ellökte magát a szárazföldtől, de nem látja a túlpartot. A szemüveges összeráncolt homlokkal próbált a nyomába szegődni. Annyira megfoghatatlannak és képtelennek tűnt a helyzet, hogy csak valami szokatlan és különös megoldás segíthetett. Mégis, újra és újra oda jutott, ha a fényképét bemutatnák a TV-ben, valaki biztosan felismerné és jelentkezne érte. Közben nem hagyta nyugodni a talány, hogy a férfi valamiért elveszett. Jó, talán csak megbotlott, beverte a fejét, de hát annak is oka van. Ránézésre semmi szokatlan nem látszott rajta; törlődött az emlékezete: üres ház, berendezés nélkül. Csupán ajtók, ablakok, lépcsők, beszögellések… Megrezdült a feje: elaludt… Karakteres vonásait meglágyította a tehetetlen várakozás bizonytalansága, a szelíd beletörődés. Haja rövid volt, állát elszürkítette a sűrű borosta. Talán álmodott. De mit? A szemüveges kicsit felé hajolt, és megszagolta. Különleges illatot, szagot nem árasztott, természetes, férfias kipárolgást érzett. Esetleg egy ér elzáródott az agyában. Orvosi eset… De aztán ő is lehunyta a szemét, a férfi mellé húzódott: – Meglesz. Megtaláljuk – mondta halkan. Érezte, ahogy a másik elmosolyodik, mint amikor egy függöny tétován meglebben…

     – Itt van a közelben, vár – suttogta a férfi félálomban.

     – Merre induljunk?

     – Maga mit mond?

     – Hát, vannak különféle támpontok. Például tud olvasni, tudunk beszélgetni, tisztában van a helyzetével… Ezek mind biztató jelek.

     – Ugye kevés?

     – Kevés, de lehet, hogy másfelé kell keresgélnünk.

     – Merre?

     – Még nem tudom.

     – Látom, hogy gondot okozok magának. Bennem viszont semmi „gond” nincs. Legfeljebb egy kis türelmetlen aggodalom. Érti ezt? – kérdezte a férfi.

     – Találkoztam egyszer valakivel, akinek megszűnt a fájdalom érzete – mondta a szemüveges.      – Folyamatos felügyeletre szorult. Nem érzett tűszúrást, nem érzete volna például a vakbélgyulladást, semmit. Szóval, állandóan mosolygott, pedig a halál torkában élt.

     – Mi lett vele?

     – Megunta, hogy örökké karanténban kell lennie. Megszökött és aztán hamarosan meghalt. – Hirtelen észbekapott, de valahogy mégsem jött zavarba.  – Iratai nincsenek? – A férfi elnevette magát:

     – Neem, nincsenek, már megnéztem. Semmi nincs nálam. Semmi az égvilágon. Itt állok egy szál magamban, a semmiben; tulajdonképpen nem is vagyok. Miközben mégis itt vagyok…

     – Hát, elég furcsa.

     – Ne haragudjon, hogy feltartottam.

     – Neem, nem.

     – Búcsúzom…

     – Viszont kezdhetne egy új életet.

     – Nem tudom, mi a jobb?

     – Gondolja meg.

     – Megfontolandó.

     – Viszontlátásra.

     – Viszontlátásra. Köszönöm. Köszönöm, hogy segíteni próbált.

     – Várjon, megadom a címemet, ha mégsem jut semmire. Tulipán utca tizenhét… arra, rögtön a Gerbera köz után… – felírta egy papírkára, és a férfi kezébe nyomta.

     – Még egyszer, hálás vagyok a türelméért.

     A szemüveges csak állt és állt, majd szorosan a férfi mellé lépett, átölelte, és határozottan magához szorította. „Még ilyet! Mint aki kiesett a fészekből…” – gondolta. „Hát hogy történhet ilyen?” – Féltette.

           Meghajoltak, és elindultak.

           Pár lépés után a szemüveges mégis megállt, megfordult, összehajtotta a szemüvegét, a zsebébe csúsztatta, nagy levegőt vett, és mint aki megpillant egy réges-régi ismerőst, száz éve nem látott rokont, kaszát-gereblyét félre dobva, integetve, kurjongatva, sietősen utána eredt.   

 

 

 

 

Giuseppe Arcimboldo: II. Rudolf német-római császár arcképe

 

(A kép forrása: itt)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

MOGY-embléma_kicsi.png
Blogos rovatok

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu