Some elements on this page did not load. Refresh your site & try again.

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Azt akarta, amit maga sem kívánt. Fukuyama jövendölése valósággá vált – csak nem úgy

 

 

(Tisztelt Olvasó! Ritka egy világos és fontos eszmefuttatás az elejétől a végéig világunk egyik fő politikai-erkölcsi-szellemi – no és gyakorlati –kérdéséről, ezért kivételesen nem csupán egy-két gondolatát szemléztük, hanem teljes terjedelmében ismertetjük a magunk kiemeléseivel. – a Szerk.)

 

A jóslás nehéz dolog, kiváltképp, ha a jövőre vonatkozik – szokták mondani némi élccel, és a szarkasztikus megjegyzés igazsága alól a sokat hivatkozott amerikai celebpolitológus, Francis Fukuyama sem kivétel. Jól ismert tézise azért jól ismert, mert úgy harminc évvel ezelőtt a liberális demokrácia mint politikai rend általános győzelmét vetítette előre, és ez a liberális demokratáknak nyilvánvalóan ínyére volt. A japán felmenőkkel rendelkező szerző persze A történelem vége és az utolsó ember című, tagadhatatlanul nagy hatású műve óta is sok mindent írt és mondott – az elmúlt években például Magyarországról is sokat –, melyekről kiderült, hogy azért nem teljesen úgy vannak. Említett 700 oldalas művének nagyon-nagyon tömör összefoglalása valahogyan úgy hangzik, hogy a természetet egyre inkább uralma alá hajtó emberiség gazdasági, politikai „fejlődése” szerinte egyértelműen a liberális demokráciák győzelmébe torkollik. Ennek pedig egyik kiemelt mozgatórugója az, hogy az emberek mindenekelőtt arra vágynak, hogy másokkal egyenlőnek ismerjék el őket, az „úr–szolga viszony” meghaladását pedig még a maga fogyatékosságaival együtt is a szabadversenyes kapitalizmus szolgálja leginkább.

 

Azonban. Azonban tény, hogy könyvének utolsó fejezetében Fukuyama maga is elkezd kalkulálni a lehetséges mellékhatásokkal. Nevezetesen azzal, hogy a liberális projekt valamiféle bornírt jogkiterjesztésbe fordulhat át, „az utolsó emberre” váró tökéletes egyenlőség pedig az értékek beláthatatlan következményekkel bíró relativizálódását, ezáltal a nihilt, a cél és értelem nélküli világot hozhatja magával. A mai eseményeket szemlélve sokat – magam által is – hangoztatott érv, hogy Fukuyama jövendölésével szemben a történelem nem ért véget, a globális liberális narratíva méltó kihívóra talált a lokalitáshoz kötődő, a posztmodern ellenreakciójaként újjászületőben lévő szuverenista gondolatban. Ugyanakkor be kell vallani, hogy Fukuyamának bizonyos szempontból mégis igaza lett, ha nem is legfőbb pontja kapcsán. Könyvének utolsó fejezeté­ben – mikor már kérlelhetetlenül bebizonyította, hogy a demokrácia csak liberális, semmi más – ugyanis elég részletesen leírja azokat a veszélyeket, melyek a 1990-es évek elején még csak bimbódzófélben voltak, de melyek az általa eszményinek beállított gondolat totalizálódásával maguk alá temethetnek szó szerint mindent, amiért érdemes élni.

 

Enyhe naivitással Fukuyama úgy gondolta, a modernségben van különbség liberalizmus és baloldal között, és az egyik fő fenyegetést utóbbiban látta: „az amerikai egyetemeken például már a rasszizmus, a szexizmus és a homofóbia vagy az egyenlőtlenség egyéb megnyilvánulásai váltották fel a baloldal hagyományos vesszőparipáját, az osztályproblémát. És ha egyszer elfogadott elvvé válik, hogy emberi méltósága jogán mindenkit egyenlő elismerés illet meg, semmi sem garantálja, hogy az emberek továbbra is békésen eltűrik az egyenlőtlenség természetes vagy szükséges fennmaradt formáit.” Teljesen világosan leírta a vágyakból jogokat gyártó emberi jogi fundamentalizmus várható térnyerését is: „majdnem minden liberális demokráciában megszaporodtak az »új jogok« az utóbbi évtizedekben. Sok demokrácia nem érte be az élet, a szabadság és a tulajdon védelmével, s a nyugalom és visszavonultság, az utazás, a foglalkoztatottság, az üdülés, a szexuális választás, az abortusz, a gondtalan gyermekkor stb. jogát is biztosította. Magától értetődik, hogy e jogok nagy részének homályos a tartalma […] ha nincs egyetértés az ember természetét illetően, akkor minden kísérlet jogok meghatározására vagy új és esetleg indokolatlan jogok megalkotásának megakadályozására eleve kudarcra lesz ítélve”.


Sőt Fukuyama tisztán látta az állatok humanizálásának mára trenddé vált abszurditását is: „Az egyenlősítő szenvedély, amely tagadja, hogy számottevő különbségek vannak az emberek között, tovább mehet egy lépéssel és azt is tagadhatja, hogy számottevő különbségek vannak az ember és magasabb rendű állatok között. Elkerülhetetlen lesz, hogy a jogok az állatokra és a természet egyéb elemeire is fokozatosan kiterjedjenek. És mivel a modern relativizmus szellemi zsákutcában hagyott minket, egyik támadást sem tudjuk majd véglegesen visszaverni”.

 

De ugyanígy lefesti a toleranciaőrület és a másságtisztelet mára valósággá váló szürrealitását is: „a mai önbecsülés-mozgalommal a probléma az, hogy a tagjai, mivel demokratikus és egyenlőségre törekvő társadalomban élnek, ritkán hajlandóak eldönteni, mi a becsülendő. Senkit sem akarnak kirekeszteni, mint értéktelent. Mi, a liberális demokráciák polgárai nagyon húzódozunk attól, hogy egy bizonyos személyt, életstílust vagy tevékenységet jobbnak és értékesebbnek nyilvánítsunk egy másiknál”. Még meg is adja a magyarázatot, mely szerint „az erkölcs megköveteli a jó és a rossz megkülönböztetését, ami ellenkezni látszik a tolerancia demokratikus elvével”.

 

Az értékek, az erkölcs viszonylagossá tétele kapcsán így szól: „hála a modern nevelésnek, az emberek megszabadulnak a hagyomány és a tekintély kötelmeitől. Felfedezik, hogy hitük és értékrendjük csak egy a sok közül, hogy nem szilárd talaj, hanem délibáb. Ez a relativizmus felé terel minket, amely azt tanítja, hogy minden hit és értékrend csak azoknak az előítéleteit tükrözik, akik azokat hirdetik […] Az utolsó embernek így a történelem végén esze ágában sincs egy ügyért kockára tenni az életét”. Meghökkentő olyan sorokat olvasni a könyv leghátsó lapjain, mely szerint a liberális „demokratikus társadalmak az alternatív életformák iránti egyszerű toleranciától afelé tartanak, hogy kimondják lényegi egyenlőségüket; nem veszik figyelembe azokat a morális érveket, amelyek vitatják bizonyos alternatívák értékét vagy érvényét, s így szembehelyezkednek az erős és egységes közösségek teremtette kizárólagossággal”.

 

Mi több, Fukuyama nemcsak a ma már „frissen végiggondolt oktatásnak” hívott jelenséget mutatja be, de kifejezetten azt írja, hogy „az 50-es évek Amerikájának sokat fitymált családja valójában igazi morális értékek letéteményese volt. A gyereknevelés, a holtomiglan-holtodiglan tartó házasság személyes áldozatokat követel, amelyek irra­cionálisak, ha költség-haszon viszony szemszögéből vizsgálja azokat az ember. Mert a kiegyensúlyozott, meleg [akkoriban ez a kifejezés még nem azt jelentette, amit ma – Sz. M.] családi élet hasznát gyakran nem azok aratják le, akik a legtöbbet teszik érte, hanem a következő nemzedék. A mai amerikai család sok gondja éppen abból ered, hogy tagjainak családszemlélete szigorúan liberális.”

 

Ráadásul amit ma konzervatív oldalon sokat hangoztatunk a liberalizmus szellemi terrorja kapcsán, azt Fukuyama nemes egyszerűséggel odaveti: „kötelességünkké tétetett, hogy legyünk nyitottak a világ összes hite és értékrendje előtt”. Szerinte „a közösségi élet nem is lesz lényegesen aktívabb, hacsak az egyének nem adják vissza a közösségnek bizonyos jogaikat, s cserébe nem fogadják el az intolerancia bizonyos történelmi formáit”.

 

Fukuyama tehát látta, hogy ez az egész egy csúszós lejtő: „A relativizmus nem olyan fegyver, amelyet az ember saját belátása szerint használ fel a maga választotta ellenségekkel szemben. Tüzel az válogatás nélkül.” Persze ő abban reménykedett, hogy ha mindennek túlzásba vitele elér egy bizonyos kritikus pontot – például ha „a megszállottak netán betiltanák a szép és csúnya megkülönböztetését” –, akkor az ilyen vadhajtásokat is eléri a kommunizmus sorsa: saját maga cáfolja meg saját magát.

 

Látva sajnos nap­jaink polkorrekt őrületét, a normalitás és abnormalitás felcserélését, az egyéni aberrációk alapjoggá „nemesítését”, ez a várva várt öncáfolat még nem érkezett el.

 

Döbbenetes persze, hogy valaki ennyire tudja, hogy milyen pusztulat lesz annak a megálmodott ideáltipikus világnak a következménye, melyet annyira favorizál, és mégis úgy látja, hogy az lenne a lehetséges világok legjobbika. Ugyanakkor abban talán még igaza volt Fukuyamának, hogy bármennyire is igyekszik az ember leigázni, „a természet megbízható szövetséges, és ha vasvillával űzik is ki, előbb-utóbb visszatér”.

 

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója

Tovább a cikkhez

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

MOGY-embléma_kicsi.png
Blogos rovatok

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu