LEVÉL AZ ÜNNEPRŐL (Deli Mihály Odú-sorozatából)

LEVÉL AZ ÜNNEPRŐL

Bocsánat, ha kissé ünneprontó leszek, ugyanis nem éppen a holnapi találkozónkról szeretnék beszélni, amikor is születésnapod alkalmából vidáman és merengve körülállunk, finomakat eszünk, átnyújtjuk ajándékainkat, csapongunk emlékeink között, – hanem pont arról, ami hiányzik ezekből a szokványosan emelkedett alkalmakból.

Az ünnep(lés) egy fontossá lett, vagy akár egy fontossá tett esemény átélése, hatásának újra gondolása, rituális felhasználása aktuális céljaink érdekében. A megidézésre kinevezett fejlemények az idő múlásával halványodnak, jelentésük torzul, szertartásaink pedig vagy csalókán deformálják, vagy még jobban eltávolítják tiszteletadásunkat, megigazulási készségünket az eredeti októl. Az ügy lassan már csak egy agyonkopírozott kép, emlékfoszlányok másolatának a másolata. Látványosan semmitmondó igazodás, erővel felböfögött nosztalgia. Önhergelő szenvedély. Az alkalom felszínes, kiüresedett, kötelességszerű részvétel, meghajlás, enervált lelkesedés, felkorbácsolt szenvedély. Egy névnap éppúgy, mint a Karácsony. Hosszú évek alatt lerakódik bennünk a mész-szerű, egész életünket-létünket meghatározó viselkedés- és gondolkodásmód, kialakul a naprakész szellemi idomulás, a civil kánon; a háttérben pedig ott imbolyog a kiváltó ok önfenntartó árnyéka. Ünnepeink, mondhatom, elvesztették misztikájukat, eredeti szellemiségüket. Általában e mészlerakódásoknál mélyebbre nem látunk. Hűvösen, intellektuálisan, felületesen, konvencionálisan, legfeljebb mulatozva ülünk tort. A mágia, az extázis, a spirituális valóság idegen tőlünk. Teátrális mozdulattal lerántunk egy leplet, s boldog-meghatott-megrendült csodálkozást mímelünk.

Ezért engem elsősorban nem az ünnepek, hanem a hétköznapok nevezetes pillanatai érdekelnek. Ezek az igazibb ünnepek. Ezekben a pillanatokban a teljes létbe ágyazott életünk szikrát vet, belenyilall, megdobban, megdöbben, megvilágosodik, eltelik (az üdvözülés egy foka), és elkészül. Talán ez az az út, amely visszavezet a létünket orientáló történetek születéséhez.

Ami eddig volt, mind azért van, ami ezután lesz.

Mire is gondolok? – Nézd ezt a fényképet! 1924-ben készült a föld legmagasabb pontja, a Csomolungma közelében. A kis csapat (ketten hiányoznak a képről) a csúcs megmászására („meghódítására”) szövetkezett. Máig sem tudjuk, sikerült-e? A felvétel becses ereklye. A bal szélen álló két férfi: Andrew Irvine és George Mallory a csúcs elérése előtt(?), vagy után(?) meghalt. Holttestüket, tárgyaikat hetvenöt év múlva találták meg, pár száz méterre a céltól, a hóba fagyva. Minden, ami ezen a fotográfián látható (köznapisága ellenére) lényeges és szent: a tárgyak, a tekintetek, az alkatok, a típusok, a személyiségek, életsorsok, és a leírt, illetve kikövetkeztethető körülmények, a kihívás, a veszélyérzet, a végletes erőfeszítés készsége, a halálközelség, a haláltudat, és a halál.

Nekem ez a fénykép jelenti az ünnepet. Mert ez a méltó lényeg: együttlét, közösség, bizalom, egymásrautaltság, jókedv, szent cél, s talán kimondatlanul is, a szakralitás. Avagy mindezeknek a megkereszteletlen ereje-akarata.

Miért teszi meg az ember ezt az utat? S amikor fölér, mit lát? Mire gondol? Büszkesége megvakítja? Hogyan jön le? Változik-e? – Lehet ezt pénzért, hírnévért, kivagyiságból, dicsőségért, lelki egyensúlytalanság helyrebillentéseként, – de feltételezhetünk ennél többet is.

Amikor az ember a végleteset/végzeteset kísérti, nemcsak valóságosan jut a szirt szélére. Kegyelmes lehetőséget kap, hogy nagyságát összemérje a… Talán nem is történik egyéb, mint hogy szembekerül a mértékegységek realitásával. Ez még semmi, de szinte minden. Egy óriási zuhanás, amelyből a lélek ruganyosan esetleg végleg elröppenhet; vagy a földhöz ragadva eltáncolhat.

A kérdésre, hogy „miért akarja megmászni a Csomolungmát?”, Mallory nyeglén, frivolan azt válaszolja: „Mert ott van.” Vagyis nem tudja, vagy nem akarja kimondani, hogy miért; csak éppen útba esik, az útjában van… Megtalálta a talányos, kimondhatatlan Pontot. Az átjárót. (Vajon átlépett, mielőtt a huzat átrántotta volna? Az a pillanat nem idő!)

Rájuk nézve, önmagunkon át, az Istenre tekinthetünk. Isten, Világtörvény, Abszolútum, Teljesség, Tökéletes Működés, a Mindenség Rendje – bárminek nevezhetjük. Amikor rápillantok erre a képre, a legnehezebb megvalósításának boldog eltökéltsége sugárzik rám, s kicsit az, hogy tulajdonképpen mindegy: sikerül-e feljutni a csúcsra, vagy nem. Mert az ösvény, az átjáró gyakran a csúcs alatt vezet el.

Bár ezek a szemek az életről szólnak, nekünk már az öröklétről beszélnek. Az ünnepre figyelmeztetnek. Emlékezzünk. Nem könnyű a helyzetünk. Ha a hétköznapok csendes pillanataiban elénk kerül ez a kép, nem menekülhetünk.

Gyertyát kell gyújtanunk. Értük – és önmagunkért.

Legyünk kegyesek. Tekintsünk úgy rájuk, mint akik már megérkeztek, noha nem a Csomolungma csúcsára. A halál pillanatában semmi sem érdekes. Érdektelenné, lényegtelenné válik az élet. Mindegy az út, mindegy az utolsó lépcsőfok. Feltéve, ha az ember el tud válni életétől. (Az elválás titkairól egy másik levélben…)

E képet nézve abban reménykedem, hogy aki a csúcsra jut, rádöbben, azért volt minden kín, gyötrelem és megfeszülés, hogy rájöjjön: a feladat Isten keresése. Szimbolikus, hogy az éghez ilyen „közel”… S akár meglelte, akár nem, egyetlen remény marad ott fent – büszkén, gőgösen, kiürülve: a szégyen megtalálása, vagyis az alázat megsejtése. Ünnepi gyertyánk ezért a reményért égjen. Hiszen amíg nem tudjuk, hogy életünk kockáztatása tetszik-e az Istennek, a legnagyobb erőfeszítéseink is öncélúak. Önfeláldozásunk a szeretet önkénye.

Holnap este összegyűlünk harmincadik születésnapod megünneplésére. Minden olyan kerek és dicsőséges. A 30-as szám, második diplomád, új, jelentős karrierrel kecsegtető állásod, első gyermeketek készülődése, meg egyáltalán: kicsattanó egészséged, a szerető család, a barátok, az egzisztenciális biztonságérzet, a fantáziadús lendület, díjak, kitüntetések, elképesztő ajánlatok, a fontos élmények, tömjén, mirha… stb. – Mi jöhet még? Hogyan lehetne ezt fokozni? Mert fokozni kell! Most van itt az ideje. Ez az a „sikergyanús” élet, amelyet „csúcsra kell járatni”, felpörgetni, ez most „mindent visz”. „Irány a csillagos ég!”

De óvatos leszek a szavakkal, ne tűnjön úgy, hogy (bár csak olajággal) ostorozlak. Mert ez a magával ragadó lobogás a másik oldalon tele van hittel, elmélyüléssel, komoly gondolatokkal, megalapozott felkészültséggel, önzetlenséggel, áradó szeretettel.

Nehéz ezeket írnom, egyre nehezebb, és nem csak azért, mert ilyenkor is jöhet egy váratlan baleset, más tragédia, hanem mert ez a felfokozottság, tiszta mélységekkel hátba támasztva, már-már túlsúlyos. Nagy emberek közé evezel életeddel. Feltétlenül célba érsz, a végső summa magasan pozitív lesz. Látod, nem is ezt a kerek harmincat üljük körül holnap, hanem már előre, a ragyogónak ígérkező negyven-ötven évet.

Miért legyek hát ünneprontó?

Életet kiáltunk, én meg csak ülök itt a sarokban, gyanúsan mosolyogva.

Pedig a legjobbakat feltételezzük, hogy racionalitásod atombombája mellett egy született Albert Schweitzer vagy, Gandhi és Teréz anya összegyúrva, tudományok lángelméje (Jézuska, de ezt tényleg csak halkan és inkább magamnak mondom). Ha megérhetném, inkább életrajzi regényt kéne írnom rólad (majd úgyis megteszik), az megfoghatóbb. Így viszont marad a talajtalan, elvont elmélkedés.

Amikor azt mondom, itt ülök a sarokban mosolyogva, érted, ugye, ez utolsó helyem, tulajdonképpen hallgathatnék is. Majd megölellek. Ez a pár sor pedig vagy eljut hozzád, vagy nem. (Még nem tudom, odaadom-e, mintha inkább magamnak írnám.) Büszke vagyok rád, miközben féltelek és aggódom érted. Látható: teljes lendülettel élsz, a helyeden vagy, sorsodat a kezedben tartod. – Nem is hozzád beszélek. Egy tökéletes embernek nem lehet semmit mondani.

Új bekezdés.

…Csak úgy eltűnődöm néha… Pár hete a kezeim között meghalt egy hajléktalan. A Népligetben sétáltam, amikor észrevettem, hogy lefordul a padról. Elájulhatott, viszont az ütődéstől valamennyire magához tért, megpróbált feltápászkodni, de már nem volt annyi ereje, hogy visszaüljön, úgy maradt, fekve. Oda guggoltam, és rögtön láttam, hogy a végét járja. Nagyon piszkos és ápolatlan volt, büdös, pisi és kaki szagú. Senki nem nyúl hozzá egy ilyen emberhez (őszintén bevallva én is csak óvatosan.) Mire a mentősök megérkeztek, meghalt. De addig eltelt néhány hosszú perc. Ásványvizet adtam neki, amit éppen csak megnyalt. Az egyik rongykupacát a feje alá tettem. Nem volt részeg, inkább valami kóma-szerű tompultságban, lassan forgatta a szemeit. Amikor megakadt rajtam a tekintete, azt suttogta: „Rosszul vagyok”. Mondtam neki, hívtam a mentőt, erre lemondóan, hosszan behunyta a szemét. Aztán újra engem nézett. Kérdeztem, fáj-e valamije? Megingatta a fejét. Majd halkan, tisztán és nyugodtan azt mondta: „Meghalok”. Kezét illemtudó gondoskodással, lassan végighúzta ragadós kabátján. Vizenyős, zavaros tekintete kicsit kitisztult. „Köszönöm” – suttogta. Óvatosan közelebb hajoltam, megérintettem borostás arcát. Szemei becsukódtak, és éreztem, hogy elindul. Még lélegzett, aztán halványan megrezdült, amikor valóban meghalt. Végtelen hosszú időnek tűnt, amíg a mentő megérkezett. Behunyt szemmel kuporogtam mellette, úgy éreztem, megtettem vele egy kis utat odaát. Nem én, és nem ő, hanem összefonódott lelkeink szabadon elváltak a földtől. Aztán búcsúzás nélkül visszaléptem, és furcsa módon, amikor kinyitottam a szememet, ugyanúgy megrándult a testem, mint az övé, a halála pillanatában.

Ezek voltak az egyszerű körülmények. Lehetne cifrázni, szépíteni, dramatizálni, mert ami ezután jön, az tudatlanságunk miatt még egyszerűbb, még szürkébb, még drámaiatlanabb. A halál pillanatában testünkből kiszáll egy (némelyek szerint) léleknek nevezett valami, amellyel elveszítjük az addig így-úgy érzékelt kapcsolatot. Mi itt maradunk holtan, emlékként, alkotásainkban, egyéb nyomainkban, a lényegünk meg tovaszáll. Mit visz magával a lélek? És hová megy? Mi van ott? Mi lesz? Mit csinál? Sokat fantáziálnak erről a vallások, de azt hiszem, a lelket, a túlvilágot, Istent ez nem nagyon érdekli. Régebben jól megráztam azokat az embereket, akik oly fontosnak tartják az életet. Sajnáltam ezeket a szellemi, lelki arisztokratákat, mert már itt elkezdik berendezni túlvilágukat. Az én népligeti halottam lelke vajon odaát is egy padon fog megágyazni? A pápát, meg az egyéb szenteket, baldachin öleli? Szimbolikusan persze. Ugyanis nem a helyét boldogan kitöltő túlvilági cseléd nyugodt lelkéről, és az arkangyalok gondosan sürgölődő felelősségtudatáról van szó; nem a kegyelemről, nem az Isten bölcs ítéletéről, hanem az Isten ’embertelenségéről’. Az Isteni Mindenség embernélküliségéről! Lelkünk isteniségéről. Kicsit visszalépve, és hatalmasan túllendülve: az Isteni Mindenség működéséről, vagyis az abszolút hierarchiáról van szó. Csak az Istenről. Ne akard ezt megérteni, megmagyarázni, boncolgatni. Innentől inkább legyen csend; csend, mint a Csomolungma lélek-rettentő, szél verte csúcsán.

És végül: egy hangya bal hátsó lába, Jézus szava a kereszten, Bartók hat vonósnégyese… – mindezt bőgve és boldogan odavetem.

Szóval, nem az ünneplés a lényeg, hanem az ’át-élés’. Általában az ezzel való szembesülés vész el ezeken a nevezetes, csend-űző napokon.

Ölellek szeretettel.

(A kép forrása: itt)