Szabadságharcosok feszülnek szabadságharcosoknak (teljes változat) Tisztelt Olvasó!
(1.)
Éjszakai jótékony álmatlanságomnak köszönhetően, úgy tűnik, sikerült megfejtenem valamit. Örömmel nyújtom át.
Elég régóta töröm már a fejem azon, hogy értelmes, jóravaló emberek miért képtelenek szót érteni egymással. Itt van például ennek a homokos mesekönyvnek az ügye. Az egyik oldalon becsületes magyar emberek tiltakoznak minden lehetséges eszközzel az ellen, hogy liberális érzékenyítők eltévelyedett világlátásukkal megronthassák óvodás, iskolás gyermekeinket. Hogy mennyire súlyos ügyről van szó, jól tükrözi, hogy legutóbb már – a Vasárnapi Újságnak adott interjújában – miniszterelnökünk is keresetlen egyértelműséggel jelentette ki, hogy „...Van egy vörös vonal, amit nem lehet átlépni. Hagyják békén a gyerekeinket!”
Attól, hogy nagy hatalmú kormányfőnk egy ilyen kényes témában ennyire szókimondó és határozott megnyilvánulásra ragadtatta magát, hirtelenjében végtelen bizakodás támadt bennem. „Ez a beszéd!” – tört ki belőlem. S már láttam magam előtt, amint a hatalom erőnek erejével szembeszáll minden olyan fertelmes liberális kísérlettel és törekvéssel, amellyel a nagyvilág után a magyar embereket igyekeznek – válogatás nélkül, kicsiktől a nagyokig – arra „érzékenyíteni”, hogy a nem normálist fogadják el normálisnak, a betegest, a természetellenest fogadják el egészségesnek, természetesnek.
Egészen addig tartott e határtalan lelkesültségem, amíg el nem jutott hozzám a hír, hogy a „fertelmes liberális kísérlet” egyik tevékeny aktivistája nem más, mint Mérő Vera, azaz Mérő László lánya.
Mérő Lászlót személyesen is, gazdag munkásságán keresztül is elég jól ismerem, s igen sokra tartom és nagyra becsülöm őt. Abó és Robó című nagyregényemet, amelyben az egyik (történetesen) kamasz főhős minden elképzelhetőt elkövet Budaházy György és társai (mai pesti srácaink) kiszabadításáért, Mérő Lászlónak ajánlottam. Vagyis egyszerre tisztelegtem nemzeti radikálisaink és egy igazi liberális magyar gondolkodó előtt. Mérő László annak ellenére (vagy azzal együtt is) roppant értékes ember számomra, hogy politikai nézeteink leginkább szöges ellentétben állnak egymással. Ám ha tehetném is, az ő gondolkodásmódját akkor sem szeretném megváltoztatni, hiszen ha úgy forogna az esze, mint az enyém, akkor aligha tudott volna kiáradni belőle például Az érzelmek logikája c. műve, amely (számos más művével egyetemben) engem annyira lenyűgözött.
Azt nem tudom, Mérő László saját maga éppenséggel mit gondol erről a „fertelmes érzékenyítésről”, de annyi bizonyos, hogy a lányáról, Veráról sem tudom kényelmesen ugyanazt gondolni, mint eddig a hozzá hasonló aktivistákról: jobb esetben korlátolt szellemiségű és lelkületű szerencsétleneknek (hasznos hülyéknek), rosszabb esetben gonosz, alávaló lényeknek, akik (például Soros Györgyhöz hasonlóan) így igyekeznek a családi és nemzeti hagyományokat, kötődéseket megrendíteni és meggyengíteni, jó szolgálatot téve ezzel a nemzetek feletti tőkének, a nemzetközi, globalista háttérhatalmaknak, és általában véve mindenkinek, akinek a társadalmi felfordulás, a közéleti rendetlenség a legfőbb éltetője, hiszen hol másutt, mint a zavarosban lehet a legjobban halászni.
Ha azonban egyiket sem akarom gondolni Mérő László lányáról, vagyis nem kérdőjelezem meg sem az értelmi képességeit, sem az emberi tisztességét és lelkiismeretességét, akkor kénytelen vagyok egy meghökkentő következtetésre jutni: Mérő Vera a maga koordinátarendszerében éppen olyan szabadságharcos, mint Budaházyék a maguk koordinátarendszerében. Igaz ugyan, hogy ő (hasonszőrű társaival) egy társadalmi kisebbség, Budaházyék pedig a társadalmi többség nevében vívják szabadságharcukat, de ettől még azzal kell szembesülnünk, hogy a homokos mesekönyv dolgában szabadságharcosok feszülnek szabadságharcosoknak.
Ám nem csak a homokos mesekönyv dolgában! Kísértetiesen hasonló a helyzet a Színház és Filmművészeti Egyetem (SZFE) ügyében is. Ott is határozottan egyet tudunk érteni azzal az állásponttal, amely szerint egyetlen hallgató sem jogosult annak eldöntésére, hogy kik vezessék és milyen szervezeti formában működtessék az állami tulajdonú egyetemet. A hallgató jogviszonya a „hallgatásra”, a fenntartó által odaszervezett oktatóktól való tanulásra terjed ki, és csak azt teheti szóvá, ha törvénysértést követnek el vele szemben, vagy ha nem kap eléggé színvonalas oktatást; de semmiféle joga sincs arra, hogy megakadályozza bárki törvényesen kinevezett vezető vagy oktató színrelépését, hát még az intézménybe való bejutását. Ha tehát a hallgatók mégis ilyesmire vetemednek, akkor önkéntelenül is arra gondolunk, hogy vagy szellemileg, értelmileg csököttek (infantilisek), vagy arra, hogy bizonyára elvetemült balliberális nemzetrontók, magyargyűlölők társaságában szocializálódtak, s ezért nem képesek megérteni, hogy vannak olyan tágabb közösségi, nemzeti, társadalmi érdekek, amelyek előrébb valók a hallgatói (és balliberális oktatói) önös érdekeknél.
Csakhogy abban a pillanatban ismét meginog szent meggyőződésünk, amikor a sajtóból megtudjuk, hogy Vidnyánszky Attila édes fia, ifj. Vidnyánszky Attila az SZFE dolgában nem az édesapja, hanem a lázadók álláspontját osztja. Biztosak lehetünk benne, hogy az apa nem nevelte gyermekét becstelenségre, nemzetrombolásra, hazafiatlanságra, s mivel a fiú mint színész már több darabban kiválóan helytállt, arra sem gyanakodhatunk, hogy értelmi képességek dolgában állna fényévnyi távolságra édes szülejétől. Marad tehát jobb híján az iménti következtetés, vagyis hogy ifj. Vidnyánszky Attila és forradalmi hevületű társai a maguk koordinátarendszerében mint szabadságharcosok tűnnek fel a maguk szemében, éppen úgy, ahogy pedig a mi szemünkben (koordinátarendszerünkben) az apa az, aki igazi szabadságharcosként veselkedett neki (harminc évvel rendszerváltásunk után) a balliberálisok egyik fellegvára elfoglalásának, e magyar szellemi kincsnek a nemzet (a közjó, a többség) számára való megszerzésének.
Tehát itt is szabadságharcosok feszülnek szabadságharcosoknak, s ez bizony kevésbé tájékozottak vagy kevésbé elkötelezettek számára nem könnyíti meg az állásfoglalást: vajon melyiküknek van igaza? Vajon kik mellé kellene odaállni? Melyik lehet a helyes, általunk is támogatandó – vagy helytelen, s ezért elvetendő, netán mielőbb szétzúzandó – koordinátarendszer?
*
Mielőtt egyenes válasszal próbálkoznánk („az igen legyen igen, a nem nem”), vegyünk sorra néhány idevágó, figyelemre méltó jelenséget.
Érzéketlen érzékenyítés
Annak idején népes családunkban (szüleim hét gyereket neveltek) mindennaposnak számított a felnőttek részéről hangoztatott parancsolat: „ne a gyerek előtt!” Pontosabban szólva, németül hallhattuk („nicht vor dem Kind”), hogy mi, gyerekek még magát a felszólítást se érthessük. Természetes volt, hogy a körülöttünk zajló életből nem minden tartozik a kicsikre.
Természetes volt, hogy az olyan, időnek előtte nyújtott ismeretek, összefüggések, amelyek nem szükségesek a gyermeki léthez, azok nem eligazodni segítenek a világban, hanem ellenkezőleg. Súlyosabb esetben akkora érzelmi terhet rakhatnak a kicsik lelkére, s akkora szellemi zűrzavart okozhatnak nyiladozó elméjüknek, hogy elveszítik lelki egészségüket (egyensúlyukat, magabiztosságukat), s hol erős szorongás, hol féktelen erőszakosság lesz úrrá rajtuk. Ennek belátásához elegendő volt akkoriban a józan ész és a szülői felelősség.
S ma?
A matematikában és pszichológiában egyaránt jártas Mérő László lányának hogy nincsen annyi sütnivalója, hogy ezt kapásból belássa? Vagy a homokos mesekönyv kicsiknek szánt felolvasását szervezők egyike hogyan képes olyat állítani, hogy az LMBTQ-s kiadvány nem zavarhatja meg a kicsik lelkét, a felolvasás elleni tüntetés beszűrődő zajai ellenben igen? S ezért a szülők inkább tartsák távol a gyerekeket az online-os közvetítéstől...
Azt gondolnánk, hogy e kérdés megítélésében legalább valamelyest józan, tisztességes emberek között egyszerűen nem lehet vita. De ha hiányozna belőlük a józan ítélőképesség, még akkor is ott a lehetőség, hogy hallgassanak a témában jártas szakértőkre, a teljesen logikus és megalapozott okfejtéseikre.
Például hallgathatnának a gyakorlati és elméleti téren egyaránt nagy tudású Bagdy Emőkére, a neves pszichiáter professzorasszonyra. Annyira hihetőnek tűnik minden szava, amikor a kicsikről ezt mondja: „Például ha arról hall egy történetet, hogy két herceg egymásba szeret, akkor ezt a gyerek megjegyzi, és számára már evidencia lesz, hogy a fiúk egymásba szerethetnek...” Ezért aztán meggyőződése, hogy minden szülő és pedagógus feladata az, hogy az egyértelműségek, és ne az elhajlások, azaz a devianciák irányába szocializáljanak. „Minden kornak megvan a saját nevelési feladata, de ennek nem az, hogy a megkülönböztetési érzékenységre neveljük a gyereket, mert ebben a korban a saját nemi identitás rögzítése a feladat, hogy a gyerekből egy harmonikus és kiegyensúlyozott felnőtt váljon, aki képes lesz majd elfogadni más ember devianciáit”
De ha a professzor asszony gondolatai túl fajsúlyosak egy kevésbé pallérozott elme számára, lehet hallgatni egy olyan művészlélekre is, mint Szalóki Ági, hisz ő sűrűn megfordul a mesék és a kisgyerekek világában, ráadásul kikezdhetetlenül logikus okfejtéssel állítja: „Erős alapok, biztonságot adó keretek nélkül, erősen bevésett alapismeret nélkül az átmenetek, árnyalatok, kivételek a gyereket bizonytalanná teszik, rombolják. Esélye sincs biztos alapokra szert tenni, ha alapvető értékek, alapfogalmak helyett vagy mellett idejekorán azok árnyalatait is meg akarjuk ismertetni, értetni a gyerekekkel. (...) Ha a Földön élő 7,8 milliárd ember legalább 90% -a heteroszexuális, a gyerek alapismerete, kiindulópontja ez kell legyen. Jó ideig tart az is, mire tudatosul a gyerekben, hogy fiú vagy lány. Ehhez a tudáshoz szerzi később tapasztalatait saját vonzalmáról, és további ismereteit arról a kisebbségről, amely az LMBTQ közösséghez tartozik. A nagy egység felől közelítünk tehát a részletek, így az LMBTQ közösség felé is. Adjunk több időt a gyerekeknek! Engedjük, hogy a többségi társadalmat, az alapértékeket, az alapokat megismerjék!”
Mondhatni, szinte matematikai, formállogikai egyöntetűséggel levezethető, miért kell a gyerekeinket békén hagyni. Az új trendi szerint azonban gyerekeinket mégsem kivonni igyekeznek az élet sűrejéből, megkímélni tőle, hanem belevonni. Módszeresen, erőszakosan, a gyermekek és szüleik iránti teljes érzéketlenséggel folyik az érzékenyítés.
Ezeknek a szívós érzékenyítőknek, a gyermekeinket abnormalitásokkal, devianciákkal molesztálóknak ráadásul az a szent meggyőződésük, hogy őket az elmaradott többségi társadalom, illetőleg az önkényeskedő kormány emberi jogaikban – szabadságjogaik érvényesítésében – akadályozza. Ezért élhetik meg igazi szabadságharcként valójában társadalomromboló ténykedésüket...
(Innen folytatom, tisztelt Olvasó! Következik: Közveszélyes szabadság)
