30 éve lett a Hét Krajcár, ennyivel lett gazdagabb a magyarság (1.)

Méltó helyszínt kapott rendszerváltásunk egyik úttörő irodalmi könyvkiadója 30. születésnapja megünneplésére: az Országos Széchenyi Könyvtár egyik elegáns kis termében. Fiatalabb nemzedékbeliek képviselték a művek megszólaltatóit és a filmfelvétel készítőit, idősebbek a szerzőket és a hallgatóságot. Nem divat ma az értékes irodalom. Sajnálom, hogy egy rövid részlet erejéig jómagam is szerepeltem a megszólaltatott művek szerzői között, mert így olybá tűnhet, mintha csak ezért tartanám fontosnak említést tenni az ünnepélyes alkalomról. Pedig dehogy! Azért tartom fontosnak szólni róla, sőt Benke László kiadóvezető bevezető áttekintését, majd a későbbiek során a felidézett művek mindegyikét itt, a Szilaj Csikón megjeleníteni, mert szent meggyőződésem: szegényebb nélkülük a világ. Szellemi és lelki öncsonkítás csak azért nem venni, nem engedni őket, valamelyiküket nap mint nap magunkhoz, mert mindig rohannivalónk, megélnivalónk, túlélnivalónk, másokhoz, főáramlatokhoz igazodnivalónk van. S mindeközben hagyjuk kedvetlenül eloldalogni mellettünk azokat a kisebb csodákat, amelyeket jobb sorsra, nagyobb figyelemre, megbecsülésre érdemes írók, költők teremtettek embertársaik számára, hogy igaz mélységeiben és szépségeiben szemlélhessék a nem egyszer bántóan rideg és érthetetlenül kusza világot.

Mire is gondolok?

Válasz gyanánt talán legegyszerűbb az egyik elhangzott verssel felelnem. Az ünnepi műsorban Benke László illemtudóan – kellő szerénységgel és alázattal – utoljára hagyatta saját költeménye felolvasását. Voltaképp már csak ezért is megérdemelné, hogy akkor most legelőre vegyük, ám valójában az első két soráért teszem ezt. Annyi gyönyörűséget és annyi igazságot hordoz ez a két kis sor, hogy csak elgondolkodtat legalább néhányakat: „Biztos, hogy jól csináljuk?”

Biztos, hogy jól járunk ezzel az elképesztő pazarlással? Hiszen hiába gazdagodtunk a Hét Krajcár kiadványaival oly sokat ez alatt a 30 év alatt, ha ez a szellemi-lelki kincs lényegében befogadatlanul maradt: sokkal kevesebbeket gazdagít, sokkal kevesebbeket boldogít, mint ahányakkal megtehetné.

Hisz akit csak egyetlen egyszer úgy istenigazából megérint ez a vers, ennek is leginkább első két sora, az egy egész életre finom eligazítást – vagy megerősítést – nyerhet: boldog csak onnantól kezdve lehetsz, boldogságban csak onnantól fogva reménykedhetsz, amikor az ÉN-trónodat visszaadod annak, akit illet...

(Varga Domokos György)

Benke László
AZ ISTEN CSERESZNYEFÁJA

Mikor a méhecskék az Úrnak dolgoznak, virágról virágra boldogan poroznak – magasságos egek, örvénylő mélységek! – kékebbnél is kékebb foltozott kötényén átsütő Napjával, zöldebbnél is zöldebb pázsiton lépkedve fénysugár pálcával, térdén és lábszárán beletörött fűvel, kicsit majdnem sután, jött a Lehetetlen

s mégis lehetséges. Teljes szerelésben maga az Isten jött. – Hatalmas koronás, micsoda erőd van! – bámultam rá bután. Felséges tenyerén földlabdával egyben istenszép virágot – de nem ám egy szálat! – hanem egy királyi udvart is betöltő, virágjába lobbant cseresznyefát hozott. S elém tette szépen régi nagy pátronánk, Gelencsér Mária s gyümölcsoltó apánk, idős Benke József napfényes kertjébe. – Ezt a hegyről hoztam, nem is kell ültetned! – Én meg csak habogtam, ámultam, dadogtam, néztem az istenfát, néztem az Öreget, ittam az illatát csaknem térdre hulltan. – Miatyánk Úristen, ki vagy a mennyekben... – kezdtem volna nyomban, ő meg csak legyintett: – Állj fel már a porból! Süket vagy? És vak is? Emeld föl a fejed, addig, amíg fönn van! Nézegesd, gyönyörködj, ez itt a helyén van. – Mit mondjon az ember egy ilyen Istennek? – Hozott Isten – mondtam. A méhecskék pedig

dönögve dolgoztak, virágról virágra mézért, cseresznyéért boldogan poroztak.

(folytatása következik)