A „finnugor” elmélet. Az őskorban a magyarok képviselte fajta népesítette be Európát

A „finnugor származás” eredetének tisztázásával kezdeném. Sokan azt hiszik, hogy ezt az egész mesét a Habsburgok találták ki, hogy néhány karrierista magyaráruló „tudós” és pár – magát magyarnak nevező pribék – Paul Hunsdorfer (Hunfalvy Pál) az „égető”, Jozef Budenz (Budenz József), Jozef Faerber (Szinyei József) és Sajnovits János – felhasználásával kordában tudják tartani a magyarokat. No, hát ez nem igaz!

Az egész 1517-ben (!) kezdődött, amikor Mathias de Miechow krakkói kanonok, egyetemi rektor írt egy kis könyvet – „Tractus de duabus Sarmatijs Asiana: et Europiana et de contentis in eis” – arról a felfedezéséről, hogy a finn és a magyar nyelvben mennyi a hasonlóság. Ezt a pár oldalas füzetecskét megelőzően már az egyik bíboros, bizonyos Æneas Silvius Picolimini, – aki korábban III. Frigyes császár titkára volt – „olvasmányai alapján” állítólag felfigyelt a magyarok és a Don forrásvidékénél élő, a magyarhoz hasonló nyelvű népcsoport kapcsolatára. Bár legkorábbi könyvében csak ázsiai szkíták kegyetlenkedéseiről és ocsmányságártól van szó, de ez alapján a velük azonosított hunok és magyaroknak az Istentől Kapott Királyságát – mármint Magyarországot – és fejedelmeit, népeit is le lehetett járatni. Mindenesetre, amikor 1458-ban II. Pius néven pápává választották, már „hivatalosan” terjeszthette ezt a zagyvaságot, hogy így segítségnek tudja feltüntetni a „vallási vezetést” és végre ki tudja terjeszteni Hazánkra is, a Vatikán vallási köntösbe bujtatott világuralmi törekvéseit! Ezt a „finnugor hivatkozást” aztán Hazánk ellen nagyban segítették aztán a következő évszázadokban olyan nyelvi megfigyelések, mint amilyenekről beszámolt Siegmund Herberstein (1486-1566) osztrák báró; Georg Stiernhielm (1598-1672) svéd polihisztor, Martin Vogel (1634-1675) hamburgi orvos, vagy épp Philipp Johann von Strahlenberg (1676-1747) svéd katonatiszt.

A szláv származású, de magyar állampolgárságú csillagász (!), Sajnovits János, csak – mintegy 200 évvel – később írja meg a „Demostrata Idioma Ungarorum et Lapporum Illem Esse” (Pozsony, 1770.) c. értekezését, amiben a többes szám ragjai alapján tételezte fel a lapp–magyar nyelvrokonságot. Ehhez csatlakozott Gyarmathi Sámuel, aki az igék és a névszók ragozott alakjait, ill. – többek között – a melléknevek középfokát vette alapul, az „Affinitas linguae hungaricae cum linguis fennicae originis grammatice demonstrata” (Göttingen, 1799.) c. művében.

Beregszászi Nagy Pál, az erlangeni egyetem tudós tanára mindezeket cáfolja a „Parallelon inter linguam persicam et magyaricam dictum” (Erlangen, 1794.) c. könyvében, ámde Magyarországon a Habsburg erőszak akkor már majdnem mindent elnémít, ami magyar. De a kiegyezés előtt tíz évvel azért már megjelent az első tiltakozás Mátyás Flórián tollából: „A Magyar Nyelv Finnesítési Törekvései ellen” (Pécs, 1857).

Ez az igazság! a „finnugor elmélet”-ről.

Tehát ezt a több száz éve hangoztatott – és a kereszténység területén jól bevált – „receptet” szedte elő Ferenc József osztrák császár és tette azt a fentebb említett, nem éppen úriemberekkel, „államvallássá”!!!

Most pedig haladjunk tovább!

Tény, hogy a finnugor népek legrégebbi régészeti leletei csak kb. 1400 évesek, viszont a mai napig sem találtak egyetlenegy írásos emléket sem!

A másik probléma az, hogy a „finnugor nyelvcsalád” egymáshoz legközelebb álló nyelveit sem vizsgálták az ún. „összehasonlító nyelvészet” módszereivel – pláne a többit!

Harmadszor: a „finnugor nyelvcsalád” nyelveit nagyjából 22,820 millióan beszélik világszerte. Apró népekről van szó, közülük kimagaslóan sokan – mintegy 5,5 millióan – csak a finnek vannak, de ők az ún. „balti-finn ághoz” tartoznak. Az ún. „ugor ágat” két nép képviseli, összesen 14,016 millió lélekszámmal; amiből 16.000 (!) az ugor ajkú és 14 millió a magyar! Amint látható, az ugor nyelven beszélők kb. ezredannyian vannak, mint mi magyarok. Kérdem én: Akkor mitől „ugor ág” és miért nem „magyar ág”?! Arról már ne is beszéljünk, hogy az „összes finnugor nyelven” beszélő embernek, több mint a 60%-a magyarul beszél. Tehát felteszem még egyszer a kérdést:

Mitől „ugor ág”, mitől „finnugor nyelvcsalád”?

Jelenleg „…az uráli/finnugor nyelvrokonság hirdetői, több mint másfél évszázadnyi tudományos kutatómunka ellenére sem tudnak felmutatni egységes, széles körben elfogadott bizonyítékot, sem a finnugor nyelvek leszármazási rendjét és annak időrendjét, sem az e nyelveket beszélő népek őstörténetét illetően, ami azt is jelenti, hogy a magyar nyelvnek az uráli nyelvek közt elfoglalt pontos helye is tisztázatlan.” (https://hu.wikipedia.org/...)

Vizsgáljuk most meg ezek tükrében, hogy mi alapján sorolnak egyes „tudósok” közéjük bennünket. (Pláne úgy, hogy a külföldi egyetemeken már régen elvetették eme nézetet!)

A legújabbkori genetikai kutatások megdöbbentő eredményeket hoztak. A vizsgálatok alapján megállapították a kontinentális alapgént (Eu19). Ez a gén azon részei közé tartozik, ami a különböző rasszok keveredése ellenére sem változik! Ha már meghatározták ezt az alapgént, akkor meg is nézték, hogy Európa népeiben milyen arányban található meg. Az átlagos előfordulás 10-15% között mozgott, de például a finnekben csak 9% az előfordulás aránya a népességen belül! A magyarság ezt a gént több mint 60%-os arányban hordozza. Az Eu18 a másik alapgén, ami – állítólagos ősünkhöz – a Cromagnon-A-hoz köthető. Ez a magyar lakosságban több mint 13%-ban megtalálható. (Csak halkan jegyzem meg, hogy Hideo Matsumoto professzor vérvizsgálatai alapján a belső-ázsiai származás is elvethető, hiszen az ott annyira jellemző markerek a magyar lakosság mindössze 4%-ában fordulnak elő! Itt utalnék még Naddeo professzor megállapítására is.)

1994-97 között több kormányközi együttműködés keretein belül, genetikai vizsgálatokat végeztek az ún. „finnugor nyelvcsaládon” belül. Dr. Béres Judit és munkatársai 16 ma élő eurázsiai etnikumban végeztek mitokondriális-DNS és Y-kromoszóma polimorfizmus vizsgálatokat. Ezt így összegzi: „Elemeztük az úgynevezett intergénikus 9-bp deléciót, ennek megléte vagy hiánya szintén perdöntő származási szempontból. Az ázsiai eredetű 9-bp teljesen hiányzott a hazai populációból. Az ázsiai M haplocsoport jelen volt a finnekben, az erzákban és a lappokban, de egyetlen elemzett magyar egyénben sem. … Egy másik marker (TAT) 8-63% közötti gyakorisággal van jelen a finnugor populációban, bennünk, magyarokban viszont egyáltalán nem található meg.”

Tudomásom szerint a vizsgálat eredményeinek publikálása után, a finnek hivatalosan is változtattak az oktatási rendszerükön és már nem tanítják a finn-magyar rokonságot!

Ornella Semino és 16 genetikus munkatársa közös közleményt tettek közzé, a Science c. tudományos szaklap 2000. november 10-i (vol. 290.) számában. A több évig tartó, populációgenetikai vizsgálataik alapján közzé tették az európai népek genetikai rokonságát. A magyarság genetikai térképe alapján a következő megállapításokat tették:

1. A magyar nép ősei a napjainktól számított 40-35 ezer évvel ezelőtt Európában elsőnek megjelent europid őstelepesek között voltak.

2. A magyar nép populációgenetikai szempontból ma Európa egyik legkarakterisztikusabban elhatárolható népessége (amire az Eu19 haplotípus a magyarokban legmagasabb százalékarányban kimutatható jelenléte utal).

3. A magyar nép legközelebbi – genetikai szinten igazolható – rokonai a lengyel, az ukrán, továbbá a horvát nép. (És ez történetileg is igazolható!)

Ezekről a tényekről tesz említést Czeizel Endre, A magyarság genetikája c. könyvében. „A magyar férfiak 60 %-a az Eu-19-es – őskőkorszakbeli – ősapa utóda. A magyar férfiak további 13,3 %-a az Eu-18, 11 %-a az EU-7, és 8,9 %-a az EU-4 ősapa utóda. Mindez azt jelentheti, hogy a jelenlegi magyar férfiak 93,3 %-a négy ősapától ered, és 73,3 %-a már az őskőkorszakban itt élt férfiak utódja.” (im. 235. oldal, 3. bekezdés)

Róna-Tas András, a szegedi urál-altáji tanszék vezetője és professzora azt állítja, hogy a nyelvrokonság csak abban az esetben fogadható el, ha a vérségi rokonság is fennáll! Igenám, de a „legközelebbi nyelvrokonaink” – a vogulok és az osztjákok – mongoloid fajtájúak! Reguly Antal járt közöttük és teljes mértékben visszautasította a rokonságot, ugyanúgy, mint Jankó János, a Zichy Jenő vezette kutatóút nyelvésze.

Paul Topinard francia antropológus, 1881-ben kiadott első antropológiai kézikönyvében ezt írja: „Mai napság a műveltebb magyar családok arcvonásai a legszebbek közé tartoznak egész Európában. A közepesnél valamivel nagyobb termetű, jól megtermett testalkatúak, szabályos arcvonásúak, barnás vagy fehéres bőrszínűek, barna hajúak és szeműek… antropológiai szempontból az eddigi adatok a finnekkel való rokonság ellen tanúskodnak…”

Henkey Gyula antropológus, a kecskeméti Forrás 1981. májusi számában közzétett tanulmányának – Magyarország mai lakosságának embertani vizsgálata és a magyar őstörténet – befejező részében ezt írja: „A honfoglalók között Lipták Pál által 12,5%-ban kimutatott uráli típus gyakorisága ma a 0,1%- ot sem éri el.”

Cser Ferenc (Gyökerek. Melbourne, 2000. c. könyve) szerint:: „Childe írja a ’Dawn of the European Civilization’-ben, hogy a Kárpát-medencében élő őslakosok az ún. szögletes fejű, robosztus, mesocephallic (közepes koponyájú), széles járomcsontú, rövid és egyenes orrú rasszhoz tartoztak és ez a rassz nem tűnt el akkor, amikor az i. e. VII. évezred derekán Anatóliából – vagy egy közbenső helyről, mondjuk a Fekete-tenger éppen feltöltődő medencéjéből – egy másik rassz betelepedett a Tisza és a Körös partjára és meghonosította a gabonatermelést, hanem kb. egy évszázad alatt átvette és honosította azt a kultúrát. Ennek embertani hovatartozása nem ismert, mert nincsenek csontleletek. Ezt Gimbutas is megerősítette kiemelve, hogy ez a ’local (helyi) cromagnon’ és szerinte ez a rassz lesz később a szalagdíszes, ill. kottafejes kerámiát művelő kultúra hordozója.”

Tehát már 1957-ben egy őshonos népről beszéltek a tudományos berkekben, amit később Marija Gimbutas (1982 és 1991) – és nem csak ő – megerősít. A továbbiakban a szerző – tiszta antropológiai alapon – bizonyítja, hogy ez a „local cromagnon” (az ún. Cromagnon-B, az Eu19 haplotípus hordozója!) nem más, mint a kihaltnak vélt neandervölgyi és a cromagnoni egybeolvadása. Azé a neandervölgyié, akiről szinte semmit sem tudunk, csak azt, hogy agytérfogata közel akkora volt, mint a ma élő embernek – több mint 1400 cm3! (A jelen emberének 1450 cm3.) És mindez itt ment végbe a Kárpát-medencében, azon belül is nagyrészt a Miskolci-medencében és az erdélyi Kárpátokban.

2010-ben Joshua Akey, a Washingtoni Egyetem (Seattle) kutatója és társai elkészítették a neandervölgyi teljes genetikai térképét. Összevetették a ma élő emberével és azt találták, hogy – Afrikát kivéve – mindenkiben található neandervölgyi DNS, ami a teljes genom mintegy 2%-a. Kutatásaik alapján kijelentették, hogy a kereszteződés, mintegy 60 ezer évvel ezelőtt jöhetett létre. Ezzel a felfedezéssel alátámasztották nagy elődeik állításait. 2014-ben Joshua Akey és társai több mint 700 mai vérmintát megvizsgálva újabb felfedezést tettek, miszerint a neandervölgyi genomjának 30%-a örökítődött át a ma élő emberbe. De ez Amerika, térjünk vissza Európába!

John Baldwin írja a Pre-Historic Nations-ben: „Azok, akik ezt a témakört gondosan tanulmányozták, általában megegyeznek abban, hogy az a fajta, melyet Európában a magyarok … képviselnek, az őskorban majdnem az egész európai kontinenst benépesítette.” (New York, 1971.)

Ezek után az sem meglepő, hogy Robert Ardrey a 350 000. születésnapját ünneplő Vértesszőlősi Samut, „Early Hungarian”-nek szólította! (The Hunting Hipothesis, New York, 1976.)

Kb. 45 ezer évvel ezelőtt jelent meg az Istállóskőn a Homo Sapiens Fossilis (modern ember). (Aurignacinak is nevezik, bár névadó helyét csak ~5000 évvel később érte el.) Mint a latin neve is mutatja, ez az ember már elsősorban csonteszközöket használt, ettől számít „modern” embernek. Az aurignaci ember elterjedt egész Európában, a Pireneusoktól a Kaukázusig. Ennek az emberfajtának tulajdonítják az M173 (Eu 18) jelű mutációt, amelytől származtatják az M17 (Eu19) genetikai jelűt. Ezek létrejöttét úgy képzelik el, hogy az aurignaci ember utódai, a gravettiek elkeveredtek a helyben talált neandervölgyiekkel, így Nyugat-Európában létrejött a Cromagnon-A, míg Közép-Európában a Cromagnon-B embertípus. Ezt az álláspontot megerősíti – többek közt – Erik Trinkhaus, a St. Louis-i Washington Egyetem kutatója és a lipcsei Max Planck Intézet is. Igenám, de a két térség emberanyaga sem volt egyforma. Gáboriné Csánk Vera írja erről, hogy a ’80-as évekig, mintegy 150 teljes neandervölgyi csontvázat találtak a régészek világszerte. Ezek közül azonban mindössze 3-4 az olyan robosztus, vastag szemöldökű, majomszerű, mint az a bizonyos Neander-völgyben talált csontváz. Az összes többi a mai emberhez jóval közelebb álló, „kifinomultabb csontozatú” volt!

Kb. 15 ezer évvel ezelőtt véget ért a würm, az utolsó jégkorszak és megkezdődött a felmelegedés. A rénszarvasok és velük együtt a gravetti vadászok is északi irányban elhagyták a Kárpát-medencét, az őslakosok pedig elkezdtek áttérni a vadászatról az állattenyésztésre, a gyűjtögetésről a földművelésre. A folyamat eleinte elég lassan haladt, de aztán felgyorsította Anatólia felől bevándorló, földműves népesség, amely létrehozta a Körös-Maros kultúrát és kiterjesztette a földművelést, valamint bevezette a kerámiakészítést. (Ezek a délkeletről érkezők hordozták az Eu4-es haplotípust.) De az őseink sem voltak restek! Nemcsak átvették, de tovább is fejlesztették az új módszereket. Feltalálták az ekét és megteremtették a „vonaldíszes kerámiát”.

Childe azt is leírta a The Danube in Prehistory (1929.) c. művében, hogy: „A Kárpát-medence volt a szarvasmarha európai háziasításának gócpontja, mert a vad őse itt élt a legnagyobb számban. A sertés helyi vad őseinek háziasítását a Kárpát-medencéből, főleg a bronzkorból lehet kimutatni.”

Ez a kultúra már központifűtéses téglaépületeket emelt (lásd Erősd), a gazdálkodási körzetekben pl. az Alföldön vályogfalú kisházakat, a Dunántúlon ún. „hosszúházak”-at (20x8-10 m-es, gerendaházakat) épített. A ridegtartás is ekkor kezdődött, hiszen ezzel lehetett megtartani a jószág ellenállóképességét a betegségekkel szemben. Ez a módszer biztosította évezredeken át a magyar hús kiváló minőségét!

Heinrich Würm megállapította, hogy a Kárpát-medencében a gabonafélék kinemesítése az őscirokból i. e. 6000-ben már befejeződött. Állítását alátámasztják a gabonatermesztéshez szükséges kőszerszámokat előállító ipartelepek feltárásai és azok kormeghatározásai Tarcal, Tokaj, és Csitár térségében.

Kb. 6800 éve megkezdődött a kirajzás a Kárpát-medencéből, Nyugat-Európa és az Ural felé. A nyugat felé vándorlók elárasztották Európát és kulturális robbanást hoztak létre. A helyi népesség nekik köszönheti a földművelést, a házépítést, a temetkezést, a kifinomult fazekasságot és a magas színvonalú kőmegmunkálást is.

Anne Morelli belga őstörténész így ír egyik könyvében: „Ugyanis a legrégibb időkben nomádok vándoroltak ide-oda Belgium területén. Ezeknek a nomádoknak a neve ma még ismeretlen, de Kr. e. 5250-4900 között magyar földmíves csoportok vándoroltak be Belgium területére a Balaton környékéről és Dél-Magyarországról.” (Lásd még Hugh Hencken és T. Douglas Price munkáit.)

A keleten letelepedett kivándorlók létrehozták a Cucuteni (Kukutyini) kultúrát, ami a következő évezredekben egészen az Uralig nyomult. Később a telepesek egy része – keveredve a helyiekkel – észak felé vonult. Ezért is közeli rokonaink az ukránok és a lengyelek. (Bővebben a honfoglalás történelmében, ill. Arthur Koestler: A tizenharmadik törzs és Blagoje Govedarica: Jogar-hordozók – a sztyeppék urai c. művekben.)

Grover S. Krantz kijelentése is ezt erősíti meg: „Általában azt állítják, hogy az uráli magyarok egy bizonyos keleti pontról vándoroltak Magyarországra a Kr. u. IX. században. Ehelyett én úgy vélem, hogy az összes egyéb uráli nyelvűek terjeszkedtek kifelé Magyarországról az ellenkező irányba és egy sokkal korábbi időben…”

Egy másik cikkében pedig így ír: „… az uráli nyelvek elterjedésére csak egy lehetséges magyarázat marad, hogy a nyelvcsalád Magyarországról ered és innen terjedt el az ellenkező irányba. Ez nem jelent komoly problémát, ha az eredetet és elterjedési idejét a legkorábbi újkőkorra tesszük. Ha mindez igaz, akkor ez azt jelenti, hogy az összes helyben maradó európai nyelv közül gyakorlatilag a magyar a legrégibb.”

De haladjunk tovább!

Amint láthatjuk, a genetika és az antropológia szerint sem vagyunk rokonok a „finnugorokkal”. Michaelangelo Naddeo olasz kutató szintén ezt a nézetet vallotta, sőt, előadásaiban ki is jelentette, hogy a magyar Európa őslakossága! (Ezt a nézetet Childe és Sachermeyr is osztotta.)

Ezek szerint az ősiség tisztázott, de vessünk még néhány pillantást az ún. „rokonságra”, hiszen ez a kis írás pont erről szólna.

Mit mond erről a nyelvészet?

A „Nyelvek Cambridge Lexikona” úgy véli, hogy a használt hangok – amiket a betűkkel fejezünk ki – nem a nyelvekre, hanem a földrajzi területekre jellemzőek. A magyar nyelv több hang találkozási pontján található, földrajzilag óriási távolságra az ún. rokonaitól és ez hangkészletén is erősen meglátszik. (Csak halkan jegyzem meg, hogy ez nem „több hang találkozási pontja”, hanem a kiindulási pont. Bármilyen irányba indulva azt tapasztaljuk, hogy elfogynak, kikopnak a hangok a nyelvekből. Ez természetes! Ahogy távolodunk a tűztől – egyre hidegebb lesz.)

Morris Swadesh és Robert B. Lees az észak-amerikai indián nyelvek vizsgálata közben megállapította, hogy ezerévenként nagyjából 14 szó kopik ki egy száz szót tartalmazó készletből. A kikopás sebességét ezért egy egyszerű függvénnyel lehet megközelíteni: N(t) = N(0)*0.86t

Ez egy ún. exponenciális függvény és azt jelenti, hogy az eredeti szókészlet eleme évezredenként (t) 14%-al csökkenve változik. Pl. az eredeti 100-ból az első évezred végére 86, a másodikra 74, a harmadikra 64 marad és így tovább. Ez alapján a finnekkel legalább 12-14 ezer éve, a vogulokkal és az osztjákokkal 7-9 ezer éve nem élünk együtt. (A sumérrel sem jobb a helyzet, hiszen ez alapján tőlük 9 ezer éve váltunk el. A baj csak az, hogy az ő kultúrájuk 6 ezer éve jelent meg a történelem színpadán!)

Hans Krahe még 1957-ben kijelentette: „A nyelvcsaládfa-elmélet mindennemű belőle adódó következtetéssel együtt már rég a múlté.”

László Gyula 1981-ben így fogalmazta meg a véleményét: „Az egy magból való szétrajzás elméletének nagy gátja, hogy akarva-akaratlanul olyan népesedési képben gondolkozik, amilyen nem volt a halász-vadász időkben... Újabban egyre több meggondolás hangzik el azzal szemben is, hogy nyelvtudományunk túlságosan bezárkózott a finnugor nyelvek körébe, s mindent abból igyekszik megoldani, pedig szélesebb kitekintéssel történetibb eredményekhez jutna.”

Részlet a „Finnugor elmélet alkonya” c. egyetemi jegyzetből:

„A XIX. századi nyelvészet az egy nyelvcsaládba sorolt nyelveket egy föltételezett és rekonstruálhatónak hitt ’alapnyelvből’ eredeztette a hangtörvények (a szabályosnak feltételezett hangváltozások) alapján. A létező hangpárok ugyan nem feleltek meg kifogástalanul az íróasztal mellett kitalált szabályoknak, de ha a kivételektől nagyvonalúan eltekintettek, a ’szabálynak’ megfelelő hangváltozásokat már fel lehetett mutatni az elmélet bizonyítékaként. A tévesen értelmezett és meghamisított hangmegfelelések alapján ’rekonstruált’, a valóságban azonban sohasem létezett ’alapnyelvekből’ levezetett rokon nyelveket ezt követően nyelvcsaládként tárgyalták. Az egész téveszme-rendszer megkoronázásaként a nyelvcsaládokat a nyelvek szövevényes kapcsolat rendszerének kifejezésére alkalmatlan fa struktúrával ábrázolták. Ezáltal létrejött egy könnyen áttekinthető, megérthető és oktatható elméleti modell, amelyhez ’bizonyító’ erejű példák sora mutatható fel. Ez az inkorrekt eljárás a tudományosság látszatát kölcsönzi a módszernek mindazok előtt, akik az elhallgatott nehézségek és elvi megalapozatlanságok áttekintésére nem képesek. Azaz a rendszer elfogadtatásának súlyos feltétele van: le kell tagadni, el kell hallgatni vagy alá kell becsülni a kivételeket, az elméletet nyilvánvalóan cáfoló körülményeket (például az alapnyelv rekonstrukciójának elvi hibáit)… A logikus, ám téves modell a nyelvek nem mindig áttekinthető világában csődöt mondott. Nyilvánvalóvá téve, hogy a végiggondolatlan elméletek kényszerzubbonyát nem lehet büntetlenül ráhúzni a valóságra... A kivételek miatt az elmélet rendszeres magyarázatra és korrekcióra szorul. A nyelvcsaládok mesterségesen kreált határain túlnyúló nyelvi jelenségek miatt tilalmak felállítására van szükség. A történelmi prekoncepcióba nem illő és a hangtörvényeket cáfoló esetek miatt ’rokontalan szigetnyelvek’ kijelölésére kényszerült. A finnugorizmus ’eredményeit’ a tudományos életben és az oktatásban gyakran csak hatalmi eszközökkel lehet elfogadtatni. A kezdetben egy nyelvcsaládnak tartott urál-altajiakat szét kellett választani külön uráli és külön altaji nyelvcsaládra, de később az altajiakat is ketté kellett választani. Kiderült ugyanis, hogy a török–mongol nyelvtani és szókészleti egyezések meglehetősen újkeletűek; a mongolok kb. ezer évig tartó török megszállása idején keletkeztek. S nincs semmi garancia arra nézve, hogy a finnugor nyelvekben tapasztalható párhuzamok magyarázata nem hasonló történelmi együttélésnek (felülrétegeződésnek, areális nyelvi kapcsolatoknak) köszönhető… A ma rokonnak tekintett nyelvek kialakulhattak szomszédos, de eredetileg egymástól idegen nyelvek areális nyelvszövetségeként is.”

Mór Elemér kutatásai szerint „A finnugor nyelvek valóban igen távol állnak egymástól, közöttük kölcsönös érthetőségről még a szűkebb értelemben vett kisebb nyelvcsoportok nyelveinél sem beszélhetünk”.

Franz Altheim álláspontja az, hogy „a történelmi kezdeteknél mindenhol nyelvi és nyelvjárásbeli sokrétűséget találunk. Csak bizonyos történelmi események során váltak egyes nyelvi vagy nyelvjárási csoportok dominánssá, s sikerült a sokrétűséget az egységesség javára megszüntetni”.

Götz László így fogalmazta meg 1994-ben a nyelvcsaládfa-elméletek hibáit: „A jelek tehát arra mutatnak: a finnugor nyelvek esetében nem valamiféle eredeti egységes ősnyelv szétágazásáról van szó, hanem ellenkezőleg, sok kis törzscsoport eredetileg eltérő nyelveinek fokozatos kiegyenlítődéséről, bizonyos mértékű egységesedéséről.”

Ami az ún. „finnugor” népek esetében azt jelenti, hogy a nagy területeken élő, de – épp a hatalmas távolságok miatt – egymástól elszigetelt közösségek különféle nyelveit egy velük kereskedelmi kapcsolatba kerülő, magasabb kultúrfokon álló nép nyelvének hatása egységesítette. Ennek folyománya, hogy egy nagyobb területen is megértett összekötő nyelv alakult ki, aminek töredékeit fölfedezve – tévesen – egy nyelvcsaládba sorolták mind a primitívebb, mind a fejlettebb népet. A téma egyik nagy szakértője a következőképpen ír erről:

„A finnugor hangkészletből hiányoznak a következő magyar fonémák: á, é, cs, gy, i, ly, ny, ó, ő, sz, ty, ú, ű, zs… tehát összesen 14 hang és a finnugor nyelvek igekötővel sem rendelkeznek.” (Björn Collinder: Comparative Grammar of the Uralic Languages. Stockholm, 1960.)

Daniel Abondolo szerint: „... a hagyományos uráli nyelvi családfa kulcsfontosságú ugor ágát még sohasem rekonstruálták, mivelhogy a magyar nyelv gyökeresen különbözik alaktanában, szókincsében és hangtanában a feltételezett testvérnyelvektől...” (In Bernard Comrie (szerk.): The Major Languages of Eastern Europe. London, 1987., 185. oldal és The Uralic Languages. Routledge Language Family Descriptions. London, 1998., 428. oldal)

Angela Mercantonio is részletesen foglalkozik a témakörrel. „…a hagyományos uráli elmélet egy sor olyan feltételezést tartalmaz, amelyek egy alaposabb vizsgálat után hamisnak, a konkrét tényekkel ellentétesnek bizonyulnak. … A szóban forgó népcsoportok lényegében őslakosok, és a kimutatható néhány népmozgás, a nyelvészeti modell által feltételezett irányhoz képest egyértelműen ellentétes irányba történt, vagyis délnyugatról északkelet felé.” (Angela Mercantonio: A történeti nyelvészet és a magyar nyelv eredete. 2006., 205. oldal. Lásd még Krantz megállapítását.)

A finnugor alapnyelv létezését a finn (!) tudósok egy része is tagadja. Mi több, az elmúlt 40 évben számos tanulmány jelent meg Észtországban és Finnországban, amely támadja az urali elméletet.

Vilkuna Kustaa finn nyelvész szerint: „A népek kapcsolatáról, útjáról nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy közös nyelvet beszéltek, aztán az egyik erre ment, a másik arra.”

Karl Fredrik W. Meinander, a híres finn régész pedig így fogalmaz: „Szerintem semmiféle közös népről, finnugor népek családfájáról nem lehet beszélni.”

És még egy apróság. Az ún. finnugor világban a rovásírás ismeretlen!

Erről ennyit!