A goj (Sütő Gábor elbeszélése)

A szerző közíró, nyugalmazott nagykövet

Az írás a Havi Magyar Fórum novemberi számában jelent meg először.

Kapcsolódó írásunk:

Beharangozó. Főszerkesztői gondolatok három remek írás leendő közlése előtt

A goj a harmincas évek közepén született egy neves-nemes nagykun városban, a Hortobágy szélén, s itt is nevelkedett. Mindig magyarnak tartotta magát. Álmában sem gondolta, s évtizedeken át még csak nem is sejtette, hogy a magyarsága okán ő egyben valaki más is. Lehetett volna bármely más esemény, de történelmi véletlenként a kubai forradalom segítette hozzá, hogy megtudja: márpedig ő goj is. – Mármint a nem-gojok szemében.

De – nagykunul szólva – Ne vágjunk a dógok elibe. Mennyünk csak szípen sorjába!

A második világháború befejeződésekor tudta meg azt is, hogy munkáscsaládban született, mivel az édesapja cipészsegéd volt. Egyébként ő maga is csak azzá válhatott volna, vagy legfeljebb cipészmesterré, ha az akkor született új rendszer egy-két évig nem adja igaz önmagát, és népi káderként nem emeli ki. A megkésve tudatosult munkás származását csendes büszkeséggel elfogadta, mert abban a városban, így az ő szemében is, a munkás a dolgozó embert jelentette, s e tekintetben nem is különböztette meg a munkást a paraszttól, vagy az értelmiségitől. Inkább érezte, mintsem tudta, az a fontos, hogy mindenki becsületesen dolgozzon a maga munkakörében. És az emberek akkor még ezt is tették. Boldogultak is. A családjában mindenkinek a tiszteletére tanították, semmiféle megkülönbözetést nem neveltek belé. A goj szót nemcsak nem ismerték, hanem életükben nem is hallották.

A család igen szerény körülmények között élt, de áldoztak – szó szerint áldozni kényszerültek – az iskoláztatására. Nem tanult rosszul, és már az elemi iskolában ösztönösen fel-felfigyelt rá, hogy a felnőttek időnként valamiféle rejtélyes politikáról beszélgetnek. Kíváncsiságból egyszer ki is vette a könyvtárból Sztálin "A leninizmus kérdései" című – ma már tudja, hogy szándékosan leegyszerűsített politikai nyelvezeten megírt – könyvét, mégis alig értett meg valamit is belőle. Csak az maradt meg benne, hogy van egy másik világ is, mint amiben a közelmúltig ő élt. Vak tapogatódzás volt ez, de állandóan ott lappangott benne és körülötte. Azt sejtette, hogy az úttörőség valamilyen módon már politika, de ő inkább szórakozást, gyermeki barátkozást, összefogást látott benne. Széthúzásról ott és akkor szó sem volt. Aztán jött a nagyhírű református nagykun gimnázium nemzetközileg elismert nyelvész igazgatójával, Gaál Laci bácsival, és kiváló, országosan ismert tanáraival. Régi vágású, de a korral haladni akaró átszakosodott – angolról oroszra, vallásról kémiára, stb. – tanárai azzal politizáltak, hogy nem politizáltak, de a hívatásukban megingathatatlanul lelkiismeretesek voltak, az oktatásra s a nevelésre egyaránt hangsúlyt fektettek. Idegen volt tőlük minden megkülönböztetés. Így aztán hősünk tőlük sem tudta meg még, hogy ő goj.

Tanárai javaslatára kiemelték, és érettségizni felküldték a budapesti szovjetösztöndíjas előkészítő iskolába. Nehéz volt a szüleitől, barátaitól, városától elválni, de érezte, hogy képviselőjükként küldik: menjél, legyél valaki helyettünk és érettünk. És ösztönösen, majd tudatosan is ez lett a tévedhetetlen iránytűje, olyan indíttatás, amelyre bizton támaszkodhatott. Soha senki nem kérte volna tőle számon, ha a sorsát rosszba fordító helyzetekben nem az indíttatását követi, de ő maga ezt árulásnak tekintette volna.

Budapesten kezdett felderengeni benne – némileg megkésve –, hogy az utolsó kiemelt népi káderek között lehet, mert az istenített vezetők ekkorra megszüntették a NÉKOSZ-t, a Györffy Kollégiumot, amelyekről pedig előtte nagy hangon hirdették – és ez így is volt! –, hogy a dolgozó osztályok műveltségben kialakult történelmi lemaradásának a felszámolására hivatottak. A gojt ez ösztönösen ugyan, de igen nyugtalanította, mert annyit már látott, hogy az évszázados történelmi lemaradást néhány év alatt messze nem sikerült behozni. Elgondolkodtatta az is, hogy az előkészítő iskolából eltávolították két társukat csak azért, mert az egyik "az öregnek" nevezte Sztálint, a másik meg arról beszélt, hogy már járt Jugoszláviában és messziről még a "láncos kutyát" is látta. Ebből és az ehhez hasonló sokasodó értelmetlenségből valamiféle megkülönböztető, ésszerűtlen politika nyugtalanító uralomra jutását érezte ki. De a gojokról még itt sem esett szó. (A hideg futkározott azonban a hátán, amikor visszaemlékezett rá, hogy a gimnáziumban, ahol faliújság-szerkesztő is volt, egyszer a csibukos Sztálin fényképe mellé egy dohányzásellenes karikatúrát helyezett el, amit az egyik tanára azonnal letépett.).

Eljött az érettségi, s pályát kellett választani. Szülővárosából, a nyelvekhez mutatott vonzódása okán, a diplomáciai pályát javasolták részére. Ezt elfogadták az előkészítőn, és neki is tetszett. Mi több, ő maga ilyen irányú pályamódosításra ösztönözte a filozófus pályára szánt Szűrös Mátyást is. Mátyás a szomszéd városból származott, amely már hajdúváros volt. A nagykunság és a hajdúság azonban kettejüket nem elválasztotta, hanem összeforrasztotta, mert számukra a magyarságukat jelentette. Életre szóló barátság lett belőle, amit a későbbi nem akármilyen politikai próbatételek sem törtek meg. Izgalommal készültek az egyetemre, s az akkor még romantikus környezetű és berendezésű Buda Gyöngye étteremben rendezett érettségi banketten nagyon távoli jövőként felsejlett bennük, hogy egyszer majd kinevezhetik őket még nagykövetnek is. De azt még ekkor sem tudták, hogy ők gojok, s nem gyanították, hogy e mivoltuk miatt az út bizony kanyargósabb és göröngyösebb lesz, mint gondolnák.

A hatéves Moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Állami Intézete nemcsak a tanulás, hanem politikai és sok más szempontból is kemény próba volt, különösen úgy, hogy 1956 is belesett. A goj a magyar Külügyminisztérium igénye alapján spanyol, Mátyás barátja pedig német nyelvterületre szakosodott. E körülmény később évtizedekre elválasztotta őket egymástól, de mindig szerét ejtették, hogy találkozzanak, akár külföldön is. A szovjet professzori kar kiválóan tette a dolgát, s nyelvekkel, történelmi, jogi, közgazdasági, katonai, diplomáciai és főleg specializált szakismeretekkel alaposan felkészítette a hallgatókat. A goj témakörben azonban itt sem kaptak semmiféle útmutatást, még csak célzást sem arra, hogy életükben ez a tanrendekben sehol nem szereplő tantárgy még sorsdöntő is lehet.

A Külügyminisztériumban jó néhányan ferde szemmel néztek rájuk. Ekkor már családosak voltak, s mint mindenki más, lakást igényeltek a minisztériumtól. Az illetékesek a sürgető érdeklődéseiket elhárítva, mindig a nehézségekre hivatkoztak, hiszen mégsem mondhatták azt, amit gondoltak. Végül eldugott helyen kaptak minden komfort nélküli szobát, miközben a kulcspozícióban lévő külügyes félvezetők déli fekvésűre cserélgették luxuslakásaikat. Évek múlva költözhettek rendes lakásba, akkor is csak azért, mert a kerületi tanácsnál egyszerűen sorra kerültek minden protekció nélkül. Az illetékesek az előléptetésüket sem kapkodták el. Izgatottan várták, mikor kapják meg végre a legalacsonyabb diplomáciai rangot, az attaséi kinevezést, s nem is gondoltak arra, hogy a goj kinevezést már a legelső napokban megkapták azoktól, akik évek óta ott dolgoztak ugyan, de feleannyit sem értettek a külpolitikához, mint ők, a kezdők.

Hőseinket nemzetköziségre nevelték, senki nem mondta nekik, hogy a nemzeti érdekeket kövessék a munkájukban. Önmagában a nemzetköziség, mint az emberi testvériség eszméje egyáltalán nem zavarta őket, annál inkább az, hogy a gyakorlata elütött a hangoztatott szép elvektől. Ezért is, és indíttatásuknál fogva, inkább a nemzeti érdekek védelme és érvényesítése felé vonzódtak. Ebből adódtak kisebb-nagyobb konfliktusok, amelyek okán – még mindig a tudtukon kívül – a vezetőik jelentős részének szemében egyre inkább gojokká minősültek. Szinte hiába volt a külügyminiszterek, Péter János, Puja Frigyes irántuk tanúsított jóindulata, a minisztérium titkárságát, a személyzeti főosztályt, a gazdasági, a pénzügyi osztályt, s általában a kulcspozíciókat elfoglaló vezetők gojként kezelték őket. Ezek a posztok szinte hagyományként nem-gojok, vagy nekik behódolók kezében voltak, akiknek tudatos összefogással könnyű volt kezelniük, háttérbe szorítaniuk a kissé naiv, szerény, jóindulatú, bennük bízó és a munkára összpontosító gojokat. Így hát utólag semmi csodálkoznivaló nincs azon, miért alakult már akkor úgy, hogy jó időben mindig ők voltak jó helyen, s kerültek jól fizetett kihelyezésekre, a gojok meg mindig rossz időben rossz helyre. A megkülönböztetés gyanúja már ekkor felmerült ugyan hőseinkben, de erre nagyobbrészt később, az évek-évtizedek múlva napvilágra került tények alapján jöttek rá.

Meglátásuk bizonyító ereje azonban éppen ezért annál nagyobb.

Ők ma is panelházban laknak és hónapról-hónapra élnek a szerény nyugdíjukból. Egykori, s mára gazdaggá, sőt dúsgazdaggá vált kollégáik, ismerőseik láttán csak arra a következtetésre tudnak jutni, hogy az anyagi javak szerzése, az előmenetel, és az érvényesülés szempontjából nézve a jóhiszeműség, a tisztesség, a szerénység, az elvhűség, bizony sokszor védtelen, s alulmarad a rosszhiszeműséggel, az erkölcstelenséggel, a gátlástalansággal, az elvtelenséggel szemben. (Az utóbbi időben elburjánzott hazugsággal szemben is.) Márpedig őket éppen jóhiszeműségre, tisztességre, szerénységre, elvhűségre nevelték, s önmaguk is erre törekedtek. Tudják hát, hogy becsületes úton nem lehetett gazdaggá válni. Akkor sem, most sem.

De hogy mit értek el ezzel? Azt, hogy tiszta maradt a kezük és a lelkiismeretük.

Hősünk első diplomáciai posztja, sajtó- és kulturális attaséi rangban, Kuba volt, ahol akkor győzött a forradalom. F. Zoltán, a főosztályvezetője (előzőleg "bölcs apánk", Rákosi Mátyás titkársága tájékán dolgozott), G. Erzsébet a helyettese (Franciaországi emigrációból tért haza) egymást túllicitálva próbálták elhitetni vele, hogy B. Jánosnál jobb nagykövetet nem is kaphatott volna. Örült is neki, és még mindig sejtelme sem volt róla, hogy ők B. Jánossal együtt egészen más szempontból néznek rá, mint ő rájuk. Amikor a feleségével Havannába érkeztek, kiderült, hogy B. János a központi utasítás ellenére nem foglalt részükre szállodai szobát arra az időre, amíg lakást találnak, hanem közölte, hogy ne kelljen a kubaiaknak fizetni, a nagyköveti rezidenciáján fognak lakni, s neki fognak fizetni. A külügyi gyakorlatban szokatlan eljárás nem nyerte el gojunk tetszését, de nem volt mit tenni.

Alig pár nap múlva itt tudta meg végre, hogy ő goj, és hogy nem-gojokkal van körülvéve. B. János meghívására, Havannába látogatott a barátja M. Péter, aki volt a külügyminiszter első helyettese és ENSZ-nagykövet is. A nagyköveti rezidencián, a közös ebéden, amelyre meghívást kapott S. Iván kereskedelmi tanácsos is, alig megsütött véres húst tálaltak fel. Gojunk életében először találkozott ilyennel, és nem nyúlt hozzá. A két nagykövet ezt értetlenül fogadta és győzködte, hogy egye csak meg, majd hosszú perceken át zaklatták – láthatólag élvezve a helyzetet – hogy miért nem eszik? A goj rá-ránézett a húsra, amelyből lassan szivárgott a vér a tányérra, és egyszer csak őszintén kicsúszott száján, "Mert utálatos." No, több sem kellett. M. Péter remegő hangon oktatta ki, hogy Angliában és jobb helyeken ezt milliók eszik, B. János pedig felháborodva közölte, aki az ő házában, az ő asztalánál ilyesmit mer mondani, az jobb ha távozik. (El kell ismerni, az ilyesfajta őszinteség tényleg nem célszerű, de gojunknak ez sajátja volt, és emiatt – e lecke ellenére – a későbbiekben is többször megjárta).

M. Péter foglalta össze az ügyet:

– "Hát igen, ezek a boyok ilyenek!" – hallotta gojunk az asztaltól távozóban, kissé megnyugodva, hogy ha mégis "boynak", fiúnak becézik, talán nincs is olyan nagy baj. Bár nem értette, hogy miért kell ezt angolul mondani, és a boy szóra valahogy olyan érdekes hangsúly esett, s kifejezetten gunyoros nevetgélés kísérte.

A goj másnap felkereste S. Iván tanácsost, akikből megismerkedésük első pillanatától áradt az emberség, s a korkülönbség ellenére egyenrangú barátként kezelte őt (viszonyuk később is ilyen maradt, amikor már mindketten egészen más beosztásban dolgoztak itthon), s viccelődve, de némi nyugtalansággal arra kérte, hogy ha már ő tanácsos, adjon tanácsot a továbbiakra vonatkozóan, bár a "boy" végszó arra enged következtetni, hogy az ügy békésen zárul.

– "Mi volt szerinted a végszó?" – kérdezte vissza Iván kerekre nyílt csodálkozó szemekkel.

– Boy, fiú.

Iván hosszú pillanatokig meg sem tudott szólalni a nevetéstől. Aztán kávét kéretett, leült a goj mellé, átölelte a vállát és teljes nyíltsággal elmagyarázta neki, hogy mi is történt vele tegnap; valahogy így:

Gyerekem, a tegnapi ebéden ti kettőtök kivételével mindenki zsidó volt, én is az vagyok, s a zsidók a nem zsidókat gojnak hívják. Neked nem azt mondták, hogy boy vagy, hanem, hogy goj, azaz, nem zsidó, ami még nagyobb neveletlenség volt részükről, mint a te kijelentésed, hogy utálod a véres húst.

A gojnak a torkára szaladt a kávé, és egy pillanatra magába roskadt.

"Hát – szólalt meg végül mégis az újdonsült goj –, akkor igazat mondtak."

Ezen aztán már közösen derültek egy jót, élcelődően megállapítva, hogy egy gojt a nem-gojok vezettek be a gojság tudományába.

De voltak hivatalos látogatók is, köztük B. János másik barátja, T. István, aki a hírközlő eszközök irányításával foglalkozott. A kubaiak meghívták a leghíresebb havannai szivargyárba, azzal, hogy mint a spanyol polgárháború volt résztvevője, szóljon néhány szót a munkásokhoz. Mikor a gyárigazgató bejelentette, hogy ki fog hozzájuk szólni, a munkások óriási lelkesedéssel és várakozással fogadták, s a helyi szokás szerint a dohányfésűvel hosszan kopogtak a munkaasztalaikon. T. István, aki egyébként a szűkszavúsággal párosuló neveletlenségéről volt híres, ekkor odamorgott gojunknak:

– Menjen, mondjon egy beszédet.

A goj meghökkenve, de udvariasan elkezdte magyarázni, hogy az írásos program szerint az ő beszédét várják.

– Menjen, mondjon egy beszédet! – vágott közbe, immár fenyegetően.

A szokatlan közjáték a vendéglátók számára volt a legkényelmetlenebb. Az igazgató feszengeni kezdett a székén, a hallgatóság döbbenten figyelt. A gojnak pedig nem volt mit tenni, kiment a mikrofon elé és mondott egy spanyol polgárháborús harcoshoz méltó beszédet. A munkásoktól, akik pontosan megértették, hogy mi zajlik, tüntetően hosszú tetszésnyilvánítást kapott. T. István meg egy szót sem szólt. Még az sem érdekelte, hogy mit is mondott ő a "beszédében". A delegációban részt vett egy rokonszenves, nyílt tekintetű, borsodi cukorgyári munkás, akit mindez olyannyira felháborított, hogy bepanaszolta T. Istvánt B. János nagykövetnél. Gyorsan rájött, hogy rossz helyre fordult. Becsületére legyen mondva, hazaérkezéskor is kitálalt, ahol csak tudott. T. István azonban még egy ejnye-bejnyét sem kapott.

A kioktatás százféle egyéb módon folytatódott. Egy magyar külkereskedelmi vállalat kiállítást rendezett Havannában, aminek a megszervezésében – bár egyáltalán nem tartozott a munkakörébe – a goj sokat segített. Bezárásakor a kiállítás vezetője, köszönete jeléül egy fénymérőt ajándékozott a gojnak. B. János, ott a helyszínen, mindenki előtt, odalépett hozzá, és azzal, hogy "Magának úgy sincs fényképezőgépe, adja ezt ide nekem", s fogta és eltette a fénymérőt. A gojnak akkor tényleg nem volt még fényképezőgépe sem. De akik tanúi voltak a jelenetnek, évtizedek múlva is undorral, megvetéssel emlegették a nagykövetét.

Máskor meg odalökött elé (Mert odatenni egy goj elé megalázó volt számára) egy Jevtusenkó verset a személyi kultuszról, kérve, hogy olvassa el és elemezze. A goj szívesen elolvasta és elemezte, de az elemzése olyannyira nem nyerte el a nagykövete tetszését, hogy magából kikelve, habzó szájjal ordította, ilyen beosztottal ő nem dolgozik tovább. A goj ekkor, életében másodszor és utoljára rámosolygott a főnökére (először ez akkor történt, amikor megérkezett hozzá Havannába) és kijelentette:

– Végre egy kérdés, amelyben teljesen egyetértünk!

Nem is hagyták őket sokáig együtt. A gojt, magasabb beosztásban és felelősebb posztra áthelyezték Brazíliába, B. János pedig kapott egy hozzáidomuló beosztottat.

A goj és B. János, munkájukból kifolyólag többször keresztezték még egymás útját, de egyikőjük nem vette a fáradságot arra sem, hogy üdvözölje a másikat.

Sok évvel később Nemes Dezső mélyítette tovább a goj gojság-tudományát. Dezső bácsi, nem-goj volta ellenére, kifejezetten kedvelte gojunkat, aki ekkor a pártközpont külügyi osztályán dolgozott. Dezső bácsi a Politikai Bizottság tagja volt, s azon kevesek egyike, aki tegeződött Kádár Jánossal. A goj, Szűrös Mátyás barátjával együtt – aki már korábban ide került – sűrűn kísérte Dezső bácsit a nemzetközi mozgalom kérdéseiben tett gyakori külföldi utjai során. Közismert volt, hogy Kádár János a sakkon kívül az ultit is kedvelte, Dezső bácsi azonban nem tudott ultizni, ezért néha baráti évődésnek volt kitéve. Ezt látva, Mátyás és a goj megtanította Dezső bácsit ultizni. Vesztükre, mert ezt követően egyetlen utazás során nem volt szabad idejük, pedig Moszkvában, de más helyeken is, szívesen szétnéztek volna a régi egyetemista társaik között. Ráadásul Dezső bácsi nagy merészen három pirosra is bemondta a piros ultit, ezért nagyon kellett igyekezniük, nehogy teljesen kifosszák szerény napidíjából. (Mert akkor még a Dezső bácsi szintjén is igen szerények voltak a napidíjak, de még a fizetések is, nem úgy, mint most. Sőt Kádár János úgy rendelkezett, hogy a pártapparátusban 10%-kal alacsonyabbak legyenek a fizetések, mint az államapparátusban, nehogy a karrieristák beszivárogjanak. Azóta tudjuk, hogy a karrieristákat ez egyáltalán nem tartotta vissza, az ügyért dolgozókat viszont hátrányos helyzetbe hozta.)

Egy nagyon sikeres nemzetközi értekezlet (amelyben Szűrös Mátyás és a goj sikeres és elismert nemzetközi munkát végzett) eredményeinek summázására és méltatására maga Kádár János is Moszkvába érkezett. Brezsnyev díszebédet adott a tiszteletére. A szovjet ebédek nem múlhattak el nagyszámú pohárköszöntő nélkül. (A vodkázás önmagában – részegeskedés, de pohárköszöntővel egybekötve – politikai munka, viccelgettek a szovjetek.) Mikor már mindenki kimerülni látszott s a társalgás holtpontra jutott, Dezső bácsi, hogy mentse a helyzetet, de kissé talán a szíve parancsára is hallgatva, engedélyt kért Kádár Jánostól, hogy ő is mondhasson pohárköszöntőt. Nagy csodálkozására kifejtette, hogy e siker után ő már nyugodtan adja át a külügyeket, mert ilyen rátermett emberekre bízhatja, mint Szűrös Mátyás és a goj, s feléjük fordulva kérte a jelenlévőket, hogy ürítsék poharukat az ő egészségükre. Brezsnyev zavarodottan és csodálkozva érdeklődött a sajátjaitól, hogy kikről is van szó, Kádár János pedig (aki, nagyon is vigyázva rá, nehogy közel engedje őket magához, de a maga módján ugyancsak kedvelte őket) huncut mosollyal odaszólt Dezső bácsinak:

– "Ha még sokáig jársz ezzel a két csibésszel, nemcsak ultizni fogsz, hanem nőzni is!"

Ez általános derültséget keltett, különösen a magyar küldöttség körében, hiszen közismert volt, hogy Piroska néni rövid pórázon tartotta Dezső bácsit. Dezső bácsi elpirult, tiltakozott, de ha lehet, még nagyobb szeretettel tekintett a "két csibészre".

Aztán ismét jöttek hol a rutin-, hol pedig a kacifántosnál kacifántosabb feladatok. A Politikai Bizottság döntést hozott, hogy Rákosi Mátyás, "népünk bölcs vezére", aki a Szovjetunióban élt, hazatelepedhet. A gojnak ugyan ehhez semmi köze nem volt, de egy értekezleten azt találta mondani, hogy ez rossz döntés, mert megoszthatja a közvéleményt. Hol-hol, de a pártközpontban egyáltalán nem volt szokás ellentmondani a PB-döntéseknek, ezt azonban még elnézték neki. A hazatelepülésre mégsem került sor, mert Rákosi Mátyás, önmagához hű maradva, elfogadhatatlan feltételeket szabott. Mintegy két év múlva azonban meghalt. Ekkor Komócsin Zoltán, a külügyi titkár, félig viccesen, félig komolyan emlékeztetve a gojt a kijelentésére, "büntetésül" arra utasította (nehogy hiányérzete támadjon), hogy S. József nem-goj osztályvezetővel, aki bizalmas viszonyban állt a Rákosi családdal, menjenek ki Moszkvába, felügyeljék a hamvasztást, egyeztessenek a család kinti és hazai tagjaival, hozzák haza a hamvakat és rendezzék meg a temetést. Mindez, nem minden bonyodalom nélkül, de megtörtént. Így a goj közeli kapcsolatba került a népes Rákosi családdal. Rákosiné, született Kornyilova Feodora, a bizalmába fogadta, s többször sírva borult a nyakába, azt kérdezgetve, "Fiacskám, most mondd meg, ezt érdemelte az én drága férjem?" Hát bizony, a goj erre nem tudott mit mondani. Nem azért, mintha nem tudta volna a választ, hiszen kegyetlenül őszinte gondolatok törtek fel a lelkében, hanem abban a helyzetben csak úgy tudott önmaga, s egyben emberséges is maradni, ha sem igent, sem nemet nem mond. Hallgatott hát. A család agresszívabb tagjai ezért akkor szóban, később pedig cikkekben, könyvekben a gojságára utaló elmarasztaló megjegyzéseket tettek rá, pedig annak semmi, de semmi köze nem volt a történtekhez. Neki egy rábízott kényes és bizalmas feladatot kellett végrehajtania, és ezt a tőle telhető legnagyobb emberséggel tette. Bizonyíték rá, hogy akadtak olyanok is a Rákosi családban, akikkel hosszú barátságos viszonya alakult ki.

De vissza a gojság tudományához.

Gojunk naivan azt hitte, hogy a pártapparátusban mindenki egyformán értelmezi és dolgozik a hangoztatott szép elvek megvalósításán, s nehezen tűrte, ha mások gyakorlata eltért ezektől. Írogatott, nyilatkozgatott is erről, amit viszont Aczél György – akinek a harcos nem-gojsága közismert volt, s ugyancsak tagja volt a Politikai Bizottságnak – nemcsak nehezen tűrt, hanem nem is tűrt el, bár formailag nem volt gojunk felettese, s nem is kellett volna vele foglalkoznia. Aczél még miniszterhelyettesként szintén járt Havannában, hősünk tolmácsolt neki (helyette aztán nem kellett beszédet mondani!), így ismerték egymást, és Aczél nyílván megkapta a kellő tájékoztatást B. Jánostól is. Személyes ellenfeleként kezdte kezelni a gojt, akit ez eleinte csak bántott, de az idő haladtával fel is háborított, mert még azt is igyekezett megakadályozni, hogy a goj írásai megjelenhessenek. Mi több, fegyelmi adatott Simon István koszorús költőnek, amikor a Kortársban lehozta a goj egyik tanulmányát. Hosszasan kísérletezett, hogy egy tekintélyes személlyel írasson cikket e tanulmány ellen, de sorozatosan kudarcot vallott. Végül K. Béla akadémikus beadta a derekát. Lett is belőle miniszter. De olyan kisstílű dolgokat is művelt, hogy a saját könyvét dedikálta a gojnak, aztán N. Miklóssal, egyik bizalmasával – akit szintén miniszterré tett, majd tönkretette az életét – érdeklődtetett, hogy a goj mit szól e dedikációjához: " … elvtársnak, abban a reményben, hogy ha nem is ez a könyv, de az élet megtanítja jobban bízni eszménk erejében". Könyve az Eszménk erejével címet viselte, így a fenyegetés alig volt burkolt. A goj visszaüzente, hogy a könyvre nézve nagyon is találó, de újabb közvetett érdeklődésre sem fejtette ki, hogy mit ért ez alatt. Ekkor behívatta, és rákérdezett:

– Na, maga, vén gouchista! (Franciául: szélsőbaloldali. – Mindig újabb és újabb jelzőket varrt a goj nyakába, mintegy provokálva, hogy ő is alkalmazzon vele szemben jelzőt; nyílván főleg egy bizonyos jelzőre várt. Hiába. A goj is tudta, kivel áll szemben, de nem volt értelme kimondani.) Mit ért az alatt, hogy a könyvemre nézve nagyon is találó?

– Azt, hogy tényleg nem ez a könyv az, amely megtanít bízni eszménk erejében!

Ezt, a titkárnői riadalmára, még a dolgozószobája sarkában lévő nagy indiai váza sem úszta meg épen.

Máskor – a kulturális életben széles körben ismert módszereinek megfelelően – a fenyegetés mellett időnként édesgette is hősünket, komázódva beszélt vele, országos intézmény vezetését is meglebegtette előtte, csakhogy a goj tolla átálljon az ő szolgálatába. Egy nap Komócsin Zoltán, a goj felügyelő titkára pedig elkedvetlenedve közölte vele: "Idehallgass, Aczél beléd szeretett, s kijárta Kádár Jánosnál, hogy átkerülj hozzá. Az ő beosztottja leszel." A goj a leghatározottabb nemmel válaszolt, sőt bement Aczél Györgyhöz és ezt vele is közölte. Ahogy várta, Aczél elszürkült arccal közölte:

– Ezt még megkeserüli!

Gojunk ebben biztos is volt, mint ahogy abban is, ha igent mondana, soron kívül előléptetnék, anyagilag sokkal jobban járna, de indíttatásához hűen nem akart sem janicsár, sem bértollnok lenni. Így, mivel más kérdésekben is mindkét fél kitartott a saját álláspontja mellett, a viszony tovább mérgesedett, a robbanás csak idő kérdése volt. Környezetükben az a vicc járta, mindketten megspórolhatják a délelőtti kávét, ha valaki kiejti előttük a másik nevét.

Ekkor Dezső bácsit, aki történész akadémikus is volt, a lelkiismerete ismét színre léptette, de ezúttal a háttérben. Barátian és hihetetlen nyíltsággal elmagyarázta gojunknak, hogy vannak olyan zsidók, akik elsősorban zsidók, aztán kommunisták és valahol magyarok is, ezért nagyon veszélyesek lehetnek; vannak, akik elsősorban kommunisták, aztán zsidók és magyarok; valamint akik elsősorban magyarok, aztán kommunisták és végül zsidók. Ő az utóbbi kategóriába tartozik, de Aczél György az elsőbe, ezért kerülni kell vele minden összetűzést. A goj őszintén meghatódva köszönte meg Dezső bácsi bizalmának és emberségének újabb jelét, de közölte, hogy ő eddig is kerülte a vitát, Aczél játssza a kezdeményező szerepet, a válaszra viszont joga van. Dezső bácsi ezzel nem tudott nem egyetérteni, de azért baljósan csóválta a fejét.

Nem kizárt, hogy Dezső bácsi tett lépéseket a másik oldalon is, de a helyzet a továbbiakban mégis csak rosszabbodott. Végül a goj egy országos értekezleten szóvá tette, és közismert tényekkel bizonyította, hogy Aczél György gyakorlata nemcsak nem esik egybe a hangoztatott elvekkel, hanem ellentétes velük. Mi tagadás, ilyesmire nem volt példa azokban az években, holott mindenki fennen hirdette, hogy a kritika-önkritika mozdítja elő a haladást.

Lett is erre nagy országos ribillió, de haladás egy csepp sem.

A Titkárság határozatot hozott, egy év szilenciumra ítélte a gojt és különböző izmusokkal illette. Ezek között nem szerepelt az antiszemitizmus, de Aczél és hívei – hogy a goj nagyon is helytálló megállapításairól eltereljék a figyelmet – mégis így állították be az ügyet, sőt utódaik még ma is úgy beszélnek róla, mint a "vad antiszemitizmus" megnyilvánulásáról, holott – ahogy a goj a saját bőrén is érezte – zsigeri magyarellenességről volt és van szó. Nem segített az sem, hogy Dezső bácsi írásban fejezte ki egyet nem értését. Párját ritkító módon, a kínai kulturális forradalom ismert gyakorlatára emlékeztetve, elrendelték, hogy minden alapszervben meg kell vitatni a felszólalását, és el kell ítélni. Csakhogy már a legelső értekezleteken, magában a pártközpontban, az agit-prop osztályon, az osztály vezetői, G. Károly és K. István úgy foglaltak állást, hogy ők ismerik a helyzetet, de megértik a goj álláspontját is. Az Országgyűlésben K. Imre, egyéb helyeken pedig más fontos beosztásban lévők nyilatkoztak hasonlóan, és nem volt hiány másfajta szolidaritási megnyilvánulásban sem. Erre gyorsan visszavonták a rendelkezést.

A külügyi osztályon azonban megtartották az értekezletet. Hát senki számára nem volt egy népünnepély. Elhangzott, aminek el kellett hangzania, hozzászólás nem akadt. A gojnak viszont hivatalosan el kellett búcsúznia. Nem titkolta, hiszen a jelenlévők ugyanolyan jól tudták, mint ő, azért hallgattatják el, és távolítják el a hatalom közeléből, mert kimondta az igazat, miközben akik mellébeszélnek a dolgoknak, zavartalanul folytathatják kártékony tevékenységüket. Mintha csak nem is vereségként fogta volna fel a dolgot – pedig az volt! –, azzal zárta búcsúfelszólalását, hogy "mostantól más helyen, de ugyanabból a pozícióból fogok harcolni". Ez még a legközelebbi barátait is mellbe vágta.

Aztán jött az érzelmileg legnehezebb. A búcsú Komócsin Zoltántól, az illetékes titkártól, akivel több mint hét éven át tartalmas emberi és munkakapcsolata alakult ki, s akit ekkor már halálos betegség ostromolt. (Dezső bácsi őt helyettesítette.) A héttagú titkárság 4:3 arányban hozta a gojt elmarasztaló döntését. Ha Komócsin a beosztottja mellett szavaz, az arány fordított lesz, "de a büntetés, így, vagy úgy mindenképpen bekövetkezett volna", mondta a gojnak búcsúzásul. "Értsd meg, én, mint felügyelő titkárod, nem szavazhattam melletted." És tehetett-e a goj mást, mint hogy megértse, hiszen maga is jól tudta, mi a helyzet, és tényleg megértette. De azért – mily gyarló az ember! – egy pillanatra átfutott rajta, hogy Aczél hasonló helyzetekben, minden szabályt és elvet lelkiismeretlenül félrerúgva, védte a sajátjait, és meghurcoltatta azokat, akiket ellenfeléül kinevezett. (Ezzel ők győztek akkor, és győznek mai is. Ezzel a gátlástalansággal, és csak ezzel; semmi másban nem múlják felül azokat, akiket ellenfelüknek kinéznek! – Ideje lenne levonni ebből bizonyos következtetéseket.) Ezért arra gondolt, fordított helyzetben bizony ő maga a meggyőződése szerint szavazna. Afelől pedig nem volt kétsége, hogy Komócsin Zoltán és az ő meggyőződése között nem sok különbség volt. Ha volt egyáltalán.

Keményen megszorították egymás kezét, életükben először és utoljára meg is ölelték egymást. Mindketten tudták, soha többé nem látják viszont egymást. Próbálták visszatartani, de kicsordult a könnyük. A temetését szervező nem-goj H. Gyula, aki a karrierje indulását nagyrészt éppen a gojnak köszönheti (de nemcsak nem köszöni, hanem közismert gátlástalansága mellett máig indokolatlan bosszúvágy fűti), elszabotálta még azt is, hogy a goj bekerülhessen a Komócsin Zoltán koporsója mellett néhány percenkénti váltásban cserélődő díszőrségbe. Lehet, jobb is volt így, mert kicsit később, kettejük magányában róhatta le kegyeletét.

A gojt visszaküldték a szakmájába, a Külügyminisztériumba, ahol csodálkozás nélkül, nyugodt szemlélődéssel figyelte, hogy most ugyanazok akarják a legnagyobbat belérúgni, akik azelőtt a leginkább akartak törleszkedni hozzá, vagy akiknek a legtöbbet segített, illetve akik, mint N. János államtitkár, az ellenfelei körében akartak érdemeket szerezni. A szíve időnként visszahúzta a Duna másik oldalára, át-átsétált a Margit-hídon a barátaihoz a volt munkahelyére. Egy ilyen alkalommal a folyosón véletlenül összefutott Kádár Jánossal. A goj tudta, Kádár János ki nem állhatja a lerohanó panaszkodókat, de úgy gondolta, hét év odaadó és eredményes munkája azért őt is feljogosítja egyre s másra. Kissé félve, de az elszalaszthatatlan alkalommal élve, felvetette, igazságtalannak tartja, ami vele és körülötte történt. Nem talált szívélyes fogadtatásra, de elutasításra sem. A hallottakra Kádár János szemében valami villant, s menetközben kissé suta, netán vállveregetésnek induló, de félbemaradt mozdulatot tett (idegenkedett attól, hogy a férfiak a kézfogáson túl egymást érintgessék, és tragédiaként élte meg a szovjetek ősi orosz szokás szerint arcra adott hármas, eredetileg a gyermek apa iránti tiszteletét kifejező csókját), s továbblépve mindössze ennyit mondott:

– Fiatalember, magából jó nagykövet lesz.

Így is lett.

Lehet, hogy a jóindulat villant Kádár János szemében.

A goj a Külügyminisztériumban a szilencium éve alatt még munkát is alig kapott, minek hiányában keresztrejtvényeket fejtett. A goj szó a keresztrejtvényekben sem fordult elő. Annál inkább a fordított olvasata, a jog. Arra gondolt, az életben is célszerűbb lenne, ha a megalázó, megkülönböztető goj szót oly előszeretettel használók is inkább a jogot részesítenék előnyben. Persze, akármennyire nehezükre is esne, de feltételek nélkül elfogadva, hogy a jog is csak akkor jog, ha nem megkülönböztető, hanem egyetemes. Szomorúan és nyugtalansággal tapasztalta azonban, hogy e tekintetben már az előző rendszer rossz irányba mozdult ki, a rendszerváltást követően pedig a talpáról a feje tetejére állították a kérdést. A rendszerváltás – a reményekkel ellentétben – e vonatkozásban is csak súlyosbította a helyzetet; elsokasodtak, mindennaposokká váltak a magyarellenes vádaskodások, gyűlölködő megnyilvánulások, amiben a kisebbségekkel és másságokkal teljes összhangban a hatalmon lévők viszik a prímet, s élen a jelenlegi miniszterelnökkel még külföldi fórumokon is leantiszemitázzák a magyar népet. Mi több, a magyarok nyakára ültetendő uralkodóosztály megerősítésre "egymillió ázsiait" akarnak betelepíteni, Izrael elnöke pedig a világ színe előtt jelentette be, hogy "felvásárolják Magyarországot". A magyar érdekek és értékek védelmére választottak azonban nemhogy nem tiltakoznak, és nem tesznek semmit ez ellen, hanem megalázkodva és lihegve működnek közre, rohamléptekben építtetik a betelepülők részére a lakóparkokat, saját fegyveres őrző-védő szolgálatot engedélyeznek nekik (s közben a fegyvertelen Magyar Gárdára zúdítanak minden tüzet), stb., s még ők sértődnek meg, ha haza- és nemzetárulónak nevezik őket. A hírközlő eszközök többségének birtokában a magyarokat vádolják diszkriminációval, miközben a magyarokat diszkriminálják a saját országukban. Tűrhetetlenné vált hát a helyzet, hiszen magyarként tízmilliónyian soroltatnak a szülőhazájukban a goj megszégyenítőnek szánt kategóriájába! A goj úgy látja, a magyarokkal szembefordult vezetők oly messzire elmentek, hogy e helyzetből már csak egyetlen kiút van, az, amit az államalkotó magyarság akar, s amelyre elkerülhetetlenül rá is tér, akármilyen fájdalmas is lesz.

A rejtvényfejtésre visszatérve, a goj ezt olyan szintre fejlesztette, hogy a végén már csak a beküldendő sorokat írta be, vagy fejben fejtette meg a rejtvényt. Aztán újra dolgozni kezdett, mert tudták, hogy minőségi munkára képes, amire nagy szükség volt, nagykövet is lett valóban, több országban is, sok új élménnyel gazdagodott – ilyennel is, olyannal is – de a keresztrejtvényeket ma is így fejti.

Egy rejtvényt azonban nem tudott megfejteni. Azt nem érti, és találja felettébb nyugtalanítónak, hogy a világon akad egyetlen nép, amely – jószerével az egész világot kihívva maga ellen, a saját sorsával játszva, önmagával elhitetve, hogy kiválasztott – kitalált, és kérlelhetetlen, embertelen szigorral alkalmaz egy sajátmagától minden más népet megkülönböztető, önmagát mintegy azok fölé helyező szót, amely más nyelveken eredetiben nem is létezik.

Neki, aki pedig a saját sorsa okán ma még büszkébb a magyarságára, eszébe nem jutna, hogy a világ népeit csak magyarokra és nem-magyarokra ossza.

A vezetékneveket eredetileg csak betűkkel jelöltem; itt a dekódolásuk az akkori beosztásuk szerint:

F. Zoltán – Fodor Zoltán nagykövet, ov.

G. Erzsébet – Görög Erzsébet tanácsos

B. János – Beck János (nagykövet)

M. Péter – Mód Péter (külügyminiszter első helyettese)

S. Iván – Soós Iván (kereskedelmi tanácsos)

T. István – Tömpe István (a magyar Rádió és Televízió elnöke)

S. József – Sándor József (MSZMP KB-Iroda vezetője)

K. Béla – Köpeczi Béla (akadémikus, majd Művelődésügyi miniszter)

N. Miklós – Nagy Miklós (Művelődésügyi miniszter)

G. Károly – Grósz Károly (MSZMP KB Agitprop ovh.)