A hamis remény a globális zsarnokság legnagyobb irányítási eszköze. Íme, miért
Eredeti cikk:
False hope is global tyranny’s greatest tool of control: here’s why, SD. Wright, LifeSiteNews, 2023. szeptember 5
Schiller Mária küldeménye
Orosz foglyok építik a Fehér-tenger–Balti-csatornát (1932 körül), amely az egyik első nagy projekt a Szovjetunióban a gulág rabok kényszermunkájával. Ezrek haltak meg a zord körülmények között.
Lehetséges – most – felkészülni arra, hogy túléljük a globális zsarnokság házi őrizeteit, börtöneit, táborait és kínzásait? Kevesebb, mint két éve vizsgáltuk a lehetséges vakcinázási megbízásokat szerte a világon – és Ausztráliában már próbálkoztak táborokkal azok számára, akik visszautasították.
Ennek a beszédnek a nagy része eltűnt, amikor Oroszország belépett Ukrajnába, és sokan arra gondoltak, hogy a COVID-narratívának vége. De most, hetek óta a főáramú média megpróbálja újraindítani a COVID-hadovát, ugyanazokkal a régi pletykákkal az új „Pirola” variánsról – és ugyanazokkal a régi „bökésekkel” az oltások és az emlékeztetők felé. Ez a beszéd csak egyre hangosabb.
Bár elképzelhetetlennek tűnhet, hogy a bezárások és a megbízások újrakezdődjenek, tapasztalatból tudnunk kell, hogy ha a kormány-média propagandagépezet újraindul, honfitársaink többsége sorra kerül.
Más szóval – hamarosan azon kaphatjuk magunkat, hogy ismét nyakig ülünk a pácban.
Függetlenül attól, hogy az őrület tovább halad-e, most fel kell ismernünk, hogy még mindig a globális totalitárius forradalom felé vezető pályán vagyunk. Nem várhatjuk el azoktól, akik előírják, hogy ésszerűen járjanak el. Nem fognak.
Amit most tehetünk, az az, hogy magunkba fogadjuk azokat a leckéket, amelyeket olyan férfiak tanultak meg, mint Aleksander Szolzsenyicin – amelyek hasznosak lesznek az életünk számára, még akkor is, ha boldogan, békében élünk.
Fel kell készülnünk arra, hogy mindenekelőtt ragaszkodjunk a jóhoz, az igazsághoz és a széphez, még a szenvedéssel, a meggyalázattal és a halállal szemben is.
Fel kell készülnünk arra, hogy mindenekelőtt ragaszkodjunk a jóhoz, az igazsághoz és a széphez, még a szenvedéssel, a meggyalázattal és a halállal szemben is.
Krisztus és az Ő kegyelme nélkül semmit sem tehetünk, de továbbra is felmerül a kérdés: hogyan próbáljuk magunkat természetesen ennek a kegyelemnek a rendelkezésére bocsátani?
Forduljunk azokhoz, akik zsarnokság és heves szenvedés alatt éltek, és védjük meg magunkat, amennyire csak lehetséges, ettől a sötétségtől.
Túlélte a letartóztatást és a kínzást
A Gulág-szigetcsoport első kötetében a híres Szolzsenyicin körülbelül 40 oldalon keresztül sorolja fel azokat a kínzási módszereket, amelyeket a Cseka, a szovjet titkosrendőrség alkalmazott barátok, ellenségek, családtagok és kollégák hamis vallomásai és feljelentései érdekében. Ezeket a vallomásokat és feljelentéseket gyakran valamilyen megtévesztett reményben tették, hogy magának a fogolynak vagy szeretteinek javára válnak.
E kimerítő beszámolók után Szolzsenyicin megkérdezi:
Szóval mi a válasz? Hogyan tudod megállni a helyed, ha gyenge vagy és érzékeny a fájdalomra, amikor az emberek, akiket szeretsz, még élnek, ha felkészületlen vagy? Mi kell ahhoz, hogy erősebb legyél a vallatónál és az egész csapdánál?[1]
Azonnal megadja nekünk a választ.
Attól a pillanattól kezdve, hogy börtönbe kerülsz, határozottan magad mögött kell hagynod a meghitt múltat. A küszöbön azt kell mondanod magadnak:
„Az életemnek vége, egy kicsit korai, hogy biztos legyek, de nincs mit tenni ellene. Soha nem térek vissza a szabadságba. Halálra vagyok ítélve – most vagy egy kicsit később. De később még nehezebb lesz, és így minél előbb, annál jobb.
Már nincs semmi tulajdonom. Nekem azok, akiket szeretek, meghaltak; és értük meghaltam. Mától kezdve a testem haszontalan és idegen számomra. Csak a szellemem és a lelkiismeretem marad értékes és fontos számomra."
Egy ilyen fogollyal szembesülve a vallató remegni fog.
Csak az az ember nyerheti meg ezt a győzelmet, aki mindenről lemondott.
Nem szabad kétségbe esnünk üdvösségünk, vagy ennek az Isten és teremtményei ellen irányuló gonosz forradalom leverése miatt. De ha egyszer beleestünk ennek a gépnek a fogaskerekei közé, az egyetlen reményünk, hogy felhagyunk a reménykedéssel.
Várj remény nélkül, mert a remény a rossz dolog reménye lenne
"Attól a pillanattól kezdve, hogy börtönbe kerülsz, határozottan magad mögött kell hagynod a meghitt múltat."
"A remény erény." Igaz, de ha mindennapi dolgokra alkalmazzuk – nem pedig végső célunkra – ez az állítás annyira félrevezető, hogy hamis.
Szolzsenyicin szerint a Gulag-apparátusba kerülve fel kell adnunk minden kis reményünket, hogy megmentjük saját bőrünket és visszatérünk a külvilágba.
El kell döntenünk, hogy csak azt tesszük, ami helyes, és nem teszünk semmi rosszat – és el kell vetnünk minden reményt, hogy a jó magatartással megmeneküljünk.
Egyetlen reményünk, ha elértük ezt a szakaszt, az, hogy felhagyunk a reménykedéssel, és várunk – mindeközben Isten kegyelmével próbálunk magunkba készíteni apró törhetetlen vasdarabokat.
Kezdetben hasznos lehet feltenni magunknak a kérdést: Miért akarnánk egyáltalán a külvilágban élni, olyan körülmények között, amelyeket a forradalmárok végül megkívánnak nekünk?
Jobb lenne a belső szabadság egy Gulágban, mint a belső rabszolgaság árát azon kívül megfizetni. Bizonyos szempontból a világon kívüli helyzet és az orosz néptől megkövetelt kompromisszumok nagyobb pokol volt, mint a Gulag.
Való igaz, amire maga Szolzsenyicin másutt is felhívja a figyelmet, meg kell próbálnunk elkerülni a Gulag-apparátusba való belépést.
Meg kell akadályozni, hogy ez a szörnyeteg újból feltámadjon, és ennek egyik kulcsfontosságú módja az, hogy megtagadjuk a csendet.
Számunkra, még mindig kívülről, ezek az elképzelések felkészülést jelentenek a világtól való elszakadásra és a kegyelemre való felkészülésre. Nem a kétségbeesés vagy a passzivitás tanácsai. Ez csak felkészítő tanács, hiszen a végsőkig folytatnunk kell a munkát. Ahogy a mi Urunk mondta:
Annak cselekedeteit kell végeznem, aki elküldött engem, amíg nappal van: eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat. (János 9,4)
Sokfelé süllyed a nap: de még nincs éjszaka. És még a bent lévők is reménykedhetnek a megfelelő dolgokban, mint például a zsarnokság vége, vagy a gépezet különféle módokon való megzavarása. Talán néhányan, akik belépnek a globális zsarnokság poklába, később visszatérnek a külvilágba, ahogy Szolzsenyicin tette.
El kell határoznunk, hogy azt tesszük, ami helyes és igaz, nem pedig az, ami a zsarnokság alatt valamilyen könnyebbséget szerez számunkra.
Ugyanis még a szabadnak lenni és a világba való visszatérés sem egyértelmű jó: Szolzsenyicin visszatért egy házasságba, amelyben már nem ismerték egymást – és az megromlott. Azonban még sok évtizedig élt olyan ésszerűen jó körülmények között, amelyeket életünk nagy részében töltöttünk. Tudott írni és bátorítani minket.
Mindenesetre az egyik döntő oka annak, hogy sikerült visszatérnie a világba, hogy bizonyos értelemben már nem reménykedett abban, hogy így lesz.
De hogyan hagyjuk abba a reménykedést anélkül, hogy kétségbeesésbe esnénk? Mit jelent a gyakorlatban? Ahogy Szolzsenyicin fogalmazza:
De hogyan lehet kővé tenni a testét?
A következő részben meglátjuk, pontosan hogyan válaszol erre – és hogyan válhatunk vasszemcsékké, amelyek széttörik a gépezet fogaskerekeit.
Hivatkozás
↑1 Alekszandr Szolzsenyicin, The Gulag Archipelago I. kötet, 130. o. Harper Perennial, London 2007.
