szilajcsiko
- 2023. márc. 25.

A hazai talajpusztító beruházáspolitikát a talaj- és földvédelem nemzetstratégiája állíthatná meg

Prof. Tanka Endre tanulmánya

A szerző az MTA doktora, professzor emeritus, KRE ÁJK

Ez az írás főhajtás és a becsület tisztelgése harcostársunk, a 97 évesen elhunyt Somodi István (1925–2022) emléke és szellemi hagyatéka fölött. Ő az, aki az 1943-as szárszói találkozón való részvétele óta elkötelezetten képviselte Németh László „Kert-Magyarország” koncepcióját. A nemzeti függetlenségünket követelő elvhűsége a kommunista diktatúrával is szembefordította őt, és haláláig kiállt a magyar föld védelméért.

A kínai és japán akkugyárak országos hálózatának kiépítése (ami az első szakaszában is 21 települést érint) már elérte a közvélemény ingerküszöbét és társadalmi ellenállást gerjeszt. (Ld. pl. a debreceni és a nyíregyházi, ill. az országos tiltakozásokat.) Ez a kérdéskör a napi politikai csatározások (köztük a parlamenti viták) kiélezett ütközőpontja lett, az elemzése külön téma. Ugyanakkor a tisztánlátás megköveteli, hogy a konfliktus lényegét a talaj- és földvédelem oldaláról is megvilágítsuk.

Talajvédelem az Unióban

1/ Az EU jogrendjében és gyakorlatában a talaj- és földvédelem tagállami hatáskörbe tartozik. Emiatt a földpolitikában a „talajfedés” – a végleges földkivonás – és a termőföldnek nem élelmezési célokra átadása a tőkeberuházónak (vagyis a beruházáspolitika meghatározása, tényleges alakításában a mértéktelen földpazarlás megengedése) nem az EU központi döntéshozóinak, hanem a tagállam kormányának a jogi felelőssége.

A talaj- és földvédelem tagállami hatáskörét – kifejezetten és egyértelműen – uniós jogszabály nem mondja ki, hanem erre a jogi tényre a jogkereső csak (szövevényes és ellentmondó) normák halmazából következtethet. A magyarázat a következő:

a/ Az EGK (később az EU) alapítói kizárták, hogy az államterületüket alkotó föld sorsába (tulajdoni és használati jogrendjébe) az EU beavatkozzék, vagyis a közösségi jog garantálta annak kizárólagos tagállami hatáskörét. (Ld. a Római Szerződés ma is hatályos 56. cikkét – mai számozása szerint az EUMSZ 345. cikkét: „A Szerződések nem sérthetik a tagállamokban fennálló tulajdoni rendet.” EUMSZ == az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés, a 2007. II. 13-án kelt és 2009. XII. 1-jén hatályba lépett Lisszaboni Szerződés által módosított, majd egységes szerkezetben közzétett normaszöveg. Ld. magyarul: az EU Hivatalos Lapja C 326. 55. évf. 2012. okt. 26. 2012/C 326/01 közlési szám alatt.)

b/ Az EU értékrendje és jogalkotása intézményesen a tőkeszabadság kiteljesítésére épül. E miatt az acquis communautaire legfőbb vívmányai, a „négy szabadság” nem egyenértékű kategóriák egymás mellé rendelését jelentik, hanem közülük három alárendelt eszköze a legelsőnek, a tőke szabad mozgásának. Az áruk, a szolgáltatások és a személyek Unión belüli korlátlan „áramoltatása” egyaránt a tőke és a szabad kereskedelem nem gátolható érvényesülését szolgálják.

Ezt a tényt cáfolhatatlanná teszi az EU Alapszerződése (EUMSZ), amely három, az EU teljes működését meghatározó intézményi kiváltságot biztosít a tőkeszabadságnak. Egyik a szabad tőkemozgás bármely – az Unión belüli és kívüli – korlátjának a tilalma. (EUMSZ 63. cikk /1/ b. pontja.) Másik a tőke vétójoga: az olyan intézkedéshez, ami a tőke elért kiváltságaihoz képest – akár a legkisebb – visszalépés lenne, a döntéshozók teljes egyetértése kell. (EUMSZ 63. cikk /1/ c. pontja.) A harmadik a legfontosabb, ez az alárendelés törvénye. „Amikor a Tanács és a Parlament a tőke lehető legnagyobb mértékű kiterjesztése érdekében (értsd: a világméretű uralma megvalósításáért) jár el, a Szerződés (EUMSZ) egyéb fejezeteiben foglaltakat nem veszi figyelembe.” (Ld. Maastrichti Szerz. 73c. cikk 2. pontját.) A Lisszaboni Szerz. 157. cikke az alárendelés törvényét azzal a módosítással vette át, hogy a tőkeszabadság kiterjesztésének érdeke nem az EUMSZ egyéb fejezeteinek a figyelmen kívül hagyását alapozza meg, hanem jogcímet ad az EU Alkotmányának az alárendelésére, vagyis a mellőzésére. Ld. „Az Európai Parlamentnek és a Tanácsnak törekednie kell, arra, hogy a tőke tagállamok és harmadik országok közötti szabad áramlásának a célját a lehető legnagyobb kiterjesztéssel megvalósítsa az Alkotmány egyéb rendelkezéseinek a figyelembe vétele nélkül.” (Tanka, 2015: 47. o.)

Ez a cselekvőképességében és a joghatásában jóval több, mint a tőkeszabadságnak tett egyik engedmény, mert nyílt, intézményi cinizmus: mivel az idézett jogforrás az EUMSZ tőkéről szóló 4. fejezetében van, minden más szabály a többi fejezetben szerepel. A jogparancs magyarán úgy szól: az Unióban megjelenő tőke az EU összes közösségi politikáját (kül- és belpolitika, agrárpolitika, környezet- és földvédelem, stb.), továbbá a tagállamok és a polgárok jogait, lényegében az egész közösségi jogot és magát az EU Alkotmányát törvényes jogcímen alárendeli a saját magánérdekeinek.

c/ Ennek az intézményes tőkeuralomnak nem jelentett gátat (jogi tilalmat) az Alapító Szerződésben kikötött tagállami önrendelkezés (kizárólagos hatáskör) az államterület földjére. (EUMSZ 345. cikke) Az EGK/EU hat évtizedes története bizonyítja: a tőkeszabadság a föld korlátlan elsajátítását kezdettől fogva azzal kívánja elérni, hogy az uniós jog ismerje el a földnek – piaci forgalomképessége szempontjából – tőkévé minősítését. A földtőke szabad mozgása – forgalmazása bármely korlátjának a tilalma – azonos szabadságot jelent a tőkéével. Ezzel az EU a földpiac működtetésének az elsődleges szabályozója lett: a földtulajdon és a földhasználat piaci feltételeinek a meghatározását (földtulajdonszerzés, földbérlet stb.) alárendelte a „tőkeszabadság érdekeinek”.

Az uniós jogrendet mozgató tőkediktátum három intézményi szakaszban valósul meg, amelyek közül kettő már le is zárult. Először az uniós jog – az OECD segítségével – az ingatlant (tehát a nem élelemtermelést szolgáló földet) tőkévé nyilvánította. Ezzel 1988-tól az EGK teljes területén létrejött az egységes és korlátlan ingatlanpiac mind a természetes és szervezeti személyek, mind a belföldi és a külföldi tőke javára.

A második lépésre 2004-ben került sor: a csatlakozási szerződések – csak az új belépők, a keleti Tízek terhére – úgy rendelkeznek, hogy az államterületük földje a forgalomképesség szempontjából tőke. E miatt ezek az új uniós államok nemcsak a korlátlan ingatlanpiacot kötelesek biztosítani bárki számára, hanem – a földmoratórium lejártával – korlátlan földpiacot kell nyitniuk a szabad tőkemozgás előtt. A „jogfejlesztés” harmadik szakasza napjainkban hozza létre az intézményeit, amelyek – az EU szövetséges szuperállammá átalakulásával (v. ö. Európai Egyesült Államok) – a tagországok nemzetállam-minőségét a közeljövőben végleg megszűntethetik. E törekvés egyik fontos igénye, hogy a föld az EU-27 teljes területén (vagyis a Tizenötöknél is) egységesen tőkének minősüljön, annak szabad elsajátítását a tőketulajdonnal szemben semmilyen közhatalom ne gátolja. (Tanka, 2015: 50–52. o.)

2/ A magánjogban a birtoklás és a használat (továbbá mindkét jogosítványnak a megőrzése, tehát a védelme is) a tulajdonnak az egyes tartalmi elemei. Ez a földtulajdonnál is így van: a földvédelem annak az egyik része, azzal együtt, hogy – a föld fontos közfunkciói miatt (pl. természetföldrajzi tárgya az államterületnek, elsődleges rendeltetése a népélelmezés, stb.) – a tulajdon tartalmát adó jogosítványokkal szemben itt előtérbe kerül a tulajdonos talaj- és földvédelmi kötelezettsége. Ez a jogi egység a joglogika szerint szükségessé tenné, hogy amikor az EU a tagállamok földpiacát – azok kizárólagos hatáskörét szavatoló, az EUMSZ 345. cikkének a kiiktatásával – egységesen szabályozza, ugyanezt tegye a talaj- és földvédelemnél is. Magyarán: míg a tagállam terhére a földtulajdoni önrendelkezés uniós elvonása nem cáfolható alkotmánysértés, a földvédelemnél a valós és döntő súlyú közérdek teljes tárháza megköveteli, hogy az EU azt központi szabályozással érvényesítse, tehát ne a megosztott hatáskörbe, hanem a saját hatáskörébe utalja. Ennek viszont épp az ellenkezője valósult meg. A föld- és talajvédelmet az EB az állami szuverenitás tárgyaként elkülönítette a földtulajdontól, és intézményesen megerősítette, hogy az EU ennek az állami funkciónak a gyakorlásába nem szólhat bele, mert az kizárólag a tagállamra tartozik.

Az EB fenti „jogfejlesztő” gyakorlatát a talajvédelmi politika alakítása meggyőzően bizonyítja. Az EU központi döntéshozói jól tudják: az ipari és a városi „ingatlanfejlesztéssel” járó végleges földkivonás és talajszennyeződések az EU területén naponta 3 km2 talajt semmisítenek meg. A talajpusztítás megállítása nélkül 2050-ig a világ 1,5 millió km2 talajt fog elveszíteni, ami a német, a francia és a spanyol mai földkészlet együttes területe. Az EB 2006-ban e folyamat megállítása végett fogadta el a Talajvédelmi Stratégiát (Soil Thematic Strategy). Ez irányelv alkotását javasolta a tagállamok közös talajvédelmi és talajhasználati stratégiájának létrehozására, amely 5 éven belül kötelezővé tenne számos közérdekű intézkedést. (Pl. az elsődleges védelmi területek kijelölését, az erózió ellen fellépést, stb.) A brit, a német, a francia, az osztrák és a holland „blokkoló kisebbség” azonban meggátolta az irányelv elfogadását, amelynek javaslatát az EB 2014-ben visszavonta, így az uniós talajvédelem a „tagállamok ellenállásán” végleg megbukott. Ennek okát a blokkoló kisebbség érvei abban jelölték meg, hogy a talajvédelem túlzott költségekkel járna, amit a gazdálkodás nem vállalhat. (Tanka, 2018: 44–45. o.)

A talaj- és földvédelem uniós önfeladásának a mélyebb gyökerét a tőkeszabadság intézményi kiváltságai tárják fel. Ne feledjük: amint az EUMSZ normaszövegéből idéztük, az EB fellépését az adott tőkeérdek diktálja. A korlátlan földtulajdonszerzés és a saját érdekű földhasználat bármely gátjának lebontása létérdeke a tőkehasznosulásnak. Ezért az EB – akár az EU Alkotmányán nyíltan átgázolva is (ld. az EUMSZ 345. cikkének semmibe vételét) – az EU teljes területén korlátlan földpiacot nyitott a tőke számára. (Ennél nem jogi szempont, hogy ez a tagállam részére garantált kizárólagos hatáskör elvonásának az EUMSZ szerinti tilalmába ütközik.) Ugyanakkor a talaj- és földvédelem megtagadásához más tőkeérdek fűződik: a vak nyereséghajsza (a profitigény) parancsa. (A tőkebefektetés nem tűrheti, hogy a védelmi kiadások a profitját csökkentsék, és akár a legkisebb olyan haszonáldozati költség is őt terhelje, amit – mint externáliát – nem háríthat a társadalomra.) E miatt az EB a nem cáfolható közérdek elvetését a „törvényesség őreként” palástolja: arra hivatkozik, hogy a talaj- és földvédelem tagállami hatáskör, amit tiszteletben kell tartania, még ha az abban hozott döntés a közérdek súlyos sérelme is.

A hazai talajpusztítás folyamata

3/ A talajpusztítás és a termőföldek megsemmisítése (amit a „talajfedés”, az ingatlanfejlesztés címén a nem élelmezési célú végleges földkivonás az talaj- és földvédelem megsemmisítésével jelent) nálunk 1945 óta tartó és az ütemében sem mérséklődő, szakadatlan folyamat. Annak ellenére, hogy a tőkeberuházót kiszolgáló politikai döntéshozók előtt is köztudott: a földszűkösség véges erőforrást jelent, a pusztítások megállítása nélkül 55 éven belül „elfogy a föld”, élelmet már nem teremhet. (Ld. J. Crawford, Gyulai Iván és mások kutatási jelzéseit. Tanka, 2018: 180–184. o.) A „földpazarlást” a szocializmusnak a vadkapitalizmussal felváltása sem csökkentette, míg megállítani meg sem próbálta. (Ezen is mérhető a kétféle társadalomirányítás egylényegűsége, az „élet-pártiság„ helyett a „halál-civilizáció” térnyerése (D. Korten), az ember megmaradását jelentő értékek és természeti javak könyörtelen pusztítása.) A földvédelem tragikus önfeladásában 1989 után csak az ezt leplező ideológiának a hamis jelszavai változtak, mivel a lejártakat a félrevezetés újabb trükkjeivel kellett pótolni.

A „rákosi korszakban” a föld is alárendelt eszköze lett az „üdvtan” célképzetének, hogy – a gigantomán iparosítással – a „vas és acél országát” építsük. Sztálin dogmája hirdette: „a föld a természet ajándéka” és értéke nincs, tehát korlátlanul hasznosítható. A szovjet gyarmatbirodalomból kiválásunk után F. Hayek neoliberális földpiactana lett – mint fényt gyújtó világítótorony – az új, kötelező dogmánk. Ennek sarkított lényege: a föld létfenntartó, valós társadalom- és gazdaságszervező funkcióit felejtsük el, mert korunkban egyedül a termelőeszköz funkciója a döntő, ami alapján tőkének minősül. E miatt pedig használati céljának a meghatározását és a földhöz fűződő valamennyi jogi kapcsolatot (így a földvédelmet is) a társadalomnak a tőke tulajdonosára kell bíznia. A termelési nyereségérdeke alapján ui. csak ő tudja optimálisan eldönteni, hogy a földet milyen mértékben és milyen célra érdemes hasznosítani, és mit kíván a föld védelme. (Tanka, 2018: 30. o.)

A szocialista iparosításnak a jelzett torz ideológiája mértéktelenül feláldozta az agrárterület javát olyan arányban, hogy csak a földpazarlás (az indokoltnál több föld kivonása) nagyobb volt, mint Svájc egész művelt területe. 1950 és 2014 között pedig a művelés alól kivett területek nagysága megduplázódott, 700 ezer hektárról 1.400 ezer hektárra nőtt. 1989–2016 közt 837 ezer ha termőföldet vontak ki végleg a művelésből. A mai termőföld alapnak (7, 4 millió ha) ez 11,3 %-a, míg a mezőgazdasági földterületnek (5,3 millió ha) a 15,7 %-át teszi ki. A jogállaminak mondott és a fenntartható fejlődést hirdető mai állam nem állította meg a földkészlet pazarlását, hanem azt – elődjéhez hasonlóan – változatlan ütemben és arányokban a tőkeberuházó javára folytatja.

4/ A mindenkori magyar kormányok földpolitikája 1989 után – már jóval az uniós tagság felmerülése előtt – elkötelezetten teljesítette (szolgálja ma is) a tőkehatalom földszerzéseit, mind a külföldi tulajdonszerzés javára, mind a beruházó tőkének biztosított végleges földkivonásokkal. (Csak a jogellenes – a törvényt kijátszó „zsebszerződésekkel” szerzett – külföldi földtulajdon aránya eléri az egy millió hektárt, míg a zöldberuházásokkal járó földvesztést a 2016-ig számolt 837 ezer ha „talajfedésen” belül a statisztika ki sem mutatja.) Ezt a folyamatot a 2014 V. 1-ig fennállt tíz évi moratórium – a külföldi földtulajdonszerzés tilalma – sem lassította, mert a „jogi lelemény” a külföldi tőke javára azt könnyen kijátszotta. (A földszerzéshez közbeiktatták a helyi önkormányzat – vétel vagy kisajátítás címén gyakorolt – földtulajdon szerzését. Ez a földet – övezeti átsorolással – belterületbe vonta, és mint ingatlant korlátlan térmértékben adta a külföldi beruházó /vagy vevő/ tulajdonába.) A 2013: CXXII. földforgalmi tv. (Fftv) a palástoló jogtechnikák alkalmazását szükségtelenné tette, mert rendezőelve a hazai földpiac kapuját „világméretűvé” tárta a külföldi tőke előtt.

A zöldmezős beruházási politika ára

5/ Az Orbán-kormány 2010 nyarán közzétett földprogramja – többek közt – vállalta: „a termőföld- és a talajvédelem érdekében megfelelő szabályozással korlátozzuk a zöldmezős beruházással terjeszkedő ipari parkokat és a lakópark célú beruházásokat.” Ezzel szöges ellentétben, nemcsak folytatta elődeinek „tőkebarát” beruházáspolitikáját, hanem azt – ötvennél is több, a multi- és transznacionális tőkecsoportokkal kötött stratégiai megállapodásokkal – lényegesen kiterjesztette és tovább fejlesztette a külföldi beruházó tőke földszerzéseit „akadálymentesítő” intézményrendszert.

A „földfaló” zöldmezős beruházásokkal járó végleges földvesztés folyamatát az emberek alig érzékelik, és ha egy-egy kirívó példája mégis közbeszéd tárgya lesz, úgy a következmények senki számára nem olyan drámaiak, mint pl. a halálos közúti balesetek sokkoló hatása. De itt is előállt a mennyiségi növekedés minőségváltása: a multik autógyárainak – termőföld pusztításokkal járó – hazai terjeszkedését még jórészt társadalmi közöny övezte (pl. a győri Audi létesítését természetvédelmi területen, a kecskeméti Mercedes, a Hankook gumigyár stb. földfoglalásait). De a kínai és japán akkugyárak országos hálózatának kiépítése (ami az első szakaszában is 21 települést érint) már elérte a közvélemény ingerküszöbét és társadalmi ellenállást gerjeszt. (Ld. pl. a debreceni és a nyíregyházi, ill. az országos tiltakozásokat.) Ez a kérdéskör a napi politikai csatározások (köztük a parlamenti viták) kiélezett ütközőpontja lett, az elemzése külön téma. Ugyanakkor a tisztánlátás megköveteli, hogy a konfliktus lényegét a talaj- és földvédelem oldaláról is megvilágítsuk.

A zöldmezős beruházási politika a hazai földkészlet terhére rablógazdálkodást folytat. Elsőként azzal, hogy a művelésből végleg kivont talajt – annak élővilágát, az edafont – megsemmisíti, és a teljes földalap élelemtermelő képességének az ezzel okozott csökkentését semmivel nem pótolja. (A beruházási engedély egyik alapfeltételének – elemi követelményként – a beruházó kötelezettség-vállalását kellene előírni arra, hogy a kivont földdel azonos nagyságú és minőségű talajnak más területen a helyreállítását és a művelésbe vonását biztosítja. Ld. rekultiváció.) Másodszor amiatt, mert a termőföldnek a beruházó tulajdonába juttatása (a beruházási cél megvalósítása végett) a szerződő felek között – a közgazdasági kritériumai alapján – nem egyenértékű cserét biztosít. A magánjogra vetítve, itt a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás értéke között feltűnően nagy aránytalanság áll elő, ami a PTK szerint a sérelmet szenvedő félnek jogot ad a szerződés megtámadására. (PTK 6: 98. § /1/)

A lényeg felismeréséhez erről a tényről bárki meggyőződhet, ha csak a beruházási ügylet néhány elemét megnézi a szerint, hogy az ország mit ad az akkugyár építőjének és mit kap annak fejében? A teljesség igénye nélkül:

a/ A zöldmezős beruházónak a Magyar Állam nem időszakos földhasználatot, hanem földtulajdoni monopóliumot, vagyis végleges elsajátítási kiváltságot ad, mind az államterületünk, mind a hazai gazdák és a lakosság terhére. Ez olyan egyoldalú előny, amit a kínai beruházó sem Kínában, sem a világ más részén nem szerezhetne meg. Mivel ezt a kritikát már a 2018- ban írt monográfiám részletezi, érdemes azt idézni.

„A külföldi tőkeberuházó föld- és ingatlan igényének ilyen szolgai teljesítése nemcsak az ország létérdekeivel (a termőföldalap feltétlen megőrzésének a XXI. századi követelményével) ellentétes, hanem a tőkediktátumnak engedő olyan gyarmati alávetést bizonyít, amire a nemzetközi gyakorlat legfeljebb az afrikai földrablások kirívó eseteinél ad példát. A főkérdés itt az: a „tőkevonzó képességünk” (közérdeknek álcázott) fenntartása milyen hazai előnyök alapján kényszeríti az államot arra, hogy a külföldi tőkeberuházónak a föld(ingatlan) tulajdonjogát (annak elsajátítási monopóliumát) szolgáltassa a helyett, hogy arra csak időleges használatot biztosítson? Ugyanis épp a nemzetközi gyakorlat bizonyítja, hogy a világcég óriásoknak a fogadó ország terhére földtulajdoni monopólium juttatása csak kivétel lehet, nem pedig a főszabály.[1]

Magyarország esetében nyilvánvaló: az állam földre fennálló önrendelkezését az uniós szabályozók sem kötik meg olyan mértékben, hogy ne önállóan, az állampolgárai érdekében döntse el, földtulajdonjogot adjon-e a külföldi cégnek, avagy csak bérleti jogcímet az üzemi létesítmény működtetésének az idejére. Nem kétséges, hogy az állam saját polgáraihoz fűződő érdekkötöttsége és a termőföld megőrzéséért fennálló alkotmányos felelőssége ilyen dilemmánál a földtulajdon juttatás megtagadását indokolja. A beruházási politika döntéshozójának be kellene látnia: a külföldi tőke nálunk épített ipari létesítményei (gyárak, szerelő üzemek, stb.) nem a magyar innovációt, a K+F fejlesztését, a KKV – beszállító – szektor erősödését, a hazai foglalkoztatást és a hazai GNI (nemzeti jövedelem) növelését szolgálják, hanem a tőketulajdon nyers profitérdekeit. A multi- és/vagy transznacionális cég – amint a gyarmati kizsákmányolását még jobban biztosító terepet, olcsóbb munkaerőt talál – odébb áll. A megszerzett magyarországi földtulajdoni monopóliumától azonban többé nem válik meg: a rablott préda végleg az övé, míg a „bennszülöttek” annak hasznától megfosztottak maradnak, mert az idegen tulajdonú föld (vagy ingatlan) elsajátításából ki vannak zárva.” (Tanka, 2018: 200 – 201. o.)

b/ A földünkről való végleges lemondáson – vagyis az elveszítésén – túl milyen (ellenérték nélküli) többletet ad még a Magyar Állam a zöldmezős külföldi beruházónak? Tudni kell: a „tőkevonzó képességünk” megőrzését a beruházó tőke külön megsarcolja azzal, hogy ez a diktátuma is az adómentes ügyletei közé tartozik. Thomas Piketty – a kétszer is Nobel díjra jelölt közgazdász – 2018. évi tanulmánya meg nem cáfolt bizonyítékokkal feltárta: a 2004. után uniós taggá lett, volt KGST államok között hazánk a „leginkább külföldi tulajdonú ország”, mert egyrészt a külföldi privatizáció a magyar közvagyon kb. 90 %-át elvette. (A francia szerző ezt az eufémisztikus kategóriát használja a szélsőséges egyensúlytalanság, a disequlibrium bizonyításához, ezzel elkerülve a nyilvánvaló politikai bélyeget, ami ez esetben csak a „leginkább alávetett gyarmat” lehetne.) Másrészt a multitőke jövedelem-szivattyúja (a tőkearányán felül is) olyan magas évi profitot von el tőlünk, ami 3-4-szerese más új belépők GDP-arányos jövedelemelvonásának. (Pl. 2010–2016 közt ez a GDP 7,2%-a volt, miközben az EU nettó befizetője (vagyis a profitközpont támogatója) vagyunk: azonos időszakban az EU éves nettó támogatása alig érte el a hazai GDP 4%-át. (piketty.blog.lemonde.fr/2018/01/16/2018-the-year-of-europe. és Flickr. Fronteiras do Pensamento / Greg Salibian.)

További lényeges hatásokkal jár a külföldi beruházó tőke adómentesítése. 2015. évi adatok szerint – amikor a társasági adókulcs 19% volt (2023-ban már csak 9 %, Európában a legalacsonyabb!) – a vizsgálatba bevont 11 legnagyobb hazai multi- és transznacionális cég valós társasági adója csak 0,35%-ot ért el. (Mi több, épp ezek a cégek a legnagyobb környezetszennyezők. Ld. a kutatási összegzést Éger Ákostól, az MTVSZ közlésében. 2017. XI. 20. a honlapon.) Ugyanez a szerző kiszámította: hazánk vesztesége a nagytőke adómentesítése miatt 1982–2010 között 241 mrd $ (70 ezer mrd Ft) volt. Ez a magyar államadósság háromszorosa. (Vagyis a multik adómentes nyeresége, magyarán: az elengedett adófizetés nagysága átlagosan 10 évente kiteszi a külső államadósságunkat.) Mi több, a multik adóelkerüléssel szerzett nyeresége eléri az elmúlt 30 év privatizációs ráfordításainak a 24-szeresét. Látható: ha az idetelepült multi a hazai vállalkozókkal azonos mértékben adózna (a közteherviselés őt is arányosan kötelezné), úgy az állam a bevételeiből a külső adósságát akár háromszor is visszafizette volna, vagyis az adósságcsapdából végleg szabadulunk. Hiteles hazai közgazdászok a PIKETTY-KÉPLET igazát elismerik (pl. Bogár László, Boros Imre.) Pogátsa Zoltán – az ATV egyik idei interjújában – kijelentette: nálunk a multik nem adóznak.

Ami a zöldmezős beruházó tőke konkrét adómentesítését illeti, annak vizsgálata meglepő számokat tárna a társadalmi nyilvánosság elé. Elég arra utalni: a kormány minden egyes ilyen beruházásnál közzéteszi, hogy hány milliárd vissza nem térítendő forinttal „támogatja” a multitőkét. Az elengedett adóösszeghez ezt hozzáadva egyértelműen megítélhetné bárki, hogy (a ráfordítás–hozam mérlege alapján) egyáltalán keletkezik-e valamilyen mértékű vagyoni előny a számunkra, vagy sem? Avagy e helyett nem csak a köztudatba állandóan sulykolt beruházási előny az egyetlen hasznunk, a hozzánk édesgetett tőke „munkahely teremtése” a környezetromboló és egészségkárosító, veszélyes üzem működtetése során?

A kérdés elemzése nélkül is – a debreceni akkugyár, mint az „állatorvosi ló” példáján – könnyen belátható, hogy ez az érv merőben hamis. Mivel – épp a sikeresnek hirdetett gazdaságpolitikánk eredményként – már elértük a teljes foglalkoztatottságot és munkaerőhiány van, a debreceni üzemeltetéshez szükséges 9 ezer munkás a hazaiakból nem kerülhet ki. (Nem szólva arról, hogy a veszélyes vegyszerekkel való, az esetleges ártalmakat beleegyező nyilatkozattal is vállaló foglalkoztatást, aki csak tudja, elkerüli.) E miatt a hazai munkaerő számára ilyen módon (és ilyen áron) a „munkahelyteremtés” szóba sem jöhet. E helyett ezt a munkástömeget csak külföldiek (főként az erre rászoruló ázsiai és más migránsok) hazai betelepítése biztosíthatja, ami – már csak az arányai miatt is – a hajdúsági régióban felérhet egy lakosságcserével. (Ekkora tömeg végleges elhelyezése lakótelepek, külön infrastruktúra, stb. kiépítése nélkül lehetetlen. A végrehajtása után pedig nem csak az a magyar gazda válhat földönfutóvá, akinek a földjét – akarata és tiltakozása ellenére, hatósági kényszerrel, kisajátítás címén – az állam elvette, hanem hasonlóan kiszolgáltatott helyzetbe kerülhet a térség minden őslakosa. „…Szerte nézett, s nem lelé honját e hazában…”)

c/ A zöldmezős beruházót egyoldalúan szolgáló, az értékarányosságot feltűnő mértékben sértő külföldi ingatlanszerzés és a veszélyes technológia működtetésére adott üzemeltetési jog a visszterhesség mérlegén további alaptényeket is felvet. Ezek közül fontos felismerés: az elektromos autóipart megalapozó akkugyárak multi tőkeerő általi itteni telepítése magyar oldalról az erőforrásaink átengedését, a beruházó GDP profitjának a kiszivattyúzását jelenti , anélkül, hogy az a nemzeti vagyonunkat (GNI) bármivel is növelné, és a gyártási technológiák lehetővé tennék számunkra hozzáadott értékek teremtését, ill. a tudásalapú innovációt. (Ld. pl. Csath Magda: Magyarország multik hálójában: miről szól a debreceni akkugyár ügye? Ultrahang, 2023. II. 9.)

Látni kell: miközben a zöldmezős beruházási politikának ez az általános vonása 2023-ban a közgazdaságtan számára alapevidencia lett, ugyanennek a – tudományosan nem cáfolható – tendenciatörvénye a különös szintjén, a talaj- és földvédelemben már az ezredfordulótól kezdve lecsapódott. Kevesen tudják, hogy prof. Kádár Imre – kiváló talajtani tudósunk – már 2011-i kutatásaival bizonyította a földjeinket pusztító zöldmezős beruházások ökológiai és agrárgazdasági tarthatatlanságát.

Amikor Kádár prof. a talaj- és földvédelmi járulék, ill. az ugyanilyen bírságok mértékét, gyakorlatát vizsgálta, nemcsak azt tárta fel, hogy ezek /jelképesen alacsony mértéke/ a beruházót nem ösztönzi földtakarékosságra, a legjobb földek kivonásának mellőzésére, hanem épp ellentétes hatásúak. További tény: a föld termelésben tartása /a jövedelmet a búza árában számítva/ 1-2 éven belül meghaladja a kivonási járulék mértékét, sőt, szőlőnél a járulék el sem éri az éves termés értékét. Még ha a nem élelmezési célú földkivonás közérdekű tilalmának a kérdéskörétől el is tekintünk, Kádár prof. szerint már pusztán a közgazdasági mérlegelés önmagában is szükségessé teszi a zöldmezős beruházások megszűntetését és azoknak a barnamezős, ill. a rozsdaterületekre átirányítását. (Tanka, 2018: 205.o.)

Az ombudsman 2016-i talajvédelmi állásfoglalása – még szélesebb és nagyobb mélységű szakmai–tudományos merítés alapján – 15 javaslatot terjesztett a Kormány elé, a legsürgetőbb védelmi intézkedések meghozataláért. Ezek közül kiemelkedik Kádár prof. korábbi kutatási javaslatának az átvétele. E szerint „d// A zöldmezős beruházások engedélyezését tiltani kell a barnamezős területek felszámolásáig. A jövő nemzedékek érdekében törekedni kell arra, hogy újabb talajok már ne kerüljenek lefedésre és ipari használatra, ameddig a korábban elhagyott ipartelepek területei még rendelkezésre állnak.” (Tanka, 2018: 208. o.) Tudjuk, a szakmai igény „írott malaszt” maradt.

d/ Az oknyomozó a közgazdasági tények mozaikjain túljutva bukkan a tőkediktátum valós árára, amiről többségünknek sejtelme sincs, mert az a szerződésben nem szerepelhet. Holott teljesen bizonyos, hogy a „zöldmezős disznófejű nagyúr” azt kíméletlenül behajtja nemcsak tőlünk, hanem a magyarság minden túlélő nemzedékén. Ez pedig a hazai földpolitika arra kényszerítése, hogy lemondjon a mezőgazdaság jövőjéről, elfogadja annak – az Új Világrend (NWO) diktálta – elsorvasztási parancsát. Ez viszont az élelmezésbiztonságunkat és ezzel a megmaradásunkat súlyosan veszélyezteti.

A Biblia bölcs igazsága ma is érvényes. E szerint senki nem lehet egyszerre két úr szolgája, ha közülük csak az egyik járja a megmaradás igaz útját, míg a másik a hamis útjelzőt követi, ami szakadékba vezet. Gondoljuk végig: lehet-e Magyarország (a stratégia célja szerint) az akkugyártás negyedik (európai és/vagy nemzetközi) „nagyhatalma” – ami az egyéb káros hatásain túl – pusztán a föld- és infrastruktúra igényeivel a termőföldek jelentős részét óriási ipari parkokká változtatná, és a „fenntartható fejlődés” hamis jelszavával, egyidejűleg megőrizhetné-e az agrártermelési képességünknek legalább azt a minimumát, ami – az önfenntartással – a hazai lakosság élelmezéséhez létfeltétel? (A beruházási politika céljának ez a történelmi atavizmusa kísértetiesen emlékeztet a kommunista utópiának a „vas és acél országát építjük” pszichopata kényszerképzetére, aminek tragikus következményeit alig tudtuk túlélni.)

Az akkugyártás (és az elektromos autók összeszerelése) – mint legerősebb húzó ágazat – ilyen óriási arányú „felpörgetése” (eltekintve itt a káros közgazdasági–környezeti– egészségügyi és szociális következményeitől) két esetben lehetne a jövőnk motorja. Akkor, ha semmilyen föld- és területi igénnyel nem járna, de ha mégis, úgy a hazai korlátlan földbőség azt – a termőföldalap élelmezési célú funkcióinak teljesítése mellett is – kielégíthetné. Persze, ez a felvetés elméleti, amire a valóság rögtön rácáfol. Könnyű belátni: a zöldmezős földkivonási diktátumok egyrészt nem ismernek mértéket és ésszerű önkorlátozást, hanem egyetlen céljuk a tőke legnagyobb profitjának a legkisebb haszonáldozati költségek mellett biztosítása, és a talajpusztítás (az edafon megsemmisítése) minden káros következményének a társadalmi közösségre hárítása.

Másrészt ez a talajpusztítás olyan történelmi válságában sújtja a hazai termőföldet, amikor a relatív földszűkösség már nem csak drámai módon kiélezett, hanem a legszigorúbb földvédelmi intézmények kiépítése nélkül – hamarosan, 55 éven belül – mint élelemtermelő természeti elem megszűnik, mert elfogy az élet fenntartásához szükséges talajunk. (Ez nem látnoki prófécia, hanem a józan előrelátás bizonyossága, amit az előttünk járt hat civilizáció megsemmisülésének a „földtörténete” hitelt érdemlően igazol.) Ha csak legalább ezt a „végzetdrámát” figyelembe vennénk, úgy fel sem merülhetne, hogy hozhat-e az ország (a tőkevonzó képességének megőrzése és az ipari versenyképesség növelésének hamis célképzete végett) ilyen áldozatot (valójában önfeladást) a jövő terhére?

A talajpusztítás és a földrablás az Új Világrend építésének eszközei

Hogyan érinti ez az NWO [New World Order, Új Világrend] világuralmi nyomulását, aminek egyik lényeges célja, hogy – a transzhumán, digitális rabszolgatársadalom létrehozásához – megszüntesse a mezőgazdaságot mint élelemforrást, és helyette (a földalap kizárólagos uralmával) megalapozza a saját hatalmának alávetett művi élelemforrást? Ez a stratégia H. Kissinger leleményét érvényesíti: „aki az élelemellátást uralja, az az emberek fölött uralkodik”.

A szintetikus élelmiszergyártás globális – oligopólium minőségű – uralmának előfeltétele, hogy a tőkeszerveződés – a negyedik ipari forradalom technikai vívmányaival (főleg a mesterséges intelligencia /ME/eszközeivel) és hatalmi gépezetével – egyetlen döntési központba sűrítse és szervezze az élelemtermelés és -elosztás feletti tulajdonosi rendelkezését. Ez viszont csak azzal valósulhat meg, ha ehhez a tőkediktatúra uralma alá hajtja nemcsak az emberi, hanem az alapvető természeti erőforrásokat, vagyis elsajátítja a föld, az édesvíz-készletek és a helyi energiaforrások kizárólagos birtoklását, megfosztva tőlük a nemzetállamokat és a helyi gazdálkodó közösségeket. (Mivel nem mindenki történetszociológus, érdemes emlékeztetni az elsajátítás fogalmára. Ez egy „kifelé zárt társadalmi kapcsolatot” jelenít meg. A rendeltetése az, hogy a „benne résztvevők számára biztosítsa a hasznos javaknak és lehetőségeknek a tartós, visszavonhatatlan, illetve öröklődő jelleggel bizonyos egyénekhez kötését, vagyis monopolizálását.” / M. Weber, 1987: 89. o.)

e/ Az NWO részére az élelmiszer-oligopólium megteremtéséhez szükséges elsajátítást a globális tőke földrablásai biztosítják. A földrablás – amelyről a főáramú média és a neoliberális gazdaságtan tudni sem akar – a világban régóta jelen van, és folyamata az ezredfordulótól felgyorsult. Ez gyűjtőfogalom („land grabbing” és „land rush” /földroham/), ami a talaj-, a víz- és a „zöldrablást” /a kapcsolódó környezeti elemek elsajátítását/ egyaránt jelenti. Megjelenésében a „karvalytőke” jogellenes (olykor a törvényesség látszatával álcázott) tevékenysége, amely – könyörtelen módszerekkel, akár fizikai erőszakkal – az NWO-t szolgáló, új „eredeti tőkefelhalmozást” hajtja végre. Gazdasági célja mellett lényeges az uralmi rendeltetése. A föld ugyanis természetföldrajzi tárgya az állam szuverenitásának (föld nélkül nincs állam, de a földről való nemzeti önrendelkezés nélkül valós államterület sem lehet). Emiatt a földrablásoknak – a tőkegyarapításon túl – döntő feladata, hogy a földalap elsajátításával (ami az NWO rendszerében már nyíltan is az uralmi elit kizárólagos tulajdona lesz) a nemzetállamot (annak helyi közösségeit és polgárait) végleg megfossza a saját államterületük földjétől (annak a tulajdona, használata és a védelme fölötti rendelkezéstől).

Mivel a földrablás átgázol az alapvető emberi jogokon (az Emberi Jogok Európai Egyezményén és az EU Alapjogi Chartáján), 2016-ban az EP Emberi Jogi Albizottsága az EB részére olyan stratégia cselekvési programját dolgozta ki, amely az EU összes közösségi politikájába és minden nemzetközi szerződésébe beépíti – a földrablások miatt előállt sérelmek jövőbeli kizárása és orvoslása végett – az alapvető emberi jogvédelmi követelményeket. (Ez – mivel az EP csak javaslattevő testület, de kötelező jogot nem alkothat – nem valósult meg.)

Az NWO médiauralma a földrablások kérdéskörét a nyilvánosság elől „száműzi”, ezért legalább két tényre célszerű figyelni. Egyrészt a földrablások globális mértéke jelentős és növekvő arányú. Már 2011-ben – az Oxfam és a FAO független szakértőinek hiteles becslése szerint – 227 millió ha volt, s ez az EU termőterületét (184 millió ha) meghaladja. Ebben az adatban nem szerepel az orosz és ukrán földrablások területe. B. Gates – miközben az NWO stratégiája a „köznép” bármely tulajdonát megszünteti /ld. „nem lesz semmid és boldog leszel!”/ – újabban negyedmillió ha földet vett, és az USA legnagyobb földesura. Másrészt a földrablások nem korlátozódnak a „klasszikus”, Európától távoli földrészekre (Latin-Amerika, Délkelet-Ázsia és Afrika – az utóbbi kontinensre jut 60%), hanem – a puha diktatúra szelídebb eszköztárával – atipikus területük nyílt Európában is. (Ld. Tanka, 2018: 86–102.o.)

Lássuk be: amikor a hazai földpolitika a zöldmezős tőkeberuházó kívánságára – körmönfont jogtechnikával – tetszőleges nagyságú és minőségű termőföld-készletet ingatlanná minősít, amit ipari létesítmények céljára a kizárólagos tulajdonába ad, továbbá ez (a tőkének tett) engedmény nem egyedi, hanem a felvállalt iparpolitika eszközeként általános és országos méretű, ami a teljes hazai földalapot megsarcolja, úgy itt nem egyszerűen a földvédelem önfeladása történik. Ez az elsajátítási aktus egyben a földrabló multitőke kiszolgálása is, éspedig a puha diktatúra jegyében, ami Európa közepén (még) mellőzhetővé teszi az Afrikában és Latin-Amerikában mindennapi véres módszereket. Az NWO urai számára zöld utat nyit ahhoz, hogy – az egyeduralmukhoz szükséges – földalapot növeljék, miközben az a céljuk is teljesül, hogy a földkivonással sújtott mezőgazdaság sorvadjon, a saját élelmezési önellátása helyett – előbb, utóbb – engedjen az NWO erőfölényének, ami majd ráhúzza a művi élelmezés „kényszerzubbonyát”.

Védekezhetünk-e a tőkeberuházók talajpusztításaival szemben?

f/ Fontos feltennünk a kérdést: egy kis ország terhére (a naponta hangoztatott „nyitott gazdaság” létünk miatt) tényleg szükségszerű-e, de legalábbis aligha kerülhető el ez az alávetésünk? A hiteles válaszhoz nézzük meg – nem az informális, hanem – az intézményi valóságot. Már a bevezetőben láttuk: az EU gyakorlatában (épp a tőkeprofit tehermentesítése végett) a talaj- és földvédelem valós tagállami hatáskör, amely jelentős mozgásteret ad többféle tagállami önrendelkezésnek. Ez a nemzeti jogalkotásra is fennáll, amit az EB sem vétózhat meg. A Tizenötök és a keleti Tízek hazai joga egyaránt ezt bizonyítja. Pl. a nemzeti önvédelem bevált módszere az állami föltulajdon kiterjesztése a természeti erőforrásokra és az elérhető földalapra, amelynél a földkivonás tilalma és a forgalomképesség kizárása garantálja a megfelelő talaj- és földvédelmet. Ld. pl. Írország Alkotmányát.[2] Ennél is hatékonyabb – és az NWO nyomulásával szembefordítható – az alkotmányos tilalom, amely kizárja a termőföld nem élelmezési célú kivonását a művelésből. A volt szovjet tömb országai közül ezt Bulgária követi.[3]

Bárki állíthatja-e megalapozottan, hogy a talaj- és földvédelem ilyen jellegű esélye nálunk fogalmi szinten kizárt?

g/ A davosi Világgazdasági Fórum (VGF) egyik fő feladata a művi világélelmezés oligopóliumának kiépítése, amit 2020 májustól a „Nagy Visszaállítás” keretében létesített EAT Fórum nemzetközi hálózatok és az ENSZ szakosított intézményeinek a működtetésével valósít meg. B. Gates a 2030-ig terjedő időszakot az „élelmezés évtizedének” nevezi, de – a „klímazsarolás” taktikájával – a tervezett végrehajtás végpontja már 2025. (Tanka: Milyen sors vár a mezőgazdaságra az új világrend (NWO) uralmában? https://www.szilajcsiko.hu/single-post/tanka-endre-milyen-sors-var-a-mezogazdasagra-az-uj-vilagrend-nwo-uralmaban 2022. III. 24.)

Ez a nyomulás kétségtelenné teszi: a „halál-civilizáció” által diktált táplálkozás-váltás legmélyebb gyökere az, hogy – történetszociológiai képletben – fokozatosan megszűntetik a több ezer éves mezőgazdasági kultúrát: az új „alternatív mezőgazdaság” többé nem lehet a természeti erőforrásokkal évezredek óta folytatott gazdálkodás (földművelés és állattenyésztés), amely az emberi létfenntartást és a természeti javak megőrzését szolgálja. Ehelyett – leszűkített keretben – nyers- és alapanyag szolgáltató ágazata lesz az olyan művi élelem gyártásának, amely a növényi és/vagy állati eredetű alapanyagot – az ME legfejlettebb digitális technikáival – laborokban egyrészt sejttenyésztett, szintetikus szövetek kialakítására, ezzel műhús előállítására fordítja, másrészt génmódosítással új növényi fehérjéket hoz létre. Ezt a „művi étrendet” az emberiség nem fogadhatja el, mert – beltartalmi érték hiányában – az emberi táplálkozásra alkalmatlan, továbbá súlyos egészségkárosító veszélyekkel jár, több esetben pedig bizonyítottan mérgező. (Tanka: A művi élelmezésre való globális átállításról. https://www.szilajcsiko.hu/single-post/prof-tanka-endre-a-muvi-elelmezesre-valo-globalis-atallitasrol. 2022. XII. 9.)

A talajpusztító ipari beruházások közérdekű alternatívája

A művi élelmezés gyorsan kiépülő világuralmával szemben csak a mezőgazdaság élelmezési önellátást biztosító megőrzésével védekezhetünk. Ehhez azonban meg kell teremtenünk a legszigorúbb talaj- és földvédelmet. A termőföldkészlet megtartása nélkül ugyanis kiszolgáltatottá és tehetetlenné válunk, az NWO úthengere könnyen átgázolhat a magyar mezőgazdaságon. De ha a további talajpusztításokat meggátoljuk és a földjeinket – az ipari célú földkivonásokkal szemben – elszánt elkötelezettséggel és a magyarság megmaradása iránti olyan hittel védjük, mint ami az egri vár védőit a sokszoros túlerejű ellenséggel szemben felvértezte, úgy még semmi nem veszett el. („Nincs veszve bármi sors alatt/ Ki el nem csüggedett..” Vörösmarty)

h/ A zöldmezős beruházások valós nemzeti árát feltáró elemzés végül azzal szembesül, hogy valóban a jövőnk egyetlen ésszerű esélye-e a multitőke elektromos autógyártásának és a kapcsolódó akkugyárainak – a talajaink elpusztítása árán – hazai telepítése és kiszolgálása a közérdekűnek hirdetett iparpolitika jegyében? Tényleg ez a nemzeti érdekünk, és a megmaradásunknak nincs más reális alternatívája? Mélységében és következményeiben ez a hamleti vívódás sorskérdése, amelynek a teljes megvilágítása és tárgyilagos eldöntése a tudomány holisztikus rendszerkutatásait és az eredmények társadalmi megvitatását igényelné. (Több nézőpontú hatás- és megvalósíthatósági tanulmányokat, az eltérő szemléletű közelítések ütköztetését, végül olyan szintézist, amelynek a pártatlanságát és közérdekűségét a társadalmi közmegegyezés nem cáfolja. Tudjuk: 2023-ban merő naivitás még feltételezni is egy ilyen igényt, mert a politika döntési mechanizmusa nem a Max Weber-i ideáltipológia demokratizmusát követi, hanem öntörvényű, és a tőkediktátumot alig leplező érdekkötöttségeken alapul.) E miatt be kell érnünk a sarkított, szembetűnő lényeggel.

A magyarság Kárpát-medencei államalapítása óta az életünk és fennmaradásunk legfőbb támasza a földünk páratlan gazdagsága és az azt hasznosító, több évezredes termelési kultúránk. Természetföldrajzi értékeinket az országtest trianoni csonkítása sem tudta teljesen megsemmisíteni. Ma az ország földterülete 9, 3 millió ha, amelyből a termőterület 7,2 millió ha. (1990 óta ez több mint egy millió hektárral csökkent. A mezőgazdasági terület 5, 4 millió ha, ami 2007-ben még 400 ezer hektárral több volt (KSH). A földcsökkenés oka a talajpusztítás: a termőföldeknek nem élelmezési célú, végleges kivonása és a földkivonások ütemének gyorsulása. (Míg 1950 és 1990 között nálunk évente mintegy 9 ezer hektárral csökkent a termőterület, 2000 és 2020 között az egy évre számított érték már több mint 35 ezer hektár volt. Forrás: KSH.) A szántó a legértékesebb művelési ág, amelynek az aránya nálunk még mindig kétszerese az EU, négyszerese az OECD-országok és ötszöröse a világ átlagának. A hazai földfelszín egy „édesvíztenger” fölött helyezkedik el, amely – becslések szerint – 2 milliárd ember ivóvízkészletét fedezi.

A Pannon biogeográfiai régió – értékes természetföldrajzi adottságaival, erőforrásaival, termőföld- és vízkészletével – a globális éghajlatváltozás káros következményeit képes kivédeni, népességének a túlélés esélyeit biztosítja, fizikai és élelmezésbiztonságot nyújt. Ehhez járul mezőgazdaságunk teljesítő képessége, az ún. „agrár-ökopotenciál”, amit hiteles tudósok mértek fel. Ez a XX. sz. óta a mai lakosság háromszorosát, 30 millió embert képes élelmezni, míg a 80-as évtizedben 16 millió fő részére termelt minőségi élelmet. Nálunk a középkor óta élt a nagy- és a kisüzem közötti ésszerű munkamegosztás, amelyben a kistermelés a termelési érték 40 százalékát adta. Ezt az államszocializmus is fenntartotta.[4]

Talpra állíthatjuk-e a magyar mezőgazdaságot?

Államterületünk természeti adottságai és kiemelkedő agrárkultúránk alapján aligha akadna olyan épeszű ember, aki az ország jövőjét ezek helyett talajaink megsemmisítésére és az így nyert ingatlanokon ipari parkok és külföldi akkugyárak létesítésére építené. Mi több, a természet adta és az évezredes teljesítmény-többletünkből eredő előnyeinkből szinte magától rajzolódik ki a lenyűgöző jövőkép: a nagyüzemi műveléssel lepusztított földeket az ökológiai (természet közeli, „helyreállító” – regeneratív) gazdálkodás döntő arányú kiterjesztésével megmentjük; tiszta ivóvizet biztosítunk, egészséges, vegyszermentes, jó minőségű élelmet állítunk elő, ami az önellátásunkon felül a kivitelre is juttat; az új vízgazdálkodás ( szabályozott vízvisszatartás, vízkormányzás és megtérülő öntözés) mellett rátérünk a geotermikus vízkészlet (termál- és gyógyvizek) hatékony, országosan kiépülő hasznosítására (ökoturizmus, gyógyfürdők, termál-szállodalánc stb.), a kapcsolódó foglalkoztatás (kézművesség, gyógyellátás, stb.) magas szintű szervezésére. Igen, ez lehetne a Németh László által megálmodott „Kert-Magyarország”, vagy más néven „Tündérkert”, Közép-Európa új Svájca.

Csakhogy ez a jövő a mai valósághoz (pénzgyarmati alávetettségünkhöz, talajaink pusztításához és a mezőgazdaság gúzsbakötéséhez) mérve önmagában hamis ábránd. „Jótevőink” – kellő időben és folyamatosan, már az uniós beléptetésünk előtt, majd az EU KAP (közös agrárpolitika) drákói szabályozóival – „gondoskodtak” róla, hogy az e fajta álomkép ne vezethesse a magyarságot kitörési ponthoz, a felemelkedés, a nemzeti önmegvalósítás gazdasági szervezéséhez.

Kitörés a KAP kvóta-kalodájából

A Piketty-képletet – a terhünkre megtervezett adósrabszolgaságot, ami a „leginkább külföldi tulajdonú” országot különösen sújtja – az uniós csatlakozás előtt még nem ismertük. De annál jobban mezőgazdaságunk „kivéreztetésének” a diktátumát, ennek módszereit és a folyamat végrehajtási részleteit, amelyeket a politikai megvezetés sem rejthetett el. Gondolkodó agrárkutató az uniós belépés hamis propagandája mögött is felismerte az igazságot: a KAP egységes agrárpiacán a profitközpont EGK-t alapító országai nem tűrhették, hogy egy jelentős teljesítményű „agrár-ország” a versenyben az ellenfelük legyen, ezért azt – a legdurvább önzéssel és nyílt, hátrányos megkülönböztetésekkel – „likvidálták”, kizárták a versenyből. Erre szolgált az uniós kvótarend, az új belépő mezőgazdasága teljesítő képességének a művi megcsonkítása és befagyasztása: a megengedett (és támogatható) termelés mennyiségének – a túltermelés elkerülésének közérdeke címén – egyes alágazatokban – felére, harmadára csökkentése és/vagy teljes kiiktatása.[5] Ez vezetett – többek közt – arra, hogy mára az önellátási képességünk is súlyosan veszélyeztetett. (Aki ezt vitatja, gondoljon a „mérgező globalizáció” külföldi „élelmiszer” kínálatára, ami döntően kiszorította a hazai termékeinket.) Maga a kvótarend és a hozzákapcsolt támogatási jog olyan összetett kérdéskör, amire itt nem lehet kitérni. Ennek a legsúlyosabb következményét azonban a nem szakember is érzékelheti, akár egyetlen adatból: mai agrárkormányzati becslés szerint a magyar mezőgazdaság a termelési képességének a 60%-át nem hasznosítja.

Nyilvánvaló: amikor a jövőnket nem az iparpolitika talajpusztítással járó útvesztőire, hanem a mezőgazdaságunkra ésszerű alapozni, úgy legfontosabb teendőnk ennek talpra állítása és a valós teljesítő képességének a visszaszerzése.[6] A Brüsszel iránti hűség a hazai agrár-szakemberek zömét eltéríti annak belátásától – így szóba sem jöhet erre alapozott érvelés –, hogy 2020 óta nincs létjogosultsága az agrártermelés mennyiségi kvótái fenntartásának, mert erre nézve megszűnt a KAP törvényes jogcíme. A WTO–Dohai diktátum ui. ettől fogva az EU-t az agrárpiacainak a világkereskedelem számára a korlátlan megnyitására kötelezte. Ez viszont azzal (is) jár, hogy a KAP az agrártermelés támogatását köteles megszüntetni, míg a termelés exporttámogatásánál e követelménynél már „előre ment”, azt több éve feladta. Ezzel megszűnt a termelőkkel kötött történelmi kompromisszum, amely szerint a KAP-támogatás egy kiválasztott termelői kör áruinak a világpiacra juttatását szavatolja annak fejében, hogy a gazdák a valós termelési képességüket az uniós kvótarend követelményei alapján (az egyes alágazatok igényei szerint) felére-harmadára szorítják vagy meg is szüntetik. Az EB akkor járt volna el jogszerűen, ha agrárpiacainak korlátlan nemzetközi megnyitásával egyidejűleg teljesen vagy fokozatosan megszünteti az uniós agrártermelés mennyiségi kvótáit.

A kvótarend eltörlésének az a közcélja, hogy felszabadítsa a tagállamok agrárgazdaságának a mezőgazdasági termelőképességét és biztosítsa számukra az élelmezési önrendelkezést (ÉÖ). Az ÉÖ azt jelenti, hogy a tagállam önállóan, saját népessége érdekében döntheti el, hogy milyen élelemfajtákat, milyen mennyiségben állít elő és azokat hogyan hasznosítja. Az ÉÖ érvényesítése nálunk is lehetővé tenné, hogy az agrárpolitika az agrártermelés célját és a termékkör elosztását a közérdeknek rendelje alá. Így szakítana az ágazat export- központúságával, ami a nagybirtoküzem olcsó nyers- és alapanyag termelésével nem a hazai élelmezésbiztonságot, hanem az uniós tőkecentrum profitérdekét szolgálja. E helyett a mezőgazdaságnak (majd a fokozatosan hazai tulajdonba vett élelmiszeriparnak) a jó minőségű önellátásunkat, a lakosságnak egészséges, szermaradványoktól mentes élelmekkel való, megfelelő ellátását kell megalapoznia, mégpedig a KAP céljaként hirdetett méltányos áron. Az élelemtermelésnek – a felhasználás fontossága és a kereskedelmi lánc sorrendjében – először a helyi, majd a regionális, továbbá az országos fogyasztói igényeket kell kielégítenie, kivitelre pedig csak a belföldi fogyasztást meghaladó árutöbblet kerülne. Nem cáfolható, hogy az élelmezésbiztonság ma már – különösen a gazdasági világválság és az európai háború pusztító hatásai miatt – az egyik legfontosabb nemzetbiztonsági közügy. Ezért az ágazat elsődleges alkotmányos céljának azt kell tekinteni, hogy az állampolgárok élelmezésbiztonságát – a mind súlyosabb világhelyzetben is – az önellátás megteremtésével szolgálja.

Nem szorul bizonyításra: amikor az NWO világuralmi nyomulása Európát háborúval sújtja, a gazdaság és a pénzrendszer összeomlásával, a lakosság elnyomorításával és e folyamattal járó éhínséggel is fenyegeti – mert épp ez az előfeltétele az emberiség globális alávetésének, a világkormány önkényuralma elfogadtatásának –, akkor az uniós tagállamok valós agrártermelési képességének a kvótarenddel súlyos megcsonkítása és/vagy kizárása minden ésszerűségi szempont alapján abszurd. Épp az ilyen – a megsemmisüléssel is fenyegető – vészhelyzetben bármely ország esetén a túlélés parancsa, hogy minden elérhető erőforrását az éhínség megelőzésére, a lakossága élelmezésbiztonságának a fenntartására fordítsa. Az EU agrárpiacait többé már nem a túltermelési válságtól kell megvédeni, hanem fel kell szabadítani és támogatni kell minden hazai termelési kapacitást, ami kivédheti a ránk zúdított káoszt és segítheti a népesség megfelelő élelmezését. Ez a nemzeti önvédelem minimuma.

A KAP alapján Brüsszel diktátuma ezzel szögesen ellentétes irányú sodródásra kényszeríti tagállamait, köztük minket is. Ezért megalapozottan senki nem állíthatja, hogy ez az európai közérdek. Ellenkezőleg: mivel az EU – alkotmányos alapintézményéből, a tőkeszabadság elsőbbségének a feltétlen érvényesítéséből kiindulva – 2020 után az irányítás minden terepén nyíltan is felvállalja az NWO világuralmi diktátumának végrehajtását, a KAP cégére alatt hozott kötelező döntései (pl. a B. Gates művi élelmezésiparának adott zöld út) azt bizonyítják, hogy számára a kvótarend fenntartása az egyik fontos, közvetett eszköz az NWO uralmi terjeszkedéséhez. (Belátható: ha az embereket majd az éhhalál réme fenyegeti, könnyen rávehetők akár – a parazitákkal fertőzött és rákkeltő – rovarfogyasztásra is.) Céljában, az élelemkínálat drasztikus letörésében a KAP mai kvótarendje nem különbözik az USA legdurvább „kínálatkorlátozó” módszerétől, amit a kovid-világjárvány kirobbantásának kezdetétől több helyen alkalmaztak: a gabonafélék egészséges, élő vetésterületeit – nagy területeken – „beszántották”, megsemmisítették, hogy ezzel is mesterségesen gerjesztett élelemhiányt okozzanak.

A KAP kvóta-kalodájából a kitörésre két elvi esély van. Egyik – a tagállamok szoros összefogásával – valós reform kikényszerítése, ami (az új világhelyzet alapján) eltörli a kvótarendet és tagállami hatáskört nyit az ÉÖ szabad gyakorlására. Ennek előkészítésére néhány éve több javaslatot tettem, amelyek el sem jutottak az EU döntéshozóihoz. (Az ökológiai gazdálkodás uniós kiterjesztése kivételnek tűnik, de valójában az is alávetett a GMO uralmának, továbbá a digitális mezőgazdaság PRG /precíziós gazdálkodás/ és az ME igényeinek.)[7] Mivel a közérdekű KAP-reform az NWO diktátumát akár meggátolhatná, ennek ma nincs realitása. Másik kitörési esély az Unióból való kilépés, esetünkben – a brexit mintájára – a „huxit”. Ennek – azt hiszem – a puszta latolgatása is értelmetlen, mert az olyan súlyú politikai döntés, amelybe a „kiscserkészek őrsgyűlése” nem szólhat bele.

A talaj- és földvédelem új jogrendjének létrehozása

i/ Bármely döntések is legyenek mezőgazdaságunk jövőjéről, úgy gondolom, hogy a földpolitika nemzeti minimum programján (NMP) belül[8] a döntéshozónak „itt és most” kell lépnie a talaj és a föld nemzeti önvédelméért. Összegzésként itt a sarkított lényegre utalok.

Termőföldjeink megőrzésének két alapkövetelménye:

állami forrásból – új technikák, pl. mezőgazdasági hulladékhasznosítás alapján – a folyamatos talajjavítás[9];
a védelemnél felelősségszigorító, új jogrend, ami a végleges földkivonást szűk kivétellé teszi és a tőkeberuházót arra szorítja, hogy az ingatlanfejlesztés terepét a termőföldekről helyezze át a terméketlen (termesztésre nem alkalmas, elhagyott, aszályos, sivataggá váló, stb.) földekre, barnamezős és rozsdaterületekre.

Az új szabályozás fő alapelvei:

általános tilalom állja útját annak, hogy földet nem élelmezési célból a művelésből végleg kivonjanak[10];
a földkivonásról és területi (övezeti) átsorolásról (a föld ingatlanná minősítéséről) sem a földhivatal, sem a helyi önkormányzat nem dönthet (ezeket a tőkeerő könnyen leszerelheti), hanem csak a parlamentnek közvetlenül felelős, központi közigazgatási hatóság (értékhatártól függően maga az országgyűlés);
a földvédelmi járulék és bírság mértékét olyan nagyságra kell növelni, ami a tőkeberuházót szigorú takarékosságra, sőt a földkivonás mellőzésére szorítja.[11]

A valós földvédelmet csak a beruházáspolitika közérdekű megváltoztatása hozhatja létre. Ma a (rendszerint külföldi) tőke az általa kiszemelt bármely – akár a legjobb és/vagy természetvédelmi – termőföldet ingatlanná minősítteti, amit a földérték és a piaci ár töredékén a tulajdonába vesz. (Ld. az elektromos autógyárak és az akkugyárak telepítési gyakorlatát.) A végleges földkivonás új jogalapja ezt a gyakorlatot megszűntetheti és megőrizheti a föld élelmezési rendeltetését.

Ennek jogdogmatikai megoldása a következő (Tanka, 2018: 243 – 248. o.): a földet igénylő beruházó – még ha a földvédelmi járulékkal „kvázi kártalanítást” is fizet a föld termőerejének megszűntetéséért – nem minősülhet törvényes tulajdonszerzőnek, hanem jogellenes károkozó a miatt, mert természeti–környezeti elemet, humuszt (edafont) végleg megsemmisít, ami az élelemtermelés létfeltétele. (Ez a minősítés a hatályos környezetvédelmi törvényből – 1995: LIII. tv. – következik, ami a humusz pusztítását jogellenesnek nyilvánítja.) A közvetlen károsult itt a föld korábbi tulajdonosa, míg közvetve a társadalom, mivel az ingatlanfejlesztés („talajfedés”, földpusztítás) elvonja (csökkenti) az élelemtermelés földalapját. A beruházó az általa így okozott kárt nem háríthatja a társadalomra, hanem a végleges földkivonás teljes ellenértékét köteles megtéríteni. Ennek összetevői:

a föld értéke;
valós piaci ára és
társadalmi használati értéke.

Az utóbbi kiterjed a talaj ökológiai értékképző elemeinek a számszerűsítésére. Így tartalmazza az adott földrészlet kivonásával érintett (visszahagyott) földterület és táj esetleges ökológiai értékveszteségének (erózió-kitettség, vízháztartás zavarai, stb.) a vagyoni meghatározását. A társadalmi használati érték rögzíti azt a vagyoni és nem vagyoni (eszmei) kárt is, amely a földkivonás miatt az egész társadalmat, különösen pedig a helyi közösséget éri.

Nyilvánvaló: ha a hazai jog az elektromos autógyárak és a kapcsolódó akkugyárak tőkeberuházó tulajdonosaival azt szegezné szembe, hogy – az érvényes és hatályos jogrendünk alapján – nem szerezhetnek jogszerűen ingatlantulajdont a részükre kisajátított egykori termőföldön, mert annak talaja elpusztításával jogellenes károkozóvá váltak, úgy ezzel a beruházási jogcímük és annak – kiemelt, nemzetgazdasági jelentőségű létesítmény címén – a megkülönböztetett állami támogatásának a jogcíme is megdőlne. E miatt viszont, az államnak teljesen „újra kellene gombolnia” a mai talajpusztító beruházási politikát.

Az időnk vészesen fogy. (Már nem is a miénk, mert nem értünk, de ellenünk dolgozik. A párkák rokkáján a sorsfonalakkal együtt az idő is fürgén lepereg.) Helyzetünk a Titanic-szindrómához közelít. Mint amikor a hajó már félig a hullámsírba merült, míg ez alatt a bálteremben a ragtime sikoltó dübörgése minden külső zajt lefojtott és a mámortól bódult, egymásba kapaszkodó párocskák a lüktető zene ütemére az utolsó percekig ropták a haláltáncot.

A megmaradásért tennünk kell. Ha Isten velünk, ki ellenünk?

2023. III. 20.

Hivatkozott irodalmi források

Max Weber: Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. 1. Szociológiai kategóriatan. (KJK, Bp. 1987. 1–329. o.)
Tanka Endre: Magyar birtokpolitika az Európai Egyesült Államokban. (Alterra K. Bp. 2014. 1–367. o.)
Tanka Endre: Országvesztés törvényesített földrablással. (Agroinform K. Bp. 2015. 1–192. o.)
Tanka Endre: Korunk földkérdése, létünk a tét. Földrablások a világban és magyar földvédelem. (4 Pont Nyomda KFT Eger, 2018. 1–286. o.)
Itt, a Szilaj Csikón alább elérhető a szerző jogi tanulmánya „Jogi Melléklet a talaj- és földvédelmi nemzetstratégiához” címen.

Lábjegyzetek

1. Így még Kína is kizárja a beruházó földtulajdon szerzését, noha 8 millió ha termőföldje esett áldozatul a külföldi tőkét szolgáló, természetpusztító iparosításnak. A kínai föld (és ingatlan) tulajdonát azonban – mivel az el nem idegeníthető állami vagy önkormányzati, ősi köztulajdon – egyetlen beruházó cég sem szerezheti meg, hanem csak időszakos földhasználathoz juthat az átengedett (GLUR), a kiutalt (ALUR) vagy a bérlői földhasználati jog alapján. A GLUR szerint az állam fix összegért, határozott idejű (40-70 évi) földhasználati jogot biztosít magán és jogi személy részére. A jog átruházható és jelzálogjoggal terhelhető. Az ALUR-t az állam határozatlan időre utalja ki közérdekű földhasználat (pl. energia, infrastruktúra, katonai létesítmény) céljára. Nincs kifejezett tilalom a külföldiek ilyen jogcímű ingatlanhasználatára, de ez a jog korlátozottan forgalomképes, a hozzá kötött ügyletek hatósági engedélykötelesek, a piaci értéke pedig lényegesen alacsonyabb, mint a GLUR-é. A bérleti földhasználat jogát magánszemélyek csoportja szerezheti meg, mint időkorláthoz kötött és rendszerint rövidebb lejáratú, forgalomképes jogot. Míg a GLUR-nál a földhasználó fíx összegért megveszi a földhasználati jogot, itt a használati idejéhez kötött bérleti díjat fizet. (S. Banakas, 2011: 132-146. o.) Paraguay latin-amerikai példájánál láttuk: a külföldi tőke földrabló tulajdonszerzései ellen egy egészséges társadalom önvédelemmel él vagy fellázad. 2. Ez a föld állami tulajdonát és hasznosításának állami ellenőrzését – visszamenő hatállyal – megerősíti. E mellett – a közvagyon társadalmi szükségletei címén – az államosítást törvényesíti. A fentiek szerint „10. cikk (1) Minden természeti erőforrás, ideértve a levegőt és a lehetséges energia minden formáját, amely jelen Alkotmány alapján a Parlament és a kormány hatáskörébe tartozik, valamit minden jogdíj és franchise, ezen körön belül az államhoz tartozik, bármely személy vagy szerv birtokaira és érdekeire vonatkozóan. (2) Minden föld, bánya, ásvány és víz, amely a Szabad Ír Államhoz tartozott közvetlenül a jelen Alkotmány hatályba lépése előtt, az államra száll, olyan mértékben, amilyenben a Szabad Ír Állam tulajdonában volt. (4) Törvény szintén meghatározhatja a jelen Alkotmány hatálybalépését követően állami tulajdonba kerülő földek, bányák, ásványok és vizek igazgatását és az így megszerzett föld, bánya, ásvány és víz időleges vagy állandó elidegenítésének ellenőrzését.” (Elfogadva: 1937-ben. Utolsó módosítása: 2004. VI. 24. (Forrás: Trócsányi – Badó: Nemzeti alkotmányok az EU-ban. KJK Kerszöv Jogi és Üzleti Kiadó Kft, Bp. 2005. 490. o. és http://www.constitution.ie/reports/Constitutionof Ireland. pdf) 3. A Bulgária Köztársaság Alkotmánya egyrészt a miatt figyelemre méltó, mert következetesen érvényesíti állami szuverenitását a természeti erőforrásokra, mint kizárólagos állami tulajdonra. Másrészt a földet, mint nemzeti kincset, különleges közhatalmi védelem alá helyezi. Kizárja, hogy a termőföldet ne földművelési célra használják, és rendeltetésének a megváltoztatását (tehát a más célú földkivonást) csak kivételesen, szigorú feltételek alapján engedi meg.

Ld. „18. cikk (1) Az ásványi kincsek, a part menti strandövezetek, a közutak, továbbá a törvényben meghatározott vizek, erdők és országos jelentőségű parkok, természeti és régészeti rezervátumok az állam kizárólagos tulajdonát képezik. 21. cikk (1) A föld alapvető nemzeti kincs, amely az állam és a társadalom különleges védelmét élvezi. (2) A művelhető föld csak földművelési célokra használható. A föld rendeltetésének megváltoztatása csak kivételesen engedhető meg – ha ennek szükségessége bizonyított – a törvényben meghatározott feltételek és rendszabályok szerint.” (Bulgária Köztársaság Alkotmánya. Elfogadva: 1991. VI. 12-én, legutóbb módosítva: 2005. II. 25-én.)

4. Bár a Kádár korszakban a háztáji és illetmény földhasználat a földalap hét százalékára szorult, a parasztság önpusztító többletmunkája továbbra is biztosította a kistermelésnek ezt a történelmi arányát. 1989 után e modell elvetésével (majd a parasztság végső felszámolásával) az agrárpolitika feladta az élőmunka sokirányú hasznosítását, miközben a nagyüzemi monokultúra túlsúlya és az uniós kvótarend arra vezettek, hogy mezőgazdaságunk mára jórészt az önellátási képességét is elvesztette. 5. Ld. a monográfiámat. T. E.: Magyar birtokpolitika az Európai Egyesült Államokban. Alterra K. Bp. 2014. 1 – 367. o. (A könyv kézirata valójában 2012 – ben lezárult, de az uniós belépésünk végrehajtása előtt – mivel a szakmai elemzések a KAP terhünkre alkalmazott intézményeit bírálták – nem akadt hazai kiadó a kötet közlésére.) A kötet címe nem az EU –t, hanem a földrészünk „Egyesült Államát” jelöli meg, ami nem véletlen. A történet – szociológiai előrelátás ui. már ekkor felfedte, hogy az EU politikai államszerveződése nem a nemzetállamok egyenjogú szövetségét (konföderációt) követi, hanem a szuverenitásukat felszámoló, szövetséges szuperállamot (föderációt) kívánja létrehozni. A kínálatkorlátozás kvótarendszerének részletes elemzését ld. VIII. fej. 5. 215 – 254. o.

6. Ld. T. E. : Rekviem a jövő magyar mezőgazdaságáért (in: Szilaj Csikó <> https://www.szilajcsiko.hu/single-post/prof-tanka-endre-rekviem-a-jovo-magyar-mezogazdasagaert 2021. 08. 27. és T. E.: Hogyan állítható talpra a magyar mezőgazdaság a XXI. században? (in: A magyar falu sorskérdései a rendszerváltás előtt és után. Szerk. Bakos István. Antológia Kiadó, Lakitelek, 2021. 151 – 157.o.) 7. Az intézményi változtatás igényei közül kiemelkednek pl.: a// az Uniónak nemzetközi összefogással kezdeményeznie kellene olyan kötelező jogszabály megalkotását, amely végrehajtás kényszerével megtiltja, hogy a népélelmezést szolgáló, alapvető élelmiszerek árutőzsdei forgalmazásra kerülhessenek; (ez egyik előfeltétele a globális éhínség és az éhséglázadások megelőzésének.) b// indokolt, hogy az EU az IFOAM (ökológiai gazdálkodási mozgalmak világszövetsége) szakmai javaslatai alapján már a 2020–2027 időszakra érvényes agrártámogatási rendszerében, tanácsi vagy bizottsági rendeletben dolgozza ki a megkülönböztetett támogatás intézményét az ökológiai gazdálkodás földhasználati és termesztési (állattenyésztési) térnyeréséhez; c// szükséges, hogy a KAP a közvetlen, területalapú, alanyi jogon járó – a gazda valós termelésétől elválasztott – agrártámogatás feltételrendszerébe (a talajok megőrzésének fontos közérdeke címén) emelje be a földhasználó üzemet kötelezően terhelő talaj- és földvédelem követelményeit; 8. Az NMP egyrészt az állami önrendelkezés „minimális” követelményeit jelzi, amelyek fogalmi feltételei a Magyar Állam létének és a föld közérdekű megtartásának. Másrészt a „minimum” – miközben összhangban áll az uniós joggal – számol a gazdaság és társadalom (1989 óta súlyosan megroppant) teherbíró képességével. Így az intézményvédelem kiépítésében – lehetőleg – a legkisebb terhet hárítja az országra. 9. Ld. ennek kezdetét a 2014-től indított „Teremjen Több Talaj!” programnál, amely 7 évente 500 ezer ha szántón 2 mm vastag humusz létrehozását tervezi. A teljes földalap megújítása így 98 évig tartana, feltéve, hogy többé végleges földkivonásra sehol nem kerül sor. Ez nyilván irreális elképzelés. 10. A szűk, nevesített kivétel csak nyomós közérdek lehet. (A nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű beruházás nem ilyen.) 11. E címen őt a földpiaci árnak akár a többszörösével kell terhelni, hogy a földkivonás költségét ne tekinthesse az összköltség töredékének, hanem a profitszerzéshez más terepet keressen.