A Kalergi-terv. Európa jövője – Európa halála – Maleczki József bevezető tanulmánya

Európa a rasszista plutokrácia útvesztőjében

A XX. század történelmének egyik legfontosabb kérdésévé vált a zsidókérdés és a zsidóellenesség, jóllehet e kérdéskör mindkét összetevőjének sokkal korábbra nyúlnak vissza a gyökerei, és a róluk szóló irodalom kezdete sem XX. századi. E könyv előszavában azonban nem érdemes még vázlatosan sem áttekinteni sem a kérdéskör, sem a róla szóló irodalom történetét, mindössze egyetlen, ám igen fontos vonatkozását kell itt kiemelni. Az antiszemitizmusnak keletkezésétől fogva két igen fontos összetevője van – az egyik faji alapú, a másik pedig politikai, és ezek többnyire jócskán átfedik egymást. Nyilvánvaló, hogy ennek legfőbb oka a zsidóság önazonosságának meghatározásában rejlik – vagyis abban, hogy a zsidó nép nem tudta és ma sem tudja önmagát meghatározni vallási, nyelvi, illetve kulturális alapon, hanem csakis faji (származási) szempontok szerint.

Ezt figyelembe véve még a hitleri hatalom antiszemitizmusát ismerve is groteszk paradoxona a XX. század „korszellemének”, hogy a rasszizmus elítélése vált egyik sarokpontjává – de kétségtelen, hogy azzá vált, és jóformán alig maradt olyan szeglete a „civilizált világnak”, melyben ne vált volna a rasszizmus, a faji megkülönböztetés „jobb körökben” teljesen „szalonképtelenné”. Az imént említett paradoxon íve pedig már akkora kört ír le, hogy Izrael állam bármilyen bírálata is „antiszemitizmusként” értékeltetik – többnyire ugyanott, ahol a faji megkülönböztetést súlyosan elítélik.

Az „antiszemitizmus” jelensége mindenütt összekapcsolódik (vagy ha nem, akkor előbb-utóbb összekapcsolják) a „nacionalizmussal”, de még az egészséges és erős nemzeti tudattal és nemzeti összetartozás-érzéssel is. Ezért az antiszemitizmus elleni harc egyik legfőbb összetevőjévé éppen a nemzeti öntudat és a nemzeti kulturális önazonosság gyengítése vált, egyszóval: a nemzetállamoknak mint a „nacionalizmus melegágyainak” megszüntetésére való törekvés, egyszersmind a globalizációs folyamatok felgyorsítása és megerősítése. Ezt az ideológiát képviseli a „páneurópai-gondolat” – azaz távlatilag nézve az Európa államainak egyetlen államban való egyesítésére való törekvés. E gondolat azonban nem a második világháború után keletkezett és nem ama személyek fejében, kiknek nevét manapság fel kell tudni sorolni az Európai Unió keletkezésének történetéről szóló ismeretek számonkérésekor az iskolákban és a közalkalmazotti alapvizsga letételekor, hanem a múlt század húszas éveiben egy szabadkőműves osztrák gróf, Richard Kalergi von Coudenhove fejében.

És, igen, az ő fejében fogant meg az a beteg gondolat is, hogy majd Európa egyetlen államba szervezve, népeit sötét bőrű ázsiai és afrikai bevándorlók hatalmas tömegével összeolvasztva nem maradhat tovább fehér bőrű népek otthona, ekként véve elejét annak, hogy itt még egyszer nemzetállamok jöhessenek létre.

De kik vezetnék Kalergi gróf szerint az egyesült európai államot, és milyen lenne politikai rendszere? A demokrácia intézménye semmiképpen sem alkalmas erre, mert az úgyszólván csak átmeneti, két valódi nemesség vezetésének időszaka közötti „interregnumra” való pótmegoldás:

„A demokrácia a zavarodottságból keletkezett: nem azért, mert az emberek ne akartak volna nemességet, hanem azért, mert nem találnak. Mihelyt kialakul egy új, igazi nemesség, a demokrácia magától eltűnik.” – írja e könyv első fejezetében.

És bármennyire zavarja is a demokrácia meggyőződéses híveit ez a gondolat, lehetetlen azonnal tévedésnek minősíteni. Kénytelenek vagyunk ugyanis elismerni annak igazságát is, hogy egyetlen társadalom sem maradhat hosszasan életképes, ha vezetői nem példamutató, legalább a szó átvitt értelmű jelentése szerint nemes emberek.

„Ha az emberiség előre akar lépni, szüksége van vezetőkre, tanárokra, útmutatókra; annak megvalósulására, amivé szeretne válni; a felsőbb szférákba való, jövőbeli felemelkedésének előfutáraira. Nemesség nélkül nincs fejlődés.” 

És most, 2022-ben különösen kidomborítja a hamarosan esedékes országgyűlési választás előtti hadjárat annak igazságát, hogy „A demokrácia azon az optimista feltevésen nyugszik, mely szerint az emberek többsége felismerhetne egy szellemi nemest, és megválaszthatná őt.” Ezért, mondja Kalergi, az egyesült európai államot okvetlenül egy új nemesi osztály kell, hogy vezesse, és az igazság kedvéért itt hangsúlyozzuk azt is, hogy ő ebbe az új nemesi osztályba beleképzelte annak idején egyik összetevőjeként a feudális nemesség „még el nem korcsosult”, vagyis valóságos nemesi tulajdonságait még akkor őrző részét is.

Van azonban az imént idézett gondolatmenetnek a XX. század szellemisége, a rasszizmust elítélő, sőt üldöző értékrend szerint értékelve egy botrányos vonulata is. Szerzőnk szerint ugyanis az egyesült európai államot vezető nemesség másik fő összetevője az európai zsidóság kell, hogy legyen, illetve abból kell kinőnie. Erre pedig az tenné őt alkalmassá, hogy évszázadokon keresztül fennmaradásáért küzdve, úgyszólván „uralkodásra hivatott fajjá”  nemesedett.

„A zsidóságot a megsemmisítése helyett Európa … akaratlanul megnemesítette, és a jövő vezető nemzetévé nevelte. Nem csoda tehát, hogy ez a nép gettó-börtönéből megszökve Európa egyik szellemi nemesévé fejlesztette önmagát. Így Európának a jóságos gondviselés a zsidó emancipáció által a szellem kegyességéből való új nemesi fajt ajándékozott abban a pillanatban, midőn a feudális nemesség lehanyatlott. (…) Nem a zsidóság az új nemesség, hanem: a zsidóság az a hajtás, melyből Európa új, szellemi nemessége keletkezik; a mag, amely körül egy új, szellemibb nemesség csoportosul. Egy szellemi-urbánus felsőbbrendű faj van kialakulóban.”

Nem feladatom e könyv bevezetőjében megítélni, hogy mennyire állja meg a helyét ez a gondolatmenet. Botrányossága nem elsősorban a tartalmából fakad, hanem abból a körülményből, hogy ezt a fajta rasszizmust – a zsidóság szellemi felsőbbrendűségét hirdetőt – valamiért nem volt kötelességünk elítélni (s tartok tőle, hogy ezentúl sem lesz az). Már csak azért sem lehetett, mert nem is tudtunk róla. A tankönyvekből és a rasszizmust súlyosan elítélő egyéb tudatipari megnyilvánulásokból kihagyták, gondosan eltitkolva létezését. Így arra az erősen kínálkozó, csaknem nyilvánvaló gondolatra sem juthatott senki – már aki rászánta magát arra, hogy alaposabban beleolvasson a Mein Kampf-ba –, hogy Adolf Hitler rasszizmusa szinte ikertestvére Kalergiének, csak épp a negatívja. Ám ha valaki elolvassa Hitler börtönévei alatt írt, nagy terjedelmű könyvének  Faj és nép című fejezetét és a most kezében levő Kalergi-kötetet is, szinte lehetetlen, hogy ne tűnjön fel neki a szembe ötlő és nyilvánvaló gondolati párhuzamok, illetve antitézisek sora, és ezek után ne vonja le azt a következtetést, hogy Hitler nemcsak megismerkedhetett Kalerginek a Mein Kampf írásának idején megjelent munkájával, hanem – a neve említése nélkül – vele vitatkozva jelentős gondolati tápanyagot is felszívhatott a Gyakorlati idealizmus címen kiadott kötet három tanulmányából. Róla azonban nem neveztek el kitüntetést, Kalergiről pedig – egy nyilvánvalóan rasszista szabadkőművesről – igen, így aztán ezt adományozhatják oda kétévente a „páneurópai törekvésekben jeleskedő” európai politikusoknak – például 2010-ben a német kancellárnak, legutóbb pedig a most hivatalban levő román államfőnek.

A „Gyakorlati indealizmus” című kötetet azonban nemcsak az teszi ma különösen időszerűvé, hogy – a „Soros-terv” emlegetése itt szándékos félrevezetésnek tűnik – szemlátomást a tőle felvázolt tervrajz szerint próbálják Európa mai vezetői átrendezni a kontinens etnikai összetételét és folytatni országainak egyetlen államba való terelését, figyelmen kívül hagyva jóformán minden igencsak feltűnő és nyomasztó gazdasági, kulturális, pénzügyi és civilizatórikus fejlettségbeli különbséget. Kétségtelen, hogy sok mindenre nézve ma is figyelemre méltó gondolati teljesítményt mutat fel ez az eredetileg 1925-ben megjelent munka. Leginkább a plutokrácia (a gazdagok hatalmának) természetéről, és a tudatipar korabeli ágainak jellemzésére írt gondolatai ragadhatják meg az érdeklődő mai ember figyelmét. Remélhetőleg a kötet minden olvasójának szellemi élményt fog jelenteni az itt idézendő gondolatmenet akkor is, midőn a kötetben majd szövegkörnyezetével együtt még egyszer elolvassa:

„Nem meglepő, hogy a vérségi és a szellemi nemesség mélypontján ideiglenesen harmadosztályú emberek csoportja: a plutokrácia ragadta magához a hatalmat. A feudalizmust és az abszolutizmust felváltó alkotmányos berendezkedés demokratikus volt; az uralmi forma pedig plutokratikus. A mai demokrácia a plutokrácia külszíne: minthogy a csupasz plutokráciát nem tudná elviselni a nép, a névleges hatalmat átengedik neki, ám a tényleges hatalom a plutokraták kezében van. Akárcsak a monarchikus demokráciában, az államférfiak a köztársasági demokráciában is marionettfigurák, az őket mozgató szálakat a tőkések húzogatják, ők diktálják a politika irányelveit, ők uralják a választókat a közvélemény megvásárlásával, gazdasági és társadalmi kapcsolatokon keresztül pedig a minisztereket.

A feudális társadalmi szerkezet helyébe a plutokratikus lépett; a társadalmi helyzet  meghatározásában többé nem a születés a mérvadó, hanem a jövedelem. A mai plutokrácia hatalmasabb, mint a tegnapi arisztokrácia: mert az államon kívül senki nem áll fölötte, az pedig az ő eszköze és bűntársa.”

Hasonlóképp találónak érezheti a mai olvasó is a tudatipar két ágazatának (az oktatásnak és a médiának) a múlt század 20-as éveiből származó jellemzését, és talán felötlik benne az a gondolat, hogy ha ez már 100 esztendővel ezelőtt is így volt, akkor ma mennyivel lehet még inkább így:

„A közíró értelmiség is elárulta vezéri küldetését. Arra volt hivatva, hogy a tömegek vezetője és tanítója legyen, egészítse ki és hozza helyre, amit a visszamaradt iskolarendszer elmulasztott és elrontott. Ám hatalmas többsége a tőke rabszolgájává süllyedt, eltorzítva a politikai és a művészeti ízlést. Jelleme összetört annak kényszerétől, hogy sajátjai helyett idegen meggyőződéseket kell képviselnie és védelmeznie – a foglalkozása által rá kényszerített túltermeléstől szelleme ellaposodott.

Mint a görög-római világ szónoka, úgy áll a jelenkori újságíró az államgépezet központjában: ő mozgatja a választókat, a választók a képviselőket, a képviselők a minisztereket. Ezért az újságíróra hárul a legnagyobb felelősség minden politikai eseményért; és éppen ő, a városi jellemtelenség jellegzetes képviselője érzi magát leginkább felmentve minden kötelezettség és felelősség alól.” 

Nem megfelelő hely ez a bevezető arra, hogy akár csak vázlatos áttekintést adjon Kalergi itt közreadott három dolgozatának mindahány jelentős és ma is helytálló gondolati teljesítményéről. De az imént felidézettekhez befejezésképp érdemes idézni szerzőnktől még egy igen fontos, úgyszólván húsba – vagy inkább az érrendszerünkbe és az agyvelőnkbe – vágó  gondolatot. Időszerűségének megítélését az olvasóra bízzuk:

„Az erkölcs híján levő technika gyakorlati materializmus: ez az emberben levő emberi hanyatlásához és az ember géppé válásához vezet; arra csábítja, hogy sekélyesedjék el, és áldozza lelkét a dolgoknak. Minden technikai haladás ártalmas és értéktelen, ha az ember elveszíti a lelkét, miközben meghódítja a világot: akkor jobb lenne, ha állat maradt volna.”

Kalergi gróf nem látta előre a XX. század elején, hogy az európai fehér lakosság eltüntetésére, illetve fajkeveredéssel való átalakítására irányuló tervezetének végrehajtását éppen azok fogják elkezdeni, akiket mélységesen megvetett:az  immár  mérhetetlen  pénzügyi  és  politikai  hatalomra szert tett plutokraták és a nekik bábuként engedelmeskedő politikusi kaszt legfelső vezetői. Márpedig ezt nemhogy sejtenie, hanem pontosan előre kellett volna látnia mindabból, amit leírt ebben a kötetében e hamis arisztokraták, „a harmadosztályú emberek csoportjának” jellemzésére.

Az  iménti  idézetből  azonban  nyilvánvaló:  szerzőnk megsejtette annak veszélyét, hogy amit ő oly nagyon magasztalt: a technikai fejlődést, valamint ennek további irányítását végül teljesen megkaparinthatja a „tényleges hatalom  birokosai”,  a  plutokraták  kasztjának  leggazdagabb és legbefolyásosabb rétege, és hatalmát szinte korlátlanul kiterjesztheti rá. És ettől kezdve a technikai fejlődés többé már nem az emberiségnek „a természet zsarnoksága alól való felszabadítását” fogja szolgálni, hanem a plutokrácia eddig szinte elképzelhetetlen mértékű és kiterjedésű zsarnokságának  kiépítését,  ezzel  együtt  az  egész  emberiség rabszolgasorba való kényszerítését.

Számunkra pedig létkérdéssé vált az, hogy vajon eléggé okosak, ügyesek, erősek és bátrak leszünk-e ahhoz, hogy felismerjük a helyzetünket, és megleljük a kiutat ebből a fondorlatosan kitervelt útvesztőből.

Az idealistákból – ha megadatik nekik, hogy hőssé váljanak – többnyire tragikus hős lesz. A gyakorlati idealistákból  pedig  óhatatlanul  –  kiváltképp  akkor,  ha  annyira ellentmondásosak, mint amennyire Kalergi gróf is az volt.

Maleczki József

A könyv leírásához és megrendeléséhez katt ide!