A közjó mögé bújtatva: Az oltási technológiák valós kockázatai és a nyájimmunitás téveszméje
- dombi52
- 6 nappal ezelőtt
- 14 perc olvasás
Forrás:
A kötelező oltások körüli vitát gyakran egy leegyszerűsített harcként próbálják degradálni: az egyéni szabadságjogok csatájaként a kollektív jó ellen. Ez az írás arra tesz kísérletet, hogy e hamis dilemma mögé nézzen. Mert mi történik, ha a „közjó” szent jelszava mögött olyan technológiák és alapvetések húzódnak, amelyek beépített kockázatait és tévedéseit sosem merték igazán mérlegre tenni?
A hivatalos narratíva a megkérdőjelezhetetlen tudomány páncélját viseli, pedig a valóságban egy olyan rendszert véd, ahol a kételyt elfojtják. Ahol pedig a kérdés bűn, ott a tudomány már nem a megismerés, hanem a dogma szolgálatába áll. Ez az összefoglaló ezért nem akar ítélkezni, hanem őszinte felhívás azokhoz, akik eddig készpénznek vették, amit hallottak – mert a legtöbben így voltunk ezzel. Ez a felhívás csupán őszinte figyelmet, nyitottságot és bátorságot kér ahhoz, hogy közösen gondolkodjunk, és merjük tágítani az ismereteinket.
Olvassunk, kérdezzünk, merjünk kételkedni. Az igazi tudomány ezzel kezdődik. A mi felelősségünk pedig a gyermekeink egészségével nem érhet véget egy doktrínánál.
És ha a bizonytalanság ebben a kérdéskörben valóban valós, a kényszer soha nem lehet a válasz.
A fenti videóban Bret Weinstein evolúcióbiológus professzor röviden és élesen foglalta össze a helyzetet:
A három alapvető oltástechnológia egyike sem tekinthető eredendően biztonságosnak!
1. Az első, a legyengített élő vírus technológiája azért kockázatos, mert az emberi szervezet egyedileg reagál rá.
Ami az egyik emberben enyhe, ártalmatlan fertőzést okoz, a másikban súlyos betegséget idézhet elő. Ennél is fontosabb, hogy a vírus mutálódhat és visszanyerheti virulenciáját, ahogy azt a vakcina-eredetű gyermekbénulás számtalan esete is bizonyítja.
Ez a technológia egy enyhe, kontrollált fertőzésen keresztül tanítja meg az immunrendszert a védekezésre. Ilyen például a kanyaró-mumpsz-rubeola (MMR) vagy a szájon át adható poliovírus vakcina.
A beépített hiba: a genetikai instabilitás
A vírusok rendkívül gyorsan mutálódnak. A legyengített vírus a beoltott személy szervezetében szaporodásnak indul, és ezalatt a mutációk során “visszatanulhatja” azokat a tulajdonságait, amelyek veszélyessé teszik. Ez a jelenség nem elméleti. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) dokumentálja a vakcina-eredetű gyermekbénulásos járványokat. Ezeket nem a “vad” vírus okozza, hanem a vakcinában lévő vírus, amely egy beoltott személyben vagy a közösségben keringve visszanyerte virulenciáját. A The Journal of Infectious Diseases szaklapban megjelent tanulmányok megerősítik, hogy a legyengített vakcina törzsek genetikailag visszaalakulhatnak, és a megelőzésre szánt eszköz maga válhat a járvány forrásává.Famulare (2015) – Sabin Vaccine Reversion in the Field
A tanulmány kimutatta, hogy az élő, legyengített poliovírus-vakcinák (OPV) a beoltott emberek szervezetében genetikai reverzión mehetnek át, és potenciálisan visszanyerhetik vad típusú virulenciájukat.
Gray et al. (2023) – The Origins and Risk Factors for Serotype-2 Vaccine-Derived Poliovirus
A kutatás szerint az OPV2 oltóanyagból származó törzsek visszamutálódhatnak idegrendszeri virulenciát okozó formába, és terjedve új, vakcinából eredő poliovírus-járványokat indíthatnak el.
CDC/WHO (2024) – Circulating Vaccine-Derived Poliovirus Outbreaks, 2023–2024
A WHO és a CDC adatai szerint 2023–2024-ben 39 országban összesen 74, vakcinából származó poliovírus-járvány (cVDPV) tört ki, igazolva, hogy a jelenség nem elméleti, hanem valós közegészségügyi probléma.
2. A második, az elölt vírus vagy annak darabjai módszere önmagában túl gyenge, ezért egy „adjuváns” nevű kémiai rásegítőt igényel, hogy pánikot keltsen az immunrendszerben.
A probléma? Ez az immunológiai riasztás nem specifikus. Az immunrendszer nemcsak a vakcina célpontját, hanem véletlenszerűen más anyagokat is megtámadhat – például polleneket vagy akár a test saját szöveteit –, utat nyitva az allergiáknak és autoimmun betegségeknek.
Ez a technológia biztonságosabbnak tűnik: itt a vírust teljesen elölik, vagy csak egy darabját használják fel, így az nem tud szaporodni és mutálódni. A probléma az, hogy az immunrendszer egy halott kórokozót vagy annak egy darabját nem tekinti komoly fenyegetésnek, és nem adna rá erős választ. Hogy mégis működjön, a vakcinához egy “adjuváns” nevű kémiai rásegítőt kevernek. A leggyakoribb ilyen anyag az alumínium. Az adjuváns feladata, hogy egy általános, nem specifikus vészjelzést, egyfajta immunológiai “tűzriadót” fújjon a szervezetben.
A beépített hiba: a kontrollálatlan immun-pánik és annak két végzetes következménye
Az adjuváns nem azt mondja az immunrendszernek, hogy “figyelem, itt a kanyaró antigénje”, hanem azt üvölti: “PÁNIK! TÁMADÁS VAN!”. Az így feltüzelt, riadókészültségben lévő immunrendszer a zűrzavarban három alapvető, katasztrofális hibát követhet el: megtámadhat ártalmatlan külső anyagokat, a test saját, egészséges szöveteit, vagy ami még rosszabb, az adjuváns maga válhat egy lassan ölő méreggé a legérzékenyebb szervünkben.
1. Következmény: Az allergiás járvány – A külső ellenség téves azonosítása
A tudományos mechanizmus a Th1/Th2 egyensúly felborítása. Az immunrendszernek van egy “kommandós” egysége (Th1-válasz), ami a sejteken belüli kókozók ellen hatékony, és van egy “légierő” (Th2-válasz), amely az allergiás reakciókért is felelős. Az alumínium adjuvánsok tudományosan igazolt módon rendkívül erősen a Th2-válasz (az allergiás hajlam) irányába tolják el az immunrendszert. A folyamat tragikusan egyszerű: ha a pánik állapotában lévő immunrendszer egy ártalmatlan allergénnel (étel, pollen) találkozik, azt is ellenségként címkézi fel, létrehozva egy életre szóló allergiát.
Robert F. Kennedy Jr., az Egyesült Államok jelenlegi egészségügyi minisztere, az interjúban arról beszél, hogy laboratóriumi kísérletekben alumínium-adjuvánssal idéznek elő tartós allergiát állatokban, és ugyanilyen adjuvánsokat tartalmaznak a humán vakcinák is. Hivatkozik egy Mawson és Cowlings nevű kutatópárosra, akik szerint az oltás idején jelen lévő környezeti antigének – például pollenek – élethosszig tartó allergiát válthatnak ki. Kennedy szerint az NIH jelenleg azt vizsgálja, hogy ezek az alumínium-adjuvánsok összefüggésbe hozhatók-e az 1989-ben kezdődött allergiajárvánnyal, ami az amerikai oltási naptár bővítésével esett egybe.
2. Következmény: Az autoimmun betegségek – A belső ellenség megteremtése
A pániknak van egy még sötétebb oldala. Az immunrendszer a zűrzavarban nemcsak külső, ártalmatlan anyagokat, hanem a test saját, egészséges szöveteit is ellenségnek nézheti. Olyan mechanizmusok révén, mint a molekuláris mimikri (amikor a vakcina fehérjéi hasonlítanak a test saját építőköveire) vagy a járulékos aktiváció (amikor a gyulladásban a saját sejttörmelék is gyanússá válik), az immunrendszer önmaga ellen fordulhat. Ez olyan krónikus betegségekhez vezethet, mint a sclerosis multiplex, a rheumatoid arthritis, az 1-es típusú diabétesz vagy a gyulladásos bélbetegségek.
3. Következmény: Az agy csendes gyulladása – A neurotoxikus trójai faló
A kontrollálatlan pániknak van egy harmadik, talán legriasztóbb következménye is, ami az adjuváns fizikai útjával kapcsolatos. Az alumíniumról sokáig azt feltételezték, hogy az injekció helyén marad, és lassan kiürül. A modern kutatások azonban kimutatták, hogy ez nem igaz. A befecskendezett alumínium-részecskéket az immunrendszer takarítósejtjei, a makrofágok bekebelezik. Ezek a sejtek azonban nem helyhez kötöttek; a testben utaznak, és képesek átjutni a legszigorúbban őrzött határon, a vér-agy gáton is.
Ez a trójai faló mechanizmusa: az immunsejt, amelynek feladata lenne ártalmatlanítani a méreganyagot, maga válik a szállítóeszközzé, amely bejuttatja azt a központi idegrendszerbe. Az agyban az alumínium egy bioperszisztens (nehezen lebomló), erősen neurotoxikus anyagként viselkedik. Jelenléte krónikus gyulladást (neuroinflammációt) vált ki, folyamatosan aktiválva az agy saját immunsejtjeit, a mikroglia sejteket. Ez a tartós, alacsony szintű gyulladásos állapot egy fejlődő gyermek agyában katasztrofális következményekkel járhat, hozzájárulva a kognitív és viselkedési zavarok, a tanulási nehézségek és a neurodegeneratív folyamatok kialakulásához.
A technológia hatékonyságának ára tehát egy kontrollálatlan immunológiai pánik, amelynek során a szervezet megtanulhatja támadni a mogyorót, a parlagfüvet, a saját idegrendszerét, vagy egyenesen beenged egy neurotoxint a legvédettebb szervébe.
The ASIA syndrome: basic concepts (2018) — Ez a áttekintő tanulmány bemutatja az „autoimmune/inflammatory syndrome induced by adjuvants” (ASIA) fogalmát, és részletezi, hogy adjuvánsok (köztük alumínium‐sók) milyen autoimmun vagy gyulladásos válaszokat válthatnak ki genetikailag hajlamos egyénekben.
Aluminum vaccine adjuvants: are they safe? (2011) — Ez a felülvizsgálat kimondja, hogy bár az alumínium‐adjuvánsokat régóta használják, a toxicológiai és farmakokinetikai adatok viszonylag szűkösek, és az alumínium‐adjuvánsok potenciálisan autoimmun betegségeket, hosszú távú agyi gyulladást illetve idegrendszeri komplikációkat idézhetnek elő.
Biopersistence and Brain Translocation of Aluminum Adjuvants of Vaccines (2015) — Ez a tanulmány részletezi az alumínium‐adjuváns részecskék bioperszisztenciáját, azt hogy makrofágokon keresztül képesek lehetnek eljutni az agyba, és így kapcsolatba hozhatók késleltetett neurotoxikus hatásokkal.
3. A harmadik, az új, COVID alatt alkalmazott mRNS-technológia pedig egy egész másfajta káoszt szabadít el.
A test saját sejtjeit utasítja egy idegen fehérje termelésére, aminek következtében az immunrendszer ezeket a sejteket „fertőzöttnek” tekinti és elpusztítja. Ez a „baráti tűz” a test bármely pontján bekövetkezhet, ahol a technológia megjelenik – a szívben, az erekben, az idegrendszerben –, ami Weinstein szavaival élve a szövetek „véletlenszerű, kaotikus pusztításához” vezet.
Ez a technológia a modern biológia talán legsúlyosabb tévedése: egy olyan kísérlet, amelyben a test saját sejtjei válnak biológiai fegyvergyárrá. Nem egy ártalmatlan antigént, hanem egy genetikai parancsot juttatnak be, amely utasítja a sejteket egy idegen fehérje, a tüskefehérje előállítására. Ez a megoldás első látásra elegáns – a sejtek „saját laborjait” használja a gyártáshoz –, de a valóságban egy öngyilkos programozás, amely a szervezetet saját maga ellen fordítja.
A beépített hiba: a kontrollálatlan szétterjedés és a sejtpusztítás láncreakciója
Az immunrendszerünk egyik legalapvetőbb törvénye kimondja: ha egy sejt idegen fehérjét termel, az fertőzöttnek számít, és el kell pusztítani. Az mRNS-vakcinák ezt a mechanizmust idézik elő mesterségesen – csakhogy ezúttal nincs külső vírus, csak a szervezet saját, korábban egészséges sejtje, amelyet a vakcina tett „ellenséggé”. A következmény elkerülhetetlen: baráti tűz, a test önmaga ellen indított totális immunháborúja.
És a káosz itt nem áll meg. A lipid nanorészecskék (LNP), amelyek az mRNS-t szállítják, nem maradnak az injekció helyén, ahogy azt a hivatalos kommunikáció ígérte. A Pfizer és Moderna saját preklinikai biodisztribúciós adatai, valamint több független állatkísérlet is kimutatta, hogy ezek az LNP-k a véráramon keresztül a szervezet minden részébe eljutnak – a májba, a lépbe, a szívbe, a petefészkekbe, sőt az agyba is. Ráadásul ezek az apró zsírgömbök önmagukban is gyulladáskeltők, és képesek átlépni a vér–agy gátat, beindítva az idegrendszer immunaktiválását.
A test mint csatatér: a sejtek likvidálása és a „baráti tűz” logikája
Ahol csak egy sejt felveszi a vakcinából származó genetikai utasítást, ott elkezdi gyártani a tüskefehérjét. Az immunrendszer pedig – természetes módon – fertőzöttként azonosítja és elpusztítja azt. Ez a folyamat bárhol megtörténhet:
a szívizomban (myocarditis),
az érfalakban (vasculitis, endotélkárosodás),
az idegrendszerben (neuroinflammáció, demielinizáció),
vagy a reproduktív szervekben (petefészek-, herekárosodás).
A Nature Medicine és más rangos folyóiratok több tanulmánya már megerősítette: az oltás utáni myocarditis nem „ritka és megmagyarázhatatlan mellékhatás”, hanem a technológia mechanikus, immunológiailag elkerülhetetlen következménye. A tudományos konszenzus ma már elismeri az ok-okozati összefüggést, ami nem egy véletlen baleset, hanem a technológia működésének direkt következménye. Az immunrendszer hevesen reagál a szívizomsejtek által termelt tüskefehérjére, és a “baráti tűz” logikája szerint elpusztítja a test saját, korábban egészséges sejtjeit. Az “elkerülhetetlen” itt nem feltétlen azt jelenti, hogy mindenkinél bekövetkezik, hanem azt, hogy a myocarditis kockázata a technológia tervezési szintjén van kódolva. Mivel a vakcina a test saját sejtjeit használja antigéngyárként, a “baráti tűz” lehetősége a szívben és más szervekben a rendszer beépített, inherens tulajdonsága, nem pedig egy külső, véletlen hiba.
A Journal of Medical Virology-ban megjelent publikációk pedig a molekuláris mimikri mechanizmusát azonosították: a tüskefehérje bizonyos szakaszai megtévesztően hasonlítanak emberi fehérjékhez, ami autoimmun reakciókat indíthat el az agyban, a szívben és más kritikus szövetekben. Ez egy régóta ismert immunológiai jelenség, amelyet a COVID-19 és a vakcinák kapcsán is intenzíven vizsgálnak. Számos tanulmány, számítógépes analízissel, azonosította azokat a konkrét aminosav-szekvenciákat a tüskefehérjében, amelyek nagyfokú hasonlóságot mutatnak kritikus emberi fehérjékkel (pl. a szívizom, az idegrendszer vagy a véralvadási rendszer komponenseivel). Az állítás tehát nem azt jelenti, hogy minden autoimmun esetet ez okoz, hanem azt, hogy a tudomány azonosította a lehetséges “fegyvert” – a megtévesztő fehérjeszakaszokat –, amely biológiailag plauzibilis magyarázatot ad az oltások után megfigyelt autoimmun jelenségekre.
A Pandora-szelence kinyílt
Az mRNS-technológia a biológiai identitás szintjén avatkozik be. Bármely sejt, amely idegen genetikai kódot hajt végre, már nem önmaga. Amikor az immunrendszer felismeri és elpusztítja ezeket a sejteket, valójában a test önnön struktúráját rombolja le. Ezért nevezhető ez a rendszer a legpusztítóbb technológiának, amit valaha az emberi testre engedtek.
Az élővírus-vakcinák fő hibája a genetikai instabilitás volt.
Az elölt vírusoké az adjuvánsok okozta kontrollálatlan immunpánik.
De az mRNS esetében maga az élet programkódja válik fegyverré.
Ez már nem orvostudomány – ez a biológiai kísérletezés határát túllépő önsorsrontás, amely a védelem nevében a test legmélyebb szintjén idéz elő káoszt.
COVID-oltás: védelem helyett szervpusztítás? – Magyar kutatók tanulmánya, ami a publikálhatóság határait súrolta és ahol érdemes a sorok között is olvasni
KariKór, aug.25.
Read full story
Dr. Weinstein levezetése alapján egyértelmű: mivel egyetlen orvosi termék sem lehet 100%-ban biztonságos, ráadásul mindhárom oltási technológia súlyos, beépített kockázatokkal bír,
a teljes lakosságra – különösen a gyermekekre – való rákényszerítésüket nem lehet az egyéni haszonnal megindokolni. Ez arra kényszeríti a hatóságokat, hogy egy magasabb szintre emeljék az érvelést: a megfoghatatlan „közjóra” és a társadalmi felelősségvállalásra.
Itt lép be a képbe a nyájimmunitás mítosza, mint a kényszer elsődleges morális és jogi pajzsa. Most pedig bontsuk le ezt a pajzsot, rétegről rétegre.
A nyájimmunitás hamis képzete
Első szint: a nyájimmunitás elméleti bukása – a lyukas és rövidtávú pajzs
Az elmélet alapja, hogy az oltott egyén „zsákutcát” jelent a kórokozó számára, azaz nem adja tovább a fertőzést. A modern vakcinológia azonban pontosan tudja, hogy ez a legtöbb vakcinára nem igaz.
A biológiai valóság: A gyermekkori védőoltásokat (DTaP, MMR stb.) izomba adják. Ez erős, szisztémás immunválaszt vált ki a véráramban, ami hatékonyan véd a súlyos, szövődményes betegségek ellen. Ez a vár erős fala. Azonban a kórokozók többsége (pl. a szamárköhögés baktériuma) az orr- és toroknyálkahártyán keresztül jut be a szervezetbe. Ez a vár kapuja. Az izomba adott oltások itt, a „bejáratnál” nem hoznak létre hatékony, helyi, mukozális immunitást.
A rideg következmény: Mivel a kapu őrizetlen, a kórokozó megtelepedhet és szaporodhat az oltott gyermek nyálkahártyáján. A gyermek ettől nem lesz súlyosan beteg, de tüsszentéssel, köhögéssel ugyanúgy képes lesz továbbadni a kórokozót másoknak. Az oltott személy tünetmentes vírushordozóvá és -terjesztővé válik.
Ezzel a nyájimmunitás mint a terjedést megakadályozó „pajzs” elméletének első és legfontosabb alappillére rögtön össze is dől.
A második bukfenc: Az idő és a lejáró immunitás – a statisztikai bűvésztrükk
De a modell problémái itt nem állnak meg. Tegyük fel a lehetetlent: a vakcinák tökéletes, sterilizáló immunitást adnának. Még ebben az esetben is teljesülnie kellene a második feltételnek: a társadalom túlnyomó többségének folyamatosan védettnek kellene lennie. Ez a valóságban soha, egyetlen pillanatban sem volt igaz.
A lejáró szavatosság: A legtöbb vakcina által nyújtott immunitás nem tart örökké. Néhány év, legfeljebb egy évtized alatt jelentősen gyengül. Egy 5 évesen beoltott gyermek 25 éves korára már rég nem rendelkezik azzal a védettségi szinttel, amit a modell megkövetelne.
A hiányzó emlékeztető oltások: A 18 év feletti felnőtt lakosság elenyésző töredéke kap rendszeres emlékeztető oltásokat a gyermekkori betegségek ellen.
Generációs különbségek: A mai 40-50 éves szülők gyermekkorukban a mai oltási naptár töredékét kapták meg.
A statisztikai illúzió: A hatóságok által büszkén hangoztatott “95%-os átoltottság” egy statisztikai bűvésztrükk. Ez a szám kizárólag a legfiatalabb korosztályra, az óvodás vagy kisiskolás gyerekekre vonatkozik.
Nem mond semmit a tinédzserek, a fiatal felnőttek, a középkorúak és az idősek immunitásáról, akik pedig a társadalom 80-90%-át teszik ki.
A nyájimmunitás pajzsa tehát nemcsak, hogy tele van lyukakkal (az oltottak is terjesztenek), de valójában egy apró, ideiglenes pajzsocska, amely a társadalomnak csak egy szűk szeletét fedi le, és csak rövid ideig. A kötelezőség indoklása, miszerint az oltott gyermek egy egész társadalmat védő pajzs része, egy duplán megalapozatlan, tudományosan tarthatatlan állítás.
Második szint: a globális kísérlet – az mRNS-propaganda és a valóság pofonja
Ha valakinek kétségei lennének a fenti elmélet felől, a COVID-19 járvány egy valós idejű, globális kísérletben bizonyította ennek igazságát. A propaganda minden csatornából azt harsogta: „Az oltás megállítja a vírus terjedését. Oltass, hogy megvédd a közösséget!”
A hazugság lelepleződése: Az egész világ láthatta, hogy ez egyszerűen nem igaz. Oltottak és oltatlanok egyaránt fertőztek és fertőződtek. A „pajzs” nem létezett.
A Cleveland Clinic-tanulmány ítélete: Egy több tízezer egészségügyi dolgozót vizsgáló, nagyszabású kutatás nemcsak megerősítette ezt, hanem egyenesen a feje tetejére állította a narratívát. A következtetés sokkoló volt:
minél több mRNS-oltást kapott valaki, annál nagyobb eséllyel lett beteg. Az ismételten oltottak nemhogy nem állították meg a terjedést, de statisztikagilag gyakrabban váltak a vírus hordozóivá és terjesztőivé.
Milyen alapon hihetjük el, hogy a több évtizedes technológiával készült gyermekkori oltások áthatolhatatlan közösségi pajzsot alkotnak, ha a legmodernebb, csúcstechnológiásnak kikiáltott vakcinák nemcsak hogy képtelenek erre, de a bizonyítékok szerint még az ellenkezőjét is elérhetik?
Harmadik szint: a történelem meghamisítása – a siker valódi kovácsai
Az oltáspárti propaganda másik alappillére a történelem leegyszerűsítő bemutatása: „Az oltások felszámolták a halálos gyermekkori betegségeket.”
Ez a féligazság azonban elrejti a lényeget.
A valódi hősök: A 19. és 20. században a fertőző betegségek (kanyaró, diftéria, szamárköhögés stb.) halálozási és megbetegedési rátája már évtizedekkel a tömeges oltási programok bevezetése előtt drasztikusan, 90%-ot meghaladó mértékben csökkent. A siker valódi motorja a jobb higiénia, a csatornázás, a tiszta ivóvíz és a minőségibb táplálkozás volt. Az oltásokat gyakran úgy állítják be, mint a tűzoltót, aki eloltotta a már csak pislákoló tüzet, miközben a siker oroszlánrészét a közművesítés és az életszínvonal-emelkedés végezte el.
A kontrollcsoport: A történelem megadta a kontrollcsoportot is.
Azok a betegségek is visszaszorultak, amelyek ellen soha nem volt védőoltás (pl. skarlát, tífusz).
Ez egyértelműen bizonyítja, hogy a javuló életkörülmények, nem pedig egyetlen orvosi beavatkozás volt a döntő tényező. A „tartozol a múltnak, ezért oltanod kell” morális érvelés tehát egy hamis történelmi premisszán alapul.
A szent grál repedéseitől a politikai földrengésig: Az oltási paradigma végjátéka?
KariKór, okt. 2.
Read full story
Negyedik szint: az elhallgatott ár – a csendes, krónikus betegség-járvány
És itt érkezünk el a legkényelmetlenebb kérdéshez.
Miközben a fertőző betegségek visszaszorultak, egy új, csendes járvány vette át a helyüket.
A párhuzamos grafikonok: Az elmúlt 40-50 évben a kötelező gyermekkori védőoltások száma a sokszorosára nőtt (néhány oltásból több tucatnyi injekció lett). Ezzel párhuzamosan a krónikus betegségek – autoimmun kórképek, allergia, asztma és a neurokognitív zavarok – száma robbanásszerűen megnőtt a gyermekek körében.
Az autizmus-tragédia: A leglátványosabb példa az autizmus. Míg néhány évtizede 10 000 gyermekből egyet érintett, mára ez az arány drámaian megváltozott: egyes felmérések szerint minden 24-30. gyermeknél diagnosztizálható. Ez nem magyarázható csupán a „jobb diagnosztikával”. Ez egy valós, pusztító járvány.
Az elhallgatott igazság nyomában – A film, amit a hatalom sosem akart, hogy elkészüljön
KariKór, okt. 13., Read full story
Bár a hivatalos álláspont szerint a korreláció nem jelent ok-okozati összefüggést, egy felelős egészségügyi rendszernek kötelessége lenne kivizsgálni ezt a riasztó párhuzamot, nem pedig dogmatikusan szőnyeg alá söpörni.
Ha fennáll a gyanúja, hogy a közegészségügy egyik beavatkozása (az egyre szaporodó oltások) hozzájárulhat egy másik, talán még súlyosabb közegészségügyi katasztrófához, akkor az erre a beavatkozásra való kényszerítés minden morális alapját elveszíti.
Végszó: a kényszer a hatalom nyelve, nem a tudományé
Ha őszintén végignézünk az érveken, a kötelező oltások melletti „közjóra” hivatkozó indoklás kártyavárként omlik össze:
A nyájimmunitás már elméletben is hibás, mert az oltottak is terjesztenek.
A modern mRNS-vakcinák gyakorlatban bizonyították a kudarcát.
A történelmi siker a betegségek ellen narratívája hamis, mert a javulás már az oltások előtt lényegében majd teljes mértékben visszaszorultak.
Az egyre több oltás egyre több krónikus betegséggel jár párhuzamosan, ami felveti a tömeges ártalom kérdését.
Tehát az államok egy olyan társadalmi szerződés betartására kényszeríti a szülőket, amelynek, mint láthattuk, minden pontja megkérdőjelezhető. Az oltások eredeti, legitim célja az egyén védelme a súlyos, szövődményes betegségekkel szemben.
De ahol az esetleges haszon az egyéné, ott a döntés szabadságának – egy teljes körű, cenzúrázatlan tájékoztatás alapján – szintén az övének kell lennie.
Legfőképp azért is, mert a hatásuk akár egy életre szól.
Persze fontos megérteni: azok, akik ma a kötelező oltások fenntartása mellett érvelnek, nem mindannyian rossz szándékból teszik ezt. Ugyanakkor naivitás lenne azt hinni, hogy a rendszert csupán a jóhiszeműség tartja mozgásban. A dogma piramisának csúcsán ott állnak azok, akiknek a status quo fenntartása közvetlen anyagi és hatalmi érdekük. Ők azok, akik hasznot húznak a megkérdőjelezhetetlenségből, akik aktívan elhallgatják a kellemetlen kutatási eredményeket, és akik a „közjó” nemes eszméjét pajzsként használják a profit és a kontroll védelmében.
A nagy átlag pedig ebben a tudatosan felépített információs burokban él. A cselekedeteiket nem a gonoszság, hanem a megkérdőjelezés hiánya vezérli. Soha nem tették fel a kérdést: vajon amit tudni vélek, az valóban tudás, vagy csupán egy kényelmes, felülről irányított hit?
Pedig most, a krónikus betegségek járványának korában, minden korábbinál fontosabb, hogy aki döntéshozóként lép fel, tegyen egy lépést hátra a dogmáktól, és:
olvasson,
kérdezzen, kutasson
és merjen kételkedni.
Ez a vita nem ellenségekről szól, hanem a bátorságról. Azokról az emberekről, akik elég bátrak szembenézni a kényelmetlen valósággal. Mert gyermekeink és unokáink jövője ma már azon múlik, hogy hányan merik a gondolkodást választani a feltétlen engedelmesség helyett.
Ahogy az elején is írtam, mindez nem vádirat, hanem őszinte párbeszédre hívás mindazokhoz, akik a gyermekeink egészségéért felelősek valahol – orvosokhoz, döntéshozókhoz, politikusokhoz, újságírókhoz. A vita nem a szándékról szól. A legtöbben, akik a rendszert működtetik, a legjobb meggyőződésük szerint cselekszenek: segíteni akarnak az ő általuk eddig befogadott, elfogadott információk alapján.
A valódi kérdés az, hogy a krónikus betegségek – az autoimmunitás, az allergiák, a neurológiai zavarok – járványa, ami generációnk csendes tragédiája, nem jelent-e egy még nagyobb, alattomosabb veszélyt. És hogy a kettő között nem mi magunk teremtettünk-e végzetes összefüggést.
Persze ha csak a statisztikákat nézzük, vakok maradunk – nem látjuk az embert a számok mögött. Egy statisztikában egyetlen gyermek maradandó egészségkárosodása elfogadható „járulékos veszteség” lehet. De annak az egyetlen gyermeknek és a családjának az az egy eset százszázalékos katasztrófa. A statisztikák a számokat mutatják, de az otthonainkban a valóság él.
Éppen ezért ez a felhívás nem arról szól, hogy higgyenek nekünk. Hanem arról, hogy higgyenek a saját hivatásuk legnemesebb elveiben:
az orvos gyógyítson lelkiismerettel,
a tudós kérdezzen félelem nélkül,
a döntéshozó mérlegeljen emberséggel,
és az újságíró merje kimondani azt is, ami kényelmetlen.
A tudományban nincs lezárt kérdés, csak ideiglenes elmélet, amit folyamatosan tesztelni kell. És ha a kapott válasz akár kellemetlen is, de a tények alátámasztják, akkor a korábbi állásponton változtatni kell – ez a tudomány, nem pedig a vak hit.
Merjék elolvasni azokat a tanulmányokat – a fősodortól eltérőeket is –, amelyek a technológiák beépített hibáira, az adjuvánsok neurotoxicitására, vagy a krónikus gyulladások és az oltások közötti kapcsolatra utalnak.
És merjék feltenni a legnehezebb kérdést, amit egy felelős ember feltehet önmagának:
Mi van, ha a védelem nevében többet ártunk, mint használunk?
Ennek a kérdésnek a felvetése nem tesz valakit „oltás-, vagy tudományellenessé”. Épp ellenkezőleg: a fel nem tétele tesz valakit tudománytalanná.
A piramis csúcsán állók stratégiája időtlen: a népeket maguk ellen kell fordítani. Az eszközök és csoportok változnak – vallások, ideológiák, háborúk; ma pedig az oltottak és az oltatlanok, a kötelező oltást, vagy a szabad választást támogatók. A cél azonban ugyanaz: hogy az energiánk egymás közötti harcokban égjen el. Hogy a figyelmünket egymásra fordítsuk, ne rájuk. Mert amíg a szomszédunkban keressük az ellenséget, sosem látjuk meg, ki építette közénk a falakat. Ez a hatalom legősibb képlete: oszd meg, és uralkodj.
Pedig mindannyiunk ideje véges. És amikor eljön majd az utolsó pillanat, hogy tükörbe nézünk, csak egy kérdés marad:
megtettünk-e mindent, amit lehetett, a gyermekeink és unokáink jövőjéért?
Sosem az számít majd, mit tettek értünk, hanem az, hogy mi mit tettünk másokért. Mert valahol mind egyek vagyunk — és e felelősséget soha, senkire át nem háríthatjuk majd, mikor visszatekintünk múltunkra.
Ezért ha — akár elolvasva ezen sorokat, vagy más forrásokat — a legcsekélyebb kétely is felmerül az oltások biztonságosságát illetően — ha megértjük, hogy évtizedek dogmái torzították a valóságot —, akkor csak egyetlen helyes döntés marad:
senkit sem kötelezhetünk rá.
Mert ahol a kockázat személyes, ott a döntés szabadsága is az kell, hogy maradjon. Ez a minimum, amit gyermekeinkért, és az igazságért tehetünk.
