Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1836)

Szalma ágyon aludtam én, imádkoztam este,

sok-sok csillagból állt az ég, tiszta lelkem leste.

Ki korán kel, aranyat lel, ez volt a jelszavunk,

sokan jöttek, kopogni kell, de nyitva volt kapunk.

Világos már, hogy gyerekkor kegyelmi állapot,

kevés teher volt még ekkor s nyugodott vállamon.

Amit kellett, megcsináltam, tanultam is közben,

hogy kell jobban, beleálltam s magam ösztönöztem.

Így szereztem elég erőt, jusson a játékra,

nyáron nem vettem fel cipőt, sapkát fejtányérra.

Hanem a tél, keményebb volt, vacogott a fogam,

a bőrön horzsolt seb beforrt, csontom nem tört, hogyan?

A sok finom étel tette, acéllá vált bennem,

maradékot is megettem s lehetett kedvencem.

Minden munkát korán bírtam, felnőttként kezeltek,

csak akkor szenvedtem kínban, mikor lekezeltek.

S kiküldtek a szobából, ha háborút meséltek,

sok állatunk volt az ólban, családtagként éltek.

Teheneket tisztogattam súroló kefével,

etetéskor jászolt raktam, szecska volt az étel.

Az a szecskavágón készült, lendkerék forgatva,

úgy vág szálat pörgő késünk sok apró darabra.

Kukoricaszárat tettünk a lóhere közé,

fogaskerék fogát lestük, mint húzza befelé.

Így  veszélyes volt, nem játék, ne kapja be kezünk,

figyelmetlent úgy nagy kár ért, lett volna szégyenünk.

Az másból adódott olykor, ha mulasztásunkért

büntetés tisztított foltot, becsülettel mundért.

Ha játszottunk, nem egyedül, kerestünk társakat,

csapat volt a játékszerünk, nem volt szánkon lakat.

Kiszámolás volt a kezdet, cserélve futottunk

új szerepnek nyerve helyet, bukásba botlottunk.

Labdát dobálva a falra, verseltünk mondókát

forogva jobbra és balra, élveztük a mókát.

A nagyobb ügyesebbektől a kicsik tanultak,

s ezen a ponton ma megdől korosztályos útnak

választása iskolában kizárólagosan,

de nálunk teremhiányban működött hasznosan,

csendesórán figyelhettünk, más osztály mit tanul,

ismerős volt, mire vettük, tudott el nem avul.

De vissza a játéktérre, mit hívtunk csak gyepnek,

labdát rúgtunk, vagy fejére fejeltük gyereknek

s néha felnőttnek, ki beállt közénk, elfeledve

munkát, szekérről ott leszállt, játékért epedve.

Voltak képzelet-kalandok, bozótosban laktunk,

padlanyt ástunk, mint a vakondok, vagy kunyhót raktunk

zöldlombos gallyakkal össze, majd oda elbújtunk

eltelve mezőillattal, s levélből füstöt fújtunk.

Friss szalmakazal olyan volt, mint másnak uszoda,

benne alagút fúratott, másztunk innen-oda,

izgulva, hogy átérünk-e, hősi kihívás volt,

nem gondoltuk, hogy ez bűn-e, az a világ más volt.

Felidézni öregen is jólesik, tanulság

van benne még ma is, meríts belőle, már újság

elsekélyesedett élet közepette, midőn

a múlt újra feléled, átszüremlik az időn.