A MEGBOCSÁTÁS KÉRDÉSEI (Deli Mihálytól)

…Azt tanácsolod az idős asszonynak, hogy bocsásson meg végre az anyósának, – aki, noha harminc éve halott, gonosz kínzásaival tönkretette az életét –, mert csak így szabadulhat meg e harminc éve tartó gyötrelmétől, álmatlanságától, megkeseredettségétől.

Minden használható, bölcs és személyre szabott jó tanács és gondolat kívülről jön, a fájdalom és a megoldás azonban belül van, és a lélek sűrű, zavaros, szorongató, homályos gomolygásán keresztül jut levegőhöz, a fényre, – de többnyire megdermed, letapad, megkövül a félúton; bent marad. Ránehezedik az életidő. Fakítható, gyengíthető, mégis feledhetetlen, s valamennyit mindenképpen változtat alapvető természetünkön, vagy éppen kikristályosítja azt.

Miből és miként születik, egyáltalán mi az a megbocsátásnak nevezett gesztus/kegy/felold(oz)ás, ami harminc év alatt sem tudott a felszínre törni, begyógyítva a lélek sebeit? Talán felejtse el a gonoszságot? Nagyvonalúan lépjen túl rajta? Vagy próbálja megérteni őt? Megkeresni az okokat, és az ördögi anyós helyébe képzelni magát? Igyekezzen valahogy saját hasznára fordítani a fájdalmát? Vagy – saját hajába markolva, levakarva magáról gyógyíthatatlan sebeit –, kiugrani a gödörből, betemetni, virágot hajítani rá, és messze elkerülni? Lehet ezt? Tudjuk ezt?

Nemcsak az a kérdés, hogy akar-e, tud-e megbocsátani az ember, hanem (legyünk bátrak kimondani) az is: meg kell-e bocsátani? Ahogy a bántás maradandó hatását cipeli az ember, úgy a szembesítés-szembesülés számon kérő és figyelmeztető mementóját sem dobhatja félre. Nem áshatjuk el a bűnt, meg kell nevezni, kőbe karcolni. Nem a visszaütésről, vagy az élet visszafordításáról van szó, elvégre itt egy halottal áll szemben az az ember, akinek ez ügyben még életében elvégzendő dolga van. Vagyis a tett nem tüntethető el, hanem ahogy a múlékonyság tompítja éleit/erejét, csak annyira „háziasíthatja” magában ő is. Teljesen sosem sikerül, a tény salakká zsugorodott zárványa élettelenül lerakódik. (Horribile dictu: egy gyilkossá lett gyermeket sem szívhat vissza reményteli embrióvá az anya – végleg úgy kell [hozzá simulva, hozzá merevedve, hozzá görbülve és hajolva] élniük.) És éppen ez lett az anyós síron túli tőrdöfése, hogy az asszony, siralomvölgyeken átkelve, minden erejét összeszedve vissza sem vághat, már meg sem bocsáthat neki, mert anyósa végletesen rá telepedett, beleette magát a lelkébe; tehát önmagával kell megvívnia, önmagát kell le- és meggyőznie, önmagát felismernie; önmagában megkeresni az anyósát – bocsánatát. Szóval a megbocsátás egyszerre befelé és kifelé néz szembe az ismerős-ismeretlen áldozattal? És ki az áldozat? A sírba szállt anyós? A túlélő asszony? – A múlt egymásba csúszott, hadakozó fejezetei között húzódik a kanyargó, de szigorú választó vonal, amelynek túloldalán: bocsánatunk kibontatlan nehezékével a karunkban/hátunkon egyszer csak magunkra maradunk.

Némelyeknek kemény munka túllépni a bántásokon, mert van úgy, hogy az idő múlása sem segít. Vajon mit okoz a harag, a fájdalom, a tehetetlen szorongás folyamatos jelenléte az emberben? Blokkol, lehúz, tartósít, deformál? Mozgósít, űz, utat tör, ingerel? És ha legyőzhetetlen, lehet-e élni vele? Mert élni kell mégis, úgyis, akárhogy is. Ha viszont sikerül leküzdened, és megbocsátottál, „rendet tettél” feldúlt lelkedben, mit hagy hátra magadban a fájdalom? Bölcsességet, tapasztalatot, (el)viselhető kínokat? Mennyire fedi (illetve kiegészíti? vagy kiüti?) egymást a ’felejtés’ és a ’megbocsátás’? Hol lóg ki az egyik a másik alól? Mit présel ki az egyik a másikból? Felül tud-e emelkedni önmagán az ember? Netán a ’felülemelkedés’ maga a megbocsátás? Vagy mi a megbocsátás? Lelkünk tornáztatása, megbékélés? Vagy a szenvedést okozó ember feloldása, tudatlanságának felmagasztalása, gonoszságának pőrére vetkeztetése? Vagy felajánlás? (Előre) menekülés? Keserveink apoteózisa? Megnyugvás? Belenyugvás?

Vajon eltüntethető-e a fájdalom? Avagy meg kell-e tartani belőle valamit? (Szükséges? Fölösleges? – Egy lelkünkben lerakódott sérelem mélyrétege észrevétlenül is meghatározza-alakítja jellemünket, habitusunkat, karakterünket, emberekhez való viszonyunkat, gondolkodásunkat.) A ’Kínzó’ tehát bennünk éli tovább már-már egyszólamúvá csupaszodó életét; megölni benne a gonoszt, és megszelídíteni magunkat: ugyanaz. Lágy és érzékeny gyilkosság ez. Ide jutva haragnak, indulatnak, gyűlöletnek helye (sem kiváltója immár) nincs. Önvédelmünk: alászállás; tapasztalatunk-ítéletünk-szánalmunk: emelkedés. A sajnálat nem megbocsátás, ezért hát határozottan, fegyelmezetten, okosan, érzékenyen, egy orvos száraz könnyeivel kell „cselekednünk”, különben ledarál az irgalom.

A megbocsátás netán: a fájdalom elfogadása, átélése, átlényegítése, viszonzott ölelése? Kinek bocsát meg az ember? Annak, aki romlottságának mérgét az ártatlanság szenvedélyével palástolja? Aki taszítja, gyűlöli a bocsánatot? Aki elborultan-elvakultan, minden áron jót(?!) akar? Mintegy áldozatába fojtja a „jót”?!

Egy saját oktalanságunk miatt bekövetkezett balesetben, vagy egy természeti katasztrófában elvesztett fél láb, mennyire más, mint a másik ember okozta szándékos bántás-gonoszság? Fél lábunk elvesztése megszokható-feldolgozható? Megbocsátásunk mit jelent, és hogyan működik ebben az esetben? Avagy egy életünket átformáló („örökre megnyomorító”) bántással miért viselkedik másként megbocsátásunk? Harminc év elteltével a beletörődés pl. egybesimítja-e a fenti földrengésben-balesetben elvesztett lábat az asszonyt ért gonoszsággal? Mi az azonosság? Mi a különbség? A szívünk különbséget tesz-e? És hogyan fonódik össze (ha egyáltalán…) a sorscsapás a szándékos gonoszsággal? Van-e valami közös az eredőjükben? Összevethető-e a két bántalom? Ráadásul: az elviselésén (és az ebből adódó feladaton) túl mi a felelősségünk, ’bűnünk’ e kihívásban? Provokáljuk-e? (Viselkedésünkkel? Puszta létünkkel? Létezésünk talányával?)

Van, akiben elhomályosodik a megbántottság, van, akiben alig. Van, akit megsegít az idő pergése, van, aki saját magát segíti. Távolság, eltávolodás kell ehhez? Megtett utak, utazás, találkozások, tapasztalatok? De ha összébb húzzuk az időt, a mindenkori „harminc éveket”, és érzed, ahogy a nyílvessző/puskagolyó/szög átfúródik a testeden/szíveden/lelkeden: mi az ösztönös-természetes válaszod? Védekezés? Támadás? Küzdelem? Kikerülés? Menekülés? Meghajlás? Görnyedés? Vagy mindig kell valamennyi idő, hogy a megbocsátás „nekifuthasson”, felkészülhessen, megérhessen? Előbb meg kell merítkeznünk a fájdalom hullámaiban, jó alaposan fájnunk kell, hogy aztán a megbocsátás lépcsőfokain kimászhassunk a kegyelem partjára? – A döfés végleg elszakad a kibocsátójától; magunkban állunk; nincs segítség, menekvés, bűnbak, magyarázkodás: le kell hanyatlani, – és felállni.

Továbbá: miféle valós és misztikus kapcsolat, sőt, vonzás van a bántó és a megbántott között? Csupán két karakter/akarat/szándék összeütközése? Vagy (bal)sors? Lehetőség jellemünk, illetve alkatunk átformálására, gazdagítására, feltérképezésére, felszabadítására? Az önfegyelem tobzódása? Akaratunk finom mozgása?

Ha a megbocsátásról beszélünk, oda kell tennünk és kibontanunk a bántás, a gonoszság, a vétlen rosszaság, a jobbító erőszak, a hatni vágyó indulat indítékait is: elszánt kitartással kibányászni a sötétből, a mélyből, kitépni a hátunk mögül, megkerülni érte a földet, és magunk mellé emelni. Vagy nem mozdulni mellőle, érezni, ahogy szárad, repedezik, porlad, és szinte áttetszővé válik. – Az érdekeinket és önérzetünket támadó, ezekkel figyelmetlenül súrlódó, a meggyőződésünket romlott/rontott/tudatlan akaratossággal eltérítő hétköznapi erőszakot hogyan szelektáljuk? Hogyan védekezzünk dárdái-szorongatásai ellen? A megbocsátás pajzsával? Vagy büszkeségünk fegyelmező, esetleg igazság osztó erejével?

Miként közeledünk ahhoz, aki olyan végletesen gyűlöl minket, hogy akár gyilkolni is kész? Nem használ se meggyőzés, se szelídség, se a kitartó szeretet, se taktikus/fortélyos kitérés, nemcsak megalázni akar, hanem kitörölni a világból. Hiába keressük, nem leljük emberarcát, megbocsátásunk nem talál rajta fogást; mi lesz akkor, menekülünk, már szinte magunk elől!? Hiszen nem gyilkolhatunk!

Végezetül pedig, közönyön, gyűlöleten, gyötrelmeken átkelve, a könyörület hegyeit-szakadékait megjárva, sebeket szenvedve-hátrahagyva, bűneinkkel-vétkeinkkel magunkra maradva, majd eltemetve azokat, akik nekünk megbocsáthatnának: vajon mi meg tudunk-e bocsátani önmagunknak? Minden feszülten pendülő kérdésünkben az élet hullámzik, itt azonban gondolataink szinte absztrahálódnak, éget a szembesülés. Megéget? Kiéget? Eléget? Tükörképünk megélesedik, önmagunkhoz szögez. Bűntudatunk összeszorít. A szégyen megkeserít. A vezeklés mentőövébe kapaszkodunk. E munka nemes, de a megoldás nem közszolgálati. Senki sem ártatlan. A vétkek, a tévedések, a bántások és bűneink: nem eredendőek. Mégis olyan hibák, amelyek lelkünk fátyolán átnyúlva kicsúsznak kezünből. A világ nem anyagi természetű megnyilvánulásai időről-időre megráznak: az eredeti állapot legfeljebb csak jóvátehető. Mert feloldozást jó lelkiismerettel nem adhatunk magunknak. Végsőre átvilágít-e a fény illúziója, víziója, megfoghatatlansága? Vagy marad a korom selymes bánata, keserve, simogató ragyogása? A bennünk otthonosan elfészkelődött görcs, szomorúság? Könnyebb a másikat felszabadítani, feloldani, elengedni, bántásán túllépni. A magunk bűntudatát lehetetlen kikerülni; „használni” még nehezebb! Vagyis megszenvedni, aztán vele élni. Megkövetni önmagunkat, hordozni életünk végéig, viselni himlőhelyét (áthatottan? megadóan? okosan?) – bölcs méltósággal.

Mi a megbocsátás? Boldogság? Megszabadulás? Túlvilági nyugalom? Mosoly? Elfogadás? Önfeláldozás? Életünk misztériuma? Megvertségünk legyőzése? Sőt: győzelmünk feladása? Vagy tovább: a naponta felparázsló összeütközések-szikrák egykedvűre vált, nyugodt világossága? Egy út, valahonnan valahova? A múlékonyság édes-bölcs lehelete? A bűn benyelése, elemésztése? Meghajlás? Hódolat? Kilépés? Végső soron megbékélés önmagunkkal? Mintegy átlényegülésünk? Fájdalmunk elkenése? Egy titokzatos, kemény kis magocska életünk koporsójában? – Ahogy meg kellett születnünk, úgy meg is kell halnunk. Ahogy ölelünk, úgy szorítunk is. Kimondandó szavaink gyakran kimondhatatlanok. Megbántottságunk feloldásának titkos kulcsa az eltávolodás önmagunktól. – Kiszabott feladataink teljesítése közben ne feledjük az intelem szárnysuhintását: „végezd el, amit kell, és élj, élj szabadon!”

A kép forrása: itt