top of page

A negyedik hatalmi ág nem a média, hanem a közvélemény. 33 probléma egy táblázatban





„Pontatlan, de igen elterjedt megfogalmazás, hogy a sajtó a negyedik hatalom. A negyedik hatalom azonban a nyilvánosság, melynek a sajtó csak az egyik eszköze.” (Bodor Pál közíró, Zalai Hírlap, 1991. október 26.)

A demokratikus társadalom egyik jellemzője az egészséges, szabadon áramló média-ökoszisztéma. A múltban ez a média-ökoszisztéma különféle tömegmédiumokat tartalmazott, az újságoktól a kábeltévé-hálózatokig. Manapság az internet és a közösségi médiafelületek nagymértékben kibővítették a társadalmon belüli kommunikáció lehetőségeit és hatókörét. Természetesen az újságírás kulcsszerepet játszik ebben az ökoszisztémában. A kiváló minőségű újságírás és a közösségi média példátlan átláthatósága kordában tarthatná a hatalmi struktúrákat – és néha ezek az erők valódi társadalmi változásokat idézhetnek elő. A riporterek híreket hozhatnak nekünk a konfliktusok frontvonalairól, és valódi igazságokat tárhatnak fel az oknyomozó újságírás révén.

A modern újmarxista és neokon narratíva szerint a média és az újságírás egyfajta negyedik hatalmi ág, melynek feladata a másik három ellenőrzése, és minderről a közvélemény tájékoztatása. A helyzet azonban ennél bonyolultabb. A demokratikus berendezkedésű államokban az alkotmány csupán három hatalmi ággal számol. A törvényhozással, amelyet hazánkban országgyűlésnek neveznek. A végrehajtó hatalommal, amelyet kormányzatnak. Az igazságszolgáltatással, amely az ügyészségeket és a bíróságokat foglalja magában.

A demokratikus viszonyrendszerben a törvényhozás és az igazságszolgáltatás ellenőrzi a kormányzatot. A törvényeket végrehajtó hatalmat persze zavarja és akadályozza a figyelő tekintetek állandó jelenléte, ezért igyekszik maga alá gyűrni az ellenőrzésére szakosodott hatalmi ágakat. Ha ez sikerül neki, akkor megszünteti a kívánatos megosztásukat, önállóságukat, ellenőrző képességüket. Ez az a helyzet, amely korábban mozgásba lendítette a nyilvánosság eszközrendszerét, a médiát. A média ilyenkor sem veszi át a háttérbe szorított hatalmi ágak ellenőrző szerepét, mert arra nem ő, hanem a nyilvánosság hivatott. Nem létezhet olyan közhatalmat birtokló hatalmi ág, amelynek nincs demokratikus kontrollja. Sem a civil szervezetek, sem pedig a média nem „játszhatják el” a közhatalmat birtokló hatalmi ágak szerepét.

Fiala János újságíró három évvel ezelőtt helyesen mutatott rá egy félelmetes jelenségre.

„Mintha a média egy része függetlenítené magát a pártoktól, és kezd úgy viselkedni, mintha a média hatalmi ág volna.”

Az elmúlt években láthattuk ennek hatásait.

A nagyvállalatok tulajdonába kerülő médiafelületek közvetítették a megrendelői elvárásokat, a kormányzatok pedig a „nyilvánosság miatti félelmükben” szolgai módon követték a média által rájuk erőltetett „ütemtervet”. Az „írástudók árulása” itt válik igazán valóságossá. A „megélhetési tollnokok” tömegei nemcsak a sajtószabadságot, de a nyilvánosságot is felszámolják.

Pedig csak a nyilvánosság formálódhat aztán valóságos demokratikus szándékká, amely képes „törvényes” váltást előidézni. Mélységesen egyetértek Bodor Pál harminc évvel ezelőtti megfogalmazásával. A nyilvánosság a negyedik hatalmi ág, és nem pedig a média. Az egészséges média-ökoszisztémában az újságírók és az influenszerek nem jelentenek egyet a nyilvánossággal.

A „hazugság háló” kiépítettségére kiválóan mutat rá Izland és Hollandia, amely országok vezetik a Riporterek Határok Nélkül szervezet sajtószabadság indexét.

Az index alapján a legelőkelőbb helyezést elérő országok nem feltétlenül büszkélkedhetnek azzal, hogy olyan médiapiacot tartanak fenn, amely a nyílt és eleven politikai vita fóruma. Mind Hollandiát, mind Izlandot komoly tulajdonosi koncentráció jellemzi a médiapiacon, ezt pedig a hagyományos demokráciákban általában komoly veszélynek tekintik a demokratikus közvéleményre nézve. A médiatulajdon megoszlásáról nemrégiben készített, tíz európai országot felölelő jelentés rámutat, hogy a vizsgált országok közül Hollandiában a legnagyobb a piaci koncentráció. Ott mindössze két vállalat együttesen 95%-os piaci részesedéssel rendelkezik.

Izland vezető napilapja pedig egy olyan ingyenes újság, amelyet a városi területek valamennyi háztartásához kézbesítenek, és így a népesség több mint 60%-át éri el. Tulajdonosa egy olyan médiakonglomerátum, amely egyúttal az ország legnagyobb műsorszóró adójának, rádióknak és egy délutáni napilapnak is birtokosa,

emellett részesedéssel rendelkezik számos olyan nagyvállalatban, amelyek érdekeltségei messze túlnyúlnak a média területén.

Az izlandi kormány 2004-ben sikertelenül próbálta meg törvényben szabályozni a műsorszolgáltatók és a nyomtatott sajtó kereszttulajdonlását; a köztársasági elnök nem írta alá a törvényt.

A médiatulajdon-koncentrációval szemben fellépni kívánó törvényhozás szinte mindenütt veszett ügynek számít, jóllehet széles körben elismerik, hogy az ilyen koncentráció veszélyezteti az információk szabad áramlását, a sokszínűséget és a tudósítások hitelességét, továbbá öncenzúrára készteti az újságírókat. A szabályozás lehetőségével szembesülve, a médiatulajdonosok rendre azzal érvelnek, hogy az ilyen intézkedések sértenék egyedi jogaikat és beavatkozást jelentenének a sajtó szabadságába. A médiatulajdon korlátozásának igazolása kizárólag demokratikus, társadalmi és újságírói megfontolásokon alapulhat.

Társadalmi felelőssége révén a média minden más üzleti vállalkozástól különbözik. Mint ilyen, a sajtószabadság több annál, mint a tulajdonosok joga, hogy azt tegyenek, amit akarnak.

Az egykori demokratikus rendszerekre leginkább akkor lehet a legnagyobb és legpusztítóbb csapást mérni, amikor a közvéleményt fel akarják számolni, és ebben a főszerepet az újságírók játsszák. Ez történik napjainkban. A média-ökoszisztéma is szenved egy sajátos „globális felmelegés” hatásaitól.

A Visual Capitalist Nick Routley és Carmen Ang nemrégiben részletezte azokat a negatív hatásokat, amelyek miatt az „eszköz” nem tudja betölteni az egészséges társadalmakra jellemző szerepét.


A fenti ábra egy kísérlet a média-ökoszisztémán belüli problémák katalogizálására, egyfajta vitaalapként. Sok probléma könnyen megérthető, miután azonosították őket, de bizonyos esetekben sajátos kölcsönhatás van e kérdések között, amibe érdemes beleásni magunkat. Az alábbiakban felsorolunk néhány ilyen esetet.

Explicit torzítás vs. implicit torzítás

Általánosságban elmondható, hogy a média elfogultsága két típusra oszlik: explicit és implicit.

Az explicit elfogultságú kiadók nyíltan megszabják a kiadványaikban szereplő történetek típusait, és szabályozzák e történetek keretezését. Általában politikai vagy ideológiai beállítottságúak, és ezek a csatornák értelmezési tévedéseket vagy hamis egyensúlyt alkalmaznak saját távlati céljaik előmozdítása érdekében.

Az információk nem szándékos szűrését vagy elferdítését implicit torzításnak nevezik, és ez többféleképpen is megnyilvánulhat. Például egy kiadvány szemet huny egy téma vagy kérdés felett, mert rossz színben tüntetné fel a hirdetőt. Ezeket a „tiltott repülési zónáknak” is nevezik, és a híripar pénzügyi küzdelmei miatt ezek a no-fly zónák egyre nagyobb területeket fednek le és egyre árulkodóbb formát öltenek.

Félretájékoztatás kontra dezinformáció

Mindkét kifejezés azt jelenti, hogy a megosztott információ nem tényszerűen megalapozott. A legfontosabb különbség az, hogy a félretájékoztatás nem szándékos, a dezinformációt pedig szándékosan hozzák létre, az emberek megtévesztésére.

Az álhírek és az olyan fogalmak, mint a háttértörténetek hamisítása, az utóbbi kategóriába tartoznak. Az álhírek teljes spektrumát és azok észlelésének módját a táblázat szerkesztői egy korábbi grafikán bontották ki.


Egyszerűsíts, egyszerűsíts!

A tömegmédia és a közösségi hírcsatornák a véleményeket „egy végső darwinista szűrön keresztül” tálalják a nagyközönség elé. A közösségi médián keresztül sok résztvevő széles körben oszt meg történeteket és véleményeket. Általánosan megfigyelt jelenség, hogy általában a „leglenyűgözőbb”, a leginkább „hírhajhász” megfogalmazás nyer legjobban teret. Leggyakrabban a csípős, provokatív bejegyzések terjednek a legtávolabbra. Ez a folyamat leválasztja a szövegkörnyezetet a véleményről, a történetről, az ötletről, és potenciálisan eltorzítja annak jelentését. A közösségi platformokon megosztott videoklipek kiváló példák a kontextus leválasztására. Megtörténik egy (gyakran sokkoló) esemény, amely a kontextus teljes hiánya ellenére hatalmas mennyiségű vitát generál. Ez akaratlanul is arra ösztönzi a nézőket, hogy sztereotipizálják a videóban szereplő személyeket, és prekoncepcióikkal pótolják a háttérismereti hiányosságokat.

A média képviselői is „ütős” szögeket keresnek, hogy megragadják a figyelmet. Sajátos érdekek mentén válogatnak a tények közül. A „cseresznyézés” különösen problematikus, mert a tények magukban gyakran helytállóak, mivel azonban hiányzik belőlük az tágabb összefüggés, teljes tévútra vezeti a hírfogyasztót. A világ egyszerűsített modelljei lenyűgöző narratívákat készítenek a jó és a gonosz, a fény és a sötétség küzdelmére, de a helyzetek gyakran sokkal összetettebbek, mint amilyennek látszanak.

A modern médián uralkodó gazdasági nyomás

Nem titok, hogy az újságírás szűkös időket él meg. A híradók sokkal kisebb csapatokkal és költségvetéssel működnek, mint korábban, és ennek egyik eredménye a „churnalizmus”. Ez a kifejezés azt a gyakorlatot jelenti, melyben a cikkeket közvetlenül a hírközlési szolgáltatásokból és PR-kiadványokból teszik közzé. A churnalizmus nemcsak a jelentéstételi formákat váltja fel, hanem reklám- és propagandaszerű működést mutat, ráadásul nagyon nehéz megkülönböztetni a valódi hírektől. A bevétel növelése iránti igény fokozódása egyéb problémákat is okoz.

A jó minőségű tartalmakat egyre inkább a fizetőfalak mögé bújtatják. A végeredmény egy kétszintű rendszer, az előfizetők átgondolt, minőségi híreket kapnak, mindenki más pedig sekélyes vagy szenzációt keltő tartalmakhoz fér csak hozzá.

Így nemcsak az alacsonyabb jövedelműek, hanem a fiatalabbak is valójában csak „bulvárminőséghez juthatnak hozzá”. A hír-előfizetők átlagéletkora 50 év, ami jelentős kérdéseket vet fel az előfizetéses üzleti modell jövőjét illetően.

A reklámra támaszkodó szolgáltatók számára a kétségbeesett idők kétségbeesett intézkedéseket követeltek. A felhasználói élmény háttérbe szorult a hirdetésmegjelenítések mögött (pl. automatikusan lejátszott videók, előugró ablakok és felszólítások).

Eközben a háttérben egy harmadik féltől származó nyomkövetők továbbra is figyelik minden digitális lépésünket, az összes adatvédelmi szabályozás ellenére.

Hogyan orvosolhatjuk a médiával kapcsolatos problémákat?

A nagy befolyás nagy felelősséggel is jár. Nincs egyszerű megoldás a híreket és a közösségi médiát szétfeszítő problémákra. Az első lépés ezeknek a problémáknak az azonosítása és megbeszélése. A szerzőknek igazuk van:

„Minél több médiaműveltséggel rendelkezünk, annál jobban fel vagyunk készülve arra, hogy megreformáljuk ezeket a meghibásodott rendszereket, és szorgalmazzuk a társadalmat összekötő kommunikációs csatornák hitelességét és átláthatóságát.”
 






587 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK