A NÉMET ISKOLÁK NYOMORA (Wolfgang Büscher, Alexander Dinger, Christoph Ruf riportja a welt.de oldalán)

Eredeti cikk:

Das Elend an deutschen Schulen

Új tanév kezdődik: Túl sok gyereket íratnak be, akik alig tudnak koncentrálni és mindenekelőtt nem beszélnek németül. És nem csak ezek az égető problémák. A tanároknak kell elvinniük a balhét azért, amit a családok és a politika elmulaszt.

A tanárok szeretik ezt a mondást: „Egy gyermek felneveléséhez egy egész falu kell.” Konferenciákon és könyvcímekben is előszeretettel idézik. De mi van akkor, ha a falu nem segítség? Ha a világ minden tájáról érkező gyerekeknek a német nyelvet kellene megtanulniuk, de a falu már alig beszél németül? Mint például Ludwigshafen-Hemshofban. Aki a negyedben sétál, sok nyelvet hall, orientális, afrikai, szláv nyelveket, de német szót csak ritkán. A bevándorlási hullámok üledékrétegekként rakódnak le: a hatvanas évek óta olasz, görög, török vendégmunkások, 2015 óta a világ többi része.

Mindezek közepén áll a Gräfenau Általános Iskola, egy császári korból származó épület, ahol egy vas emléktábla állít emléket egy gyalogezred első világháborúba való kivonulásának az iskolaudvarról.

Ma a diákok 98 százaléka migráns hátterű.

Barbara Mächtle, az iskolaigazgató, országosan ismert lett, mert olyasmit tesz, ami ritkaságszámba megy az igazgatók körében. Mert nem trükkökkel söpri a szőnyeg alá a súlyos problémákat, hanem nyíltan beszél róluk.

LUDWIGSHAFEN: EGY IGAZGATÓNŐ, AKI NEM SZÉPÍT

Már évek óta, amikor közeledik a tanév vége, a tanárai mintegy 40 elsős diákot jelentenek, akik nem érettek a második osztályra, ami majdnem az évfolyam egyharmada. A 48 éves Mächtle ismeri a trükköket, hogyan lehet ezt elkendőzni, de nem alkalmazza őket. Például, hogy a gyerekeket átengedik a második osztályba, akik aztán az első tanítási napon „önként” visszalépnek. Így a statisztika stimmel, a látszat megmarad. Vagy a gyerekeket valóban átengedik, bár hiányoznak hozzá a feltételek. „Ezt az utat nem akarom járni – mondja az igazgatónő –, mert a gyerekeknek semmi hasznuk belőle.”

Hagyja, hogy a körülbelül 40 gyerek ismételje az első osztályt – nem azért, hogy megbüntesse, hanem hogy megmentse őket.

„Egy gyerek, akit nagy hiányosságokkal engednek át a második osztályba – mondja –, és akinek ott kellene pótolnia a lemaradást, ráadásul a második osztályos anyagot is el kellene sajátítania, nem fogja tudni megcsinálni.” Ez csak ahhoz vezet, hogy ezek a gyerekek egész iskolai pályafutásuk alatt „a teljesítőképességük határán vegetálnak”. Akkor inkább ismételjenek, hogy talpra álljanak. „Ez egy esély a gyerekeknek.”

És persze egyben szükségmegoldás is. Ha rendben mennének a dolgok az iskolában, gondoskodni kellene arról, hogy a gyerekek felkészülten lépjenek be, ami mindenekelőtt azt jelenti: értenek németül. Ehhez azt kellene tenni, amit Hamburg példaként mutat: nyelvi tesztek másfél évvel a beiskolázás előtt, hogy maradjon idő a némettanulásra. Rajna-vidék-Pfalzban elég, ha a szülők egy egyszerű óvodai beiratkozást mutatnak be, hogy elkerüljék a tesztet, és aztán németül nem tudó gyerekeiket iskolába küldjék. Csináljátok ti, nem a mi dolgunk. Itt Barbara Mächtle eléri a határait.

Ezt az alapvető problémát nem tudja megoldani. Ezt a politikának kell megtennie. De ő megteszi, ami hatalmában áll: megnevezi a valóságot és aszerint cselekszik. A kollégáktól, mondja, kizárólag pozitív visszajelzéseket kap. „Sok e-mailt ezzel a felhanggal: Köszönjük, hogy kimondod.” Fentről azonban Mächtle kapott némi nyomást. „A szokásos beszélgetés, fegyelmi eljárással való fenyegetés, a kérdés, hogy nem akarok-e iskolát váltani.” Az új miniszterelnöknél, mondja, az az érzése, hogy nyitottabb füllel hallgatja a problémákat.

Az oktatáspolitikusok előszeretettel beszélnek nyelvi fürdőről. A körülvevő német nyelvről, amelyben a gyerekek lubickolnak és szinte maguktól szívják magukba. „De a gyerekeknek itt nincs nyelvi fürdőjük” – mondja Mächtle. „Mindent hallanak, csak németet nem.” Az olyan helyek, mint Hemshof, fürdők úszómester nélkül, sőt, víz nélkül. Egyetlen gyerek sem pancsol itt a német fürdőben, maradnak a saját arab, török, afgán medencéikben. Legjobb esetben kifejlesztenek egy kezdetleges szlenget, egy 50-100 szavas németséget, ami elég az utcára és az iskolaudvarra, de egyetlen, akár csak félig-meddig értelmes szakmához sem.

Az általános iskolák egyre több olyan diákot termelnek ki, akik nem tudnak kielégítően olvasni, írni, számolni. Hogyan süllyedhetett ilyen mélyre egy egykor példaértékű oktatási rendszer? Van egyáltalán esélye az iskolának, mindez megoldható még? „Ezek – mondja Barbara Mächtle – az adott körülmények.” Az adott körülmények már régóta terjednek a neten.

Nem csak itt-ott ég a tűz Németország iskoláiban – ez már futótűz.

Tavaly a hatóságok 35 570 erőszakos cselekményt regisztráltak az iskolákban, átlagosan napi 97-et. 743 esetben kést is használtak. Ehhez jön még az agresszíven fellépő iszlám az osztálytermekben.

Hogy ez mit jelent az iskolai mindennapokban – arról később. Egyre több a problémás iskola, egyre több a segítségkérés a kimerült tanároktól. Szerepük radikálisan megváltozik. „Régebben az volt a mondás: A tanárnak van igaza, a gyereknek kell alkalmazkodnia” – mondja Gerhard Brand, az Oktatási és Nevelési Szövetség (VBE) országos elnöke.

„Ma a gyerekek gyakran a szülői problémákat hozzák az iskolába – és nekünk kellene megoldanunk.”

Amit régebben a szülői házban a nevelés megoldott, azt ma gyakran csak lerakják az iskola kapuja elé. A tanárok akaratuk ellenére szociális munkásokká válnak, a fegyelmet és a figyelmet gyakran először fáradságos munkával kell megteremteni, mielőtt egyáltalán az oktatásra lehetne gondolni. „Van egy régi szabály: A nevelés megelőzi az oktatást. Ha az együttműködés az osztályban nem működik, akkor tanítani sem lehet őket” – mondja Brand. Az iskolának már nemcsak tanítania kell, hanem mindent rendbe hoznia. Erre nincs felkészülve.

És mindezt egy krónikus hiánygazdálkodás közepette. Túl nagy osztályok, túl kevés személyzet. „A jelenlegi diáklétszámot már nem is tudjuk megfelelően képzett tanárokkal lefedni” – figyelmeztet Brand. Vidéki régiókban hiányoznak a jelentkezők – a drága városokban a tanárok a bérleti díjak szintjén buknak el. Különösen súlyosan érinti ez az általános és a gyógypedagógiai iskolákat: „A gyógypedagógiai oktatási és tanácsadó központokban soha nem volt 100 százalékos az ellátottság. Soha!” Szükség esetén pályaelhagyók ugranak be, de sokukat letaglózza a gyakorlati sokk. „Az oldalt belépők egyharmada rövid idő után feladja. Azt mondják: Egészen másképp képzeltem el.” Így a különleges bánásmódot igénylő gyerekek száma az iskola fejére nő. Ha nem sikerül minden gyermeknek „az iskolába lépés előtt elegendő nyelvi kompetenciát biztosítani, akkor az oktatás illúzióvá válik” – mondja Brand.

MANNHEIM: TANÁROK LOBBI NÉLKÜL

Persze, léteznek még a polgári negyedek Hamburgban vagy Münchenben. Onnan nézve egzotikusnak tűnhetnek az olyan állapotok, mint a küszködő iparvárosban, Ludwigshafenben, ahol komolyan hirdetnek túrákat „Németország legrondább városába”. De elég csak átmenni a Rajna-hídon a takaros tartományba, ahol az iskolákban már rég nem minden takaros. A baden-württembergi Mannheimben áll a Humboldt Általános Iskola, szintén egy császári korabeli iskolapalota két portállal, egy a lányoknak, egy a fiúknak. Belül magas mennyezet és egy lépcsőház, mintha audienciára menne az ember.

Itt körülbelül 250 gyerek tanul, 90-95 százalékuk 27 nemzetből származik.

Az általános iskola egyike a negyed két iskolájának, szintén egy problémás környéken. Andreas Baudisch, 62 éves, több mint 15 éve vezeti az iskolát. Közvetlennek és földhözragadtnak tűnik ingben és farmerben, sokat nevet, de tisztán beszél. A pedagógia számára nem szakma, hanem hozzáállás. Olyan, ami azt mondja: Senkit sem hagyok hátra, de semmit sem szépítek.

Korán felelősséget vállalt. Tízévesen a cserkészeknél, 14 évesen segédvezető, 18 évesen csoportvezető, majd hamarosan elnök. Baudisch, a katolikus, korán beült a plébániai tanácsba. Ma látja, hogy sok minden, ami számára sokáig magától értetődő volt, már nem az.

„Ha a negyedikes gyerekek nem tudják bekötni a cipőfűzőjüket, ott valami nem stimmel.”

Gondoskodó szülői házak? „Vannak, persze. De messze nem elég.” A beiskolázással kezdődik.

Az évi 80-85 gyerekből körülbelül 20-nak van gyógypedagógiai fejlesztési igénye. Viselkedésproblémáik vannak, tanulási nehézségeik, és gyakran alig beszélnek németül. Baudisch szoros kapcsolatban áll a negyed óvodáival. Az iskola idejében tájékoztatja az iskolai hivatalt, és elindul egy eljárás, amely eldönti, hogyan oktassák a gyereket: inkluzívan, gyógypedagógiai segítséggel – vagy éppen nem. De a végén a szülők döntenek. „És itt kezdődnek gyakran a problémák. Néhány szülő egyáltalán nem érti, hogy a gyerekének segítségre van szüksége.”

Sok itteni családban nem beszélnek németül, néha már generációk óta. A török, bolgár, román nyelv dominál. A gyerekek megmaradnak az anyanyelvüknél.

A következmény: a negyedikesek nyelvi és olvasási kompetenciája, Baudisch szerint, „jelentősen az átlag alatt van”. A gimnáziumba alig 15 százalékuk jut be. Körülbelül 85 százalékuk csak a legalacsonyabb teljesítményszintet éri el. Családjaik jó 50 százaléka szociális juttatásokból él, a gyerekszegénységi ráta közel 40 százalék. Zene- vagy sportegyesületek? Szó sem lehet róla. Délutáni szabadidős programok? Alig. Hiányzó otthoni képzés, hiányzó támogatás, hiányzó példaképek – értékes évek vesznek el. „Ami az első hat évben nem történik meg, azt csak nehezen pótoljuk be” – mondja Baudisch. Ezenkívül túl sok diák ül az osztályteremben. Az osztálylétszám-határnak, vagyis annak az irányszámnak, amely felett új osztályt kellene indítani, szerinte „valójában 18-nak kellene lennie”. Az előírás azonban 28. Az ország, amely mindig büszkélkedik azzal, hogy mindenkit szívesen lát, eltűri, hogy általános iskolái

túl sok olyan gyereket bocsássanak útjukra, akik nem tudják azt, amit tudni kellene ahhoz, hogy Németországban jó életük legyen.

„Nekünk, általános iskoláknak – mondja Baudisch –, nincs lobbink.” Az oktatási megbízatás a kiegészítő feladatok terhe alatt eltűnéssel fenyeget. Médiaoktatás, demokráciaoktatás, közlekedési oktatás – igen, mind fontos, de a végén a gyerekeknek olvasni, írni, számolni kellene tudniuk.

A kolléganők és kollégák „a lelküket is kiteszik” – meséli Baudisch. De a feladatok növekednek, a személyzet ugyanaz marad. Iskolájában 19 tanár és egy iskolai szociális munkás dolgozik. „Szeretnék egy kihelyezett gyámügyi hivatalt az épületben.” Nem vicc, a rövid utakról és a gyors segítségnyújtásról lenne szó a problémák esetén. Azt, hogy mennyire megváltozott az iskola, a matematika példáján magyarázza el.

20 évvel ezelőtt a negyedik osztályos matekfeladatok gyakran tiszta szöveges feladatok voltak. Ma a könyvek tele vannak képekkel, hogy egyáltalán lehetővé tegyék a megértést.

Az alapvető számítási műveletek sok gyereknek nagy nehézséget okoznak. Némelyikük egy teljes mondatot sem tud alkotni. Több mint három óra koncentráció? Elképzelhetetlen.

Baudisch az inklúziót (a beilleszkedésre felkészítést) ezek között a körülmények között alig tartja megvalósíthatónak. Súlyos traumákkal, fogyatékosságokkal vagy fejlődési késéssel küzdő gyerekeket a normál tanításban nem lehet eléggé fejleszteni. Gyógypedagógusokkal való kettős tanári felállásra lenne szükség. De ilyen túl ritkán van.

Vannak sikerek is? Igen, mondja az igazgató. Például indiai családokból származó gyerekek, akik négy hónap után jobban beszélnek németül, mint az itt születettek. „Ott otthon gyakorolnak, van érdeklődés.” Ez hiányzik sokaknál, akik második és harmadik generáció óta élnek itt. „Itt a szülőknek van felelősségük.” Ugyanakkor tudja, hogy a szidás nem segít. Szabályokra, következményekre és a felelősségvállalás készségére van szükség. Jelenleg azonban a helyzet az, hogy csak kilenc igazolatlan hiányzás után indul szabálysértési eljárás. A fellebbezési eljárások hónapokig húzódnak. A helytelen viselkedés és a szankció túl messze van egymástól. Túl könnyű kibújni a felelősség alól. És mégis azt mondja Andreas Baudisch: „Szeretem ezt a szakmát.” Nemrég, kerékcsere közben, megszólította egy fiatalember, egykori diákja, és nem a legkönnyebb fajtából. „Köszönök mindent, Herr Baudisch” – mondja, mielőtt továbbmegy. Baudisch számára ezek a pillanatok számítanak. „Pontosan ezért lettem tanár.”

WIESBADEN: AZ ÁLTALÁNOS ISKOLÁK LÁZADÁSA

Ezt valószínűleg Katja Giesler is aláírná. A 44 éves általános iskolai tanárnő két évtizede tanít a wiesbaden-klarenthali Geschwister-Scholl-Schule-ban, 550 diákkal. A hangja nyugodt, de a szavai nem azok. A személyzeti tanács tagjaként egy kollektív túlterheltségi bejelentést kezdeményezett: 41 általános iskola írta alá Wiesbaden tágabb körzetében. Soha ennyien:

„Meg akartuk mutatni: ezek nem egyedi esetek, a rendszerről van szó.”

Az ő iskolájában szinte minden gyerek más, és szinte egyik sem német anyanyelvű. „Azt mondanám, legalább 80 százalékuk migrációs hátterű – mondja Giesler –, sőt, inkább több.” Sok gyereknek egyéni fejlesztésre van szüksége. Amit kapnak: 45 perc, 25 gyerek, időhiány. A következmény: hiányosságok, frusztráció, visszahúzódás vagy dühkitörések. Valójában az osztálylétszám-határnak 15-nek kellene lennie, hogy a gyerekeknek meg tudjanak felelni.

„Régebben egy évfolyamban talán egy vagy két fejlesztési igényű gyerek volt. Ma ez legalább egynegyed.”

De még ez is gyakran nincs hivatalosan diagnosztizálva. „Mert az eljárások bonyolultak és hiányoznak a kapacitások.” Eredmény: azok a gyerekek, akiknek valójában segítségre lenne szükségük, elvesznek a normál tanításban. És velük együtt a tanárok is. A tanárhiány mellett Giesler a tanárok képzettségével is küzd. „Már vannak olyan kolléganőink és kollégáink, akik nem végeztek egyetemet, és mégis tanítanak.”

Szinte mindannyian elkötelezettek, mondja, de a hiányzó képzés miatt gyorsan túlterhelődnek. „Gyakran nem tudják, mit csináljanak az órán. Érettségivel rendelkező emberek állnak hirtelen osztályok előtt, mindenféle pedagógiai képzés nélkül.” Strukturált felkészítés a tanári pályára? Nincs. Még a kevés, diplomával rendelkező pályaváltót is csak szükségmegoldásként képzik tovább. „Régebben minden inklúziós (beillesztendő, fejlesztendő) gyereket nevelő osztálynak volt egy állandó gyógypedagógusa. Ma ez talán heti két óra, ha egyáltalán.”

A gyerekek nyelvi hiányosságokkal, alacsony frusztrációs toleranciával, szinte semmilyen érzelmi önszabályozással érkeznek.

„Sokan gyorsan kiborulnak. Nem ismernek szabályokat, struktúrákat” – mondja Giesler. Okként a tanárnő a túlterhelt szülői házakat, a médiafogyasztást, a koronavírus következményeit és egy olyan rendszert említ, amely egyszerűen félrenéz. Valójában két kötelező óvodai évre lenne szükség, ezt ő is mondja, hogy a gyerekek felkészülten érkezzenek az iskolába, és lehessen velük dolgozni. Régebben Klarenthal vegyes városrész volt.

Ma a műveltebb családok megpróbálnak másik iskolát választani. Aki teheti, elkerüli.

„Vannak szülők, akik kérelmet nyújtanak be, hogy a gyereküknek ne kelljen hozzánk jönnie.” A rendszer, amelynek rendbe kellene hoznia a dolgokat, lomha, vak, vagy mindkettő. Giesler nemcsak magára hagyottnak, hanem figyelmen kívül hagyottnak is érzi magát.

„Tíz éve ismertek a problémák. Semmi sem történik.” Strukturális megoldások helyett pedagógiai napok, jógatanfolyamok, ellenállóképesség-növelő tréningek vannak.

„Ez semmit sem old meg.” Amikor Giesler a szakmájáról beszél, kimerültség csendül ki a hangjából. Az iskolai mindennapok egyensúlyozása a kötélen: tanítás, szülői értekezletek, szociális munka, informatika, adatvédelem, napközi koordináció. „A versenyszférában minderre külön állások lennének.” Az általános iskolában ezt a tanár csinálja. Mindig. Mindent. Tudja, hogy a rendszer csődöt mond. De ő marad. Mert azt is tudja, mi forog kockán. „A legrosszabb nem az, hogy nehéz gyerekeink vannak. A legrosszabb az, hogy eltorlaszoljuk előlük a jövőt.” Aki az általános iskolában elbukik, annak nehéz dolga lesz, gyakran örökre. Heti egy óra figyelem egy gyerekre nem elég. „Kisebb osztályokra van szükségünk – mondja Giesler –, képzett személyzetre, valódi nyelvi fejlesztésre, több szociálpedagógusra.” Tisztában van vele, mennyibe kerül ez. De azzal is, mibe kerül, ha semmi sem történik. „Ahogy most van – mondja –, nem maradhat.”

BERLIN I: EGY ILLÚZIÓKTÓL MENTES SZAMARITÁNUS

Nem is olyan régen még az ilyen állapotok tipikusnak számítottak a problémás negyedekben, mint a rossz hírű Berlinben. Az ország többi részén egy kicsit borzongtak, ha hallottak róla – de nálunk, a mi békés világunkban biztosan nem. Ennek vége.

Berlin mindenhol ott van. Aminek megvan az az előnye, hogy Berlinből tapasztalatokban gazdag, hosszú távú rálátás nyílik a hanyatlásra.

Ezt képviseli az „Arche” (Bárka), egy berlini projekt, amely novemberben lesz 30 éves.

Bernd Siggelkow evangélikus lelkész 1995-ben ment a panelházas Hellersdorf negyedbe, mélyen Kelet-Berlinben, hogy segítsen az iskolás gyerekeknek, akiknek gyakran még uzsonnát sem csomagolt senki. Ingyenes reggelit, házi feladat segítséget kínált nekik. Ott lenni nekik, bátorítani őket. Ebből egy kis gyermeksegítő nagyhatalom nőtt ki. Ma az Arche 35 házat működtet országszerte, több mint 400 munkatárssal, csak Berlinben 1300 gyereket gondoz, és keresett beszélgetőpartner. Siggelkow-t robusztus embernek kell elképzelni. A 61 éves férfi sok emberi mélységbe tekintett már bele, és ezt közvetlen módon fejezi ki. Egy illúzióktól mentes szamaritánus.

És – mi változott az Arche 30 éve alatt? Siggelkow: „Minden.” Mi az a minden? „A gyerekek élettere, egy brutális digitális világban nőnek fel, pornóval, erőszakkal és gyűlöletprédikátorokkal. És a család gyakran már csak egy túlterhelt, egyedülálló anyából áll.”

Az olyan negyedekben, mint Hellersdorf, gyakoriak a fiatalkori terhességek.

Változtak a gyerekekkel szembeni elvárások is.

„A lécet egyre lejjebb és lejjebb teszik” – mondja Siggelkow. „Az iskolakezdési vizsgálatot lefelé korrigálják, az érettséginél ugyanez – hogy egyáltalán átmenjen valaki.”

Mint a mannheimi és ludwigshafeni iskolaigazgatók, ő is a koragyermekkori fejlesztés hiányában látja a pedagógiai ősbűnt; abban, hogy nincs kötelező iskola-előkészítő vagy óvodai év. Ezek a hiányosságok sok diák életpályáját teszik tönkre. „Ismerek olyan második osztályokat, ahol néhány diák már tízéves.” Az oktatási végzettségek így elveszítik a jelentőségüket. Évente közel 56 000 gyerek nem fejezi be az iskolát Németországban, és a szám egyre csak nő. És az elsősök mintegy 30 százaléka megbukik az első osztály végén. Olyan számok, amelyek sokáig elképzelhetetlenek voltak a német oktatási köztársaságban. És amelyek nyilvánvalóan összefüggnek azzal, hogy egy másik szám is az egekbe szökik. „Egy közeli iskolában itt – mondja Siggelkow –, a gyerekek 50 százaléka nem beszél németül.” Hellersdorf rohamosan megváltozott. 1990 végén alig több mint egy százalék külföldi élt ott, 2024 végére ez már közel 30 százalék volt. És ezzel még messze elmarad a külföldiek arányától – más berlini kerületekben ez több mint 50 százalék. Siggelkow a feleségével és két pedagógiai kutyával jár iskolákba. Ez egy ötlet, hogy még elérjék a gyerekeket. „Egy gyerek felolvas valamit a kutyának, ez jó érzést ad neki.” Talán öt percig, többet a koncentrációs képességük nem enged. „Vagy a gyerekek megmérik a kutyát, így tanulják a mértékegységeket és a számokat. Olvasás, számolás – mindent kutyával.” A mérlege:

„Az iskola olyan hellyé vált, amit a gyerekek gyűlölnek.” Nemrég bement egy osztályba, ahol csak hat gyerek volt. Hol vannak a többiek, kérdezte. A válasz: „Nem tudták, hogy jönnek a kutyák.” Más szóval: ha nem jönnek kutyák, nem történik semmi különleges, mi sem jövünk.

Bár a kutyák a muszlim diákok számára „haram”-nak számítanak. A próféta tiltja. Egy tanár, meséli Siggelkow, azt mondta neki, hogy mire is van ő tulajdonképpen, tudást átadni, azt már nem is tudja.

Már csak azért tud tenni, hogy az osztály ne robbanjon fel. „Az iskola lőporos hordóvá vált. A mai gyerekek és az iskola már nem illenek össze.”

Frontális oktatás közel 30 fős osztályokban? Lehetetlenség, véli Siggelkow. Nem mintha elvileg ellene lenne – de már nem működik, mert az osztályok már nem olyanok, mint 30 évvel ezelőtt.

Amikor Siggelkow megkérdezi a gyerekeket, mi szeretnének lenni, ezt a slágerlistát hallja: „Először is influenszer. Másodszor Arche-munkatárs. Harmadszor segélyből élő.”

Három álom, három út, amelyek vagy illuzórikusak, vagy a nyomorba vezetnek. A német iskola nyomorának nem csak egy oka van. A támasz, amit régebben a megbízható tanárok nyújtottak, szétporlad a betegszabadságok és helyettesítések forgatagában – mindez a túlterheltség következménye. És a 2015 óta tartó migráció tovább súlyosbította a problémákat. Egy erős, oltalmazó otthon? Azokban a negyedekben, ahol az Arche dolgozik, ez ritkaság.

„Pornó és erőszak a mobilban, plusz gyenge szülők” – foglalja össze Siggelkow. „Plusz rendszerellenesség. Gyűlölet a társadalommal szemben. Gyűlölet a zsidókkal szemben, stb.”

BERLIN II: AGGODALOM EGY AFGÁN LÁNYÉRT

Apropó. A berlini tanárnők között Stilla Zrenner különleges eset. A kulturális tudományokat végzett, bajor paraszti háttérrel rendelkező tanárnő hétköznap egy befogadó osztály előtt áll, és mellékesen tárlatvezetéseket tart a Centrum Judaicumban – az aranykupolás épület egykor Németország legnagyobb és legszebb zsinagógájának számított. Zrenner zsidó német. A 61 éves nő már sok mindent megélt. Egyszer, amikor fiatal tanárnő volt egy általános iskolában és még kissé naiv, elmesélte az osztályának a szünet után, hogy a fiával Izraelben volt. Mire az arab diákjai, mintha pénzt dobott volna egy jelszó-automatába, skandálni kezdték: „Halál Izraelre!” De nem csak ilyeneket tud mesélni. Szinte rajong két moldáv diákjáról, akik a befogadó osztályából eljutottak a gimnáziumba. És még három másik is. Öten a nulláról a százra, a semmiből a gimnáziumba. De a beszélgetés hamarosan visszatér a kevésbé szép dolgokra.

Éppen egy afgán diáklánya miatt aggódik az osztályából. Négy hete tűnt el. Egy szép, törékeny, 13 éves lány, így írja le. „Úgy tűnik, problémái vannak a családjával.” Hosszú, kiengedett haj és haspóló, ez nehéz ügy. „Eleinte jól ment, de fél év után megnőttek az igazolatlan hiányzások.” Orvosi igazolást kért. „A jobb oldali oszlopba az orvos kézzel beírta: ‚javaslom a gyermekvédelmi ambulanciát, családon belüli erőszak‘.” Egy szociális munkást vontak be. A lány azt mondta neki, hogy verik, az anyja. „Nekem is ezt mondta” – meséli Zrenner. De kérte, hogy ne beszéljen erről az anyjával. „Aztán megint sérülések, állítólag leesett a lépcsőn.” Megint egy riasztó feljegyzés az orvostól. „Három felkiáltójellel.” Végül elfogadta az ajánlatot, hogy egy ifjúságvédelmi intézménybe költözzön. „A holmiját titokban odavitték.” A szülők naponta jöttek az iskolába: „Hol van?” Zavart időszak következett. Megszökött az otthonból, éjszakákat volt távol, megjelent egy tetoválással és mesélt fegyveres fiatalemberekről, akik megfenyegették, drogokról. Megint ki az otthonból, megint otthon. Megint sérülések, zúzódások. És most a lány négy hete eltűnt. Zrenner nem tudja, mit tegyen. „Nem vagyok a gyámügy, nem vagyok a rendőrség. Csak egy tanárnő. Csak jegyzőkönyvezni tudom, hogy jön, vagy nem jön.” Egy német szociális munkás egyszer azt mondta neki: „Fiatal, a szabadságát akarja.” Egy afgán tolmács, aki látta, mennyire igyekszik Zrenner, és mennyire tanácstalan, azt mondta neki: „Tudja, nemsokára 14 éves lesz, Afganisztánban már házasulandó korban van, és ezt ő is tudja.” És egy nyomozó: „Amikor a fiatalok ilyen sokáig vannak távol, mint ő most, csökken az esélye, hogy élve viszontlássák.”

Három diagnózis, három világkép. Egy naiv, amely a német szokásokat az egész világra kivetíti. Egy, amely ismeri az idegen szokásokat. És egy professzionálisan hűvös. A félelmekkel ellentétben a lány egyszer csak újra előkerült, sértetlenül, nem kényszerházasságban. Még egyszer megúszta.

BAD GODESBERG: AZ ÉNEKLÉS HARAM – EGY ZENETANÁR ELMEGY

Néhány tanár küzd. Mások megbetegszenek. Megint mások feladják. Amikor Nicole Auen röviddel a nyári szünet előtt a tanári karhoz beszélt, sok várakozó tekintet szegeződött rá. De a Bad Godesberg-i Nicolaus-Cusanus-Gimnázium (NCG) igazgatónőjének ismét sikerült figyelmen kívül hagynia a nagy fehér elefántot a szobában. Ezen a hétfőn is mindenféléről beszélt, csak arról nem, ami itt mindenkinek túl jól ismert volt. És nemcsak a tanári karban. Épp most számolt be az Oktatási és Tudományos Szakszervezet taglapja hajmeresztő állapotokról az NCG-ben, ahol egyre inkább radikalizálódott muszlimok diktálják a szabályokat. Egy iskola, ahol alig lehetséges már a torna- vagy úszásoktatás.

Ahol egy diák azt mondta, hogy még a saját testvérét is „mint egy kutyát, megfojtaná, ha meleg lenne”. És ahol a fiúk nagy többsége az utolsó érettségi évfolyamon nem volt hajlandó kézfogással gratulálni a nőknek.

Legalább érintőlegesen szóba került Georg Scholz zenetanár története, akit a radikalizálódott fiúk az iskolában idő előtti nyugdíjba kergettek. És aki ma nagyon örül, hogy soha többé nem kell abban az iskolában tanítania. Legalábbis ezt jelenti Jürgen Weber, aki maga is az NCG tanára és Scholz barátja. Scholz Godesberg közepén lakik. Itt, ahol már senki sem fordul meg, ha nikábot viselő nőt lát, alig beszél valaki nyilvánosan a városi légkörről.

Az elüldözött zenetanár maga nem szeretne nyilatkozni az eseményekről, és valódi nevét is titokban kell tartani. Másrészt mélységesen frusztrálja, hogy most megint mindent el akarnak tussolni, számol be Weber, aki csak pár napja látogatta meg volt kollégáját. Engedélyt adott neki, hogy helyette beszéljen az újsággal – arról is, ami vele történt. „Georg egy intellektuel – mondja Weber –, egy humanista, aki mindannak ellenére, ami történt vele, hisz az érvek erejében.” Georg Scholz olyan optimista volt az első években. „Olyan emberek, akik többet értenek a zenéhez, mint én, azt állítják, hogy

akkoriban Észak-Rajna-Vesztfália déli részének egyik legjobb iskolai kórusa volt a miénk.” De aztán elkezdődött: egyre hangosabban uszítottak a halal-őrök, akikből az NCG-ben „osztályonként kettő-három” van. Zene, tánc, éneklés, mindezt tiltja a Korán, magyarázták a fiúk, akik közül néhányan úgy beszélnek a dzsihádról, mintha az egy búcsú lenne. Ahogy a gyűlöletprédikátoroktól a neten látják.

Miután már évekkel korábban ellenőrizték és cenzúrázták osztálytársnőik öltözékét és a takarás mértékét, most azokat a diákokat vették célba, akik a kórusban énekeltek. Scholz e-maileket kapott, amelyekben halálát kívánták. „Eleinte még próbálta szépíteni a dolgot” – mondja Weber. Végül is csak azt kívánták, hogy haljon meg – nem kifejezetten jelentették be, hogy megölik. De a hónapok során, ahogy egyre kevesebb gyerek járt a próbákra, ellenálló képessége megfogyatkozott.

Amikor a zeneóra közepén egy drón emelkedett fel az osztályterem ablaka előtt, elege lett. „Az egész helyzet – mondja Weber –, kihúzta a lába alól a talajt.” A kínzói maradtak. Scholz elment. Egészségileg ma már újra jól van. A zene iránti szeretetét nem vették el tőle. És a kantáta-kórusban, amelyet ma vezet, az éneklés nem számít istenkáromlásnak, épp ellenkezőleg. Most vége a nyári szünetnek, és az igazgatónő az első tanítási napon valószínűleg megint minden elefántot figyelmen kívül hagy.

Minden a legnagyobb rendben van Bad Godesbergben, ahol a Szaúd-Arábia által finanszírozott König-Fahd-Akadémia olyan sokáig képezhetett gyűlöletprédikátorokat, amíg a városrész a kőkorszaki iszlamisták mekkájává nem vált.

Az Alkotmányvédelmi Hivatal 350 szalafistát tart számon Bonnban, köztük 40 veszélyes személyt. Ez nem kevés. Néha Jürgen Weber irigyli a barátját, Scholzot, akinek már nem kell minden nap az NCG-be mennie. Neki még sok éve hátra van. És nincsenek illúziói.

Egy iskolában, ahol az, hogy mi halal és mi haram, lehet a döntő kritérium, nemcsak a kórusok kerülnek nyomás alá: nemrég egy osztályban a görög istenekről kérdeztek. Sok gyerek csak üres lapot adott be. Zeusz és Apollón lehetnek istenek. De ők a rossz istenek. És azokat nem tanuljuk meg.

---

fordítás: Gemini