A neokonok háborút akarnak Kínával (Pepe Escobar jegyzete)

Eredeti cikk:

Neocons Want War with China, By Pepe Escobar, Global Research, July 23, 2023

Schiller Mária küldeménye

Korszakalkotó fotózás volt: a láthatóan jó kedvű Hszi Csin-ping elnök fogadta a százéves "Kína régi barátját", Henry Kissingert Pekingben.

A protokollra való aprólékos kínai figyelmet tükrözve a Diaoyutai Állami Vendégház 5. villájában találkoztak – pontosan ott, ahol Kissinger 1971-ben először találkozott személyesen Zhou Enlaival, előkészítve Nixon 1972-es kínai látogatását. A Mr. Kissinger Goes to Beijing saga egy "nem hivatalos", egyéni kísérlet volt arra, hogy megpróbálják megjavítani az egyre inkább megromló kínai-amerikai kapcsolatokat. Nem az aktuális amerikai kormányzatot képviselte.

Itt a bökkenő. Mindenki, aki geopolitikával foglalkozik, ismeri a legendás Kissinger-féle megfogalmazást:

Az USA ellenségének lenni veszélyes, az USA barátjának lenni végzetes. A történelem bővelkedik példákban, Japántól és Dél-Koreától kezdve Németországon és Franciaországon át Ukrajnáig.

Ahogyan jó néhány kínai tudós magánvéleménye szerint, ha a józan észt akarjuk fenntartani, és "tiszteletben tartva a 100 éves diplomata bölcsességét",

Hszinek és a Politbüro-nak úgy kell fenntartania a Kína-USA kapcsolatot, ahogyan az van: "jeges".

Végül is – érvelnek – az USA ellenségének lenni veszélyes, de kezelhető egy olyan szuverén civilizációs állam számára, mint Kína. Pekingnek tehát meg kell őriznie az USA ellenségének "tiszteletreméltó és kevésbé veszélyes státuszát".

A világ Washington szemével

Hogy mi folyik valójában a jelenlegi amerikai kormányzat hátsó szobáiban, azt nem Kissinger nagy visszhangot kiváltó békekezdeményezése, hanem egy rendkívül harcias Edward Luttwak tükrözte. A 80 éves Luttwak talán nem olyan láthatóan befolyásos, mint Kissinger, de a színfalak mögött dolgozó stratégaként több mint öt évtizede ad tanácsokat a Pentagonnak minden téren. A Bizánci Birodalom stratégiájáról szóló könyve például, amely nagymértékben támaszkodik a legjobb olasz és brit forrásokra, klasszikusnak számít.

Luttwak, a megtévesztés mestere, értékes rögöket tár fel a jelenlegi washingtoni lépések kontextusba helyezése szempontjából. Ez azzal az állításával kezdődik, hogy az USA – amelyet a Biden-kombó képvisel – alig várja, hogy alkut kössön Oroszországgal.

Ez megmagyarázza, hogy William Burns, a CIA vezetője, aki valójában egy hozzáértő diplomata, miért hívta fel kollégáját, Szergej Nariskint, az SVR (orosz külügyi hírszerzés) vezetőjét, hogy valamiképpen egyenesbe hozza a dolgokat, "mert van valami más, ami miatt aggódnia kell, ami sokkal korlátlanabb". Ami "korlátlan", amit Luttwak spengleri söpréssel ábrázol, az Hszi Csin-ping azon törekvése, hogy "felkészüljön a háborúra". És ha háború lesz, Luttwak azt állítja, hogy "természetesen" Kína veszítene. Ez egybecseng a Straussian neokon pszichopaták legfőbb téveszméjével a Beltwayen túl.

Hogyan próbálja az USA rákényszeríteni Kínát az Oroszországgal való szakításra?

Luttwak úgy tűnik, nem értette meg Kína élelmiszer-önellátásra való törekvését: fenyegetésnek minősíti azt. Ugyanez vonatkozik Hszi "nagyon veszélyes" koncepciójára, a "kínai nép megfiatalítására": ez "Mussolini-ügy", mondja Luttwak. "Kína megfiatalításához háborúra van szükség".

A "megfiatalítás" fogalma – amit valójában inkább "újjászületésnek" kellene fordítani – legalábbis a Qing-dinasztia 1911-es megdöntése óta visszhangzik kínai körökben. Nem Hszi találta ki. Kínai tudósok rámutatnak, hogy ha "tanácsadóként" amerikai csapatokat lát Tajvanra érkezni, akkor valószínűleg maga is harcra készülne.

De Luttwaknak küldetése van:

"Ez nem Amerika, Európa, Ukrajna, Oroszország. Ez az 'egyedüli diktátorról' szól. Nincs Kína. Csak Hszi Csin-ping van" – hangsúlyozta.

És Luttwak megerősíti, hogy az EU-s Josep "Kert vs. dzsungel" Borrell és az Európai Bizottság domina Ursula von der Leyen teljes mértékben támogatja az elképzelését. Luttwak néhány szóval tulajdonképpen az egész játékot elárulja:

"Az Orosz Föderáció, úgy ahogy van, nem elég erős ahhoz, hogy Kínát úgy fékezze meg, ahogyan azt mi szeretnénk". Innen a Biden-kombó fordulata, hogy 'befagyasszák' a donbásszi konfliktust, és témát váltanak. Hiszen "ha ez [Kína] a fenyegetés, akkor nem akarjuk, hogy Oroszország szétessen" – indokolja Luttwak.

Ennyit a Kissinger-féle "diplomáciáról".

Jelentsük ki az "erkölcsi győzelmet" és fussunk el!

Oroszországgal kapcsolatban a Kissinger vs. Luttwak szembenállás döntő repedéseket tár fel, mivel a birodalom olyan egzisztenciális konfliktussal néz szembe, amilyennel a közelmúltban még soha.

A fokozatos, masszív fordulat már folyamatban van – vagy legalábbis az U-fordulat látszata. Az amerikai mainstream média teljes mértékben az U-fordulat mögött áll. A naiv tömegek pedig követni fogják. Luttwak máris hangoztatja legmélyebb napirendjüket: az igazi háború Kínával folyik, és Kína "veszíteni fog".

Legalább néhány nem-neokon játékos a Biden-kombó körül – mint Burns – úgy tűnik, megértette a Birodalom hatalmas stratégiai baklövését, hogy nyilvánosan elkötelezte magát egy Örökké tartó háború mellett, hibrid és egyéb módon, Oroszország ellen Kijev nevében.

Ez elvileg azt jelentené, hogy Washington nem sétálhat csak úgy el, mint ahogyan azt Vietnámban és Afganisztánban tette. Pedig a hegemónok élvezik az elsétálás kiváltságát: elvégre ők gyakorolják a szuverenitást, nem pedig a vazallusaik. Az európai vazallusokat hagyják megrohadni.

Képzeljük csak el, hogy azok a balti csivavák egymaguk hadat üzennek Oroszországnak-Kínának.

A Luttwak által megerősített off-rampa azt jelenti, hogy Washington valamiféle "erkölcsi győzelmet" hirdet Ukrajnában – amelyet amúgy is a BlackRock irányít –, majd a fegyvereket Kína felé mozgatja.

De még ez sem lesz sétagalopp, mert Kína és a hamarosan bővülő BRICS+ máris a birodalom alapjait támadja: a dollárhegemóniát.

Enélkül az USA-nak magának kell majd finanszíroznia a Kína elleni háborút. Kínai tudósok, nem hivatalosan, évezredes elemzői képességüket gyakorolva, megjegyzik, hogy ez lehet az utolsó hiba, amit a Birodalom rövid történelme során valaha is elkövetett.

Ahogy egyikük összefoglalta:

"a birodalom egzisztenciális háborúba, és ezért a birodalom utolsó háborújába keveredett. Amikor eljön a vég, a birodalom szokás szerint hazudni fog, és győzelmet hirdet, de mindenki más tudni fogja az igazságot, különösen a vazallusok".

És ezzel elérkeztünk Zbigniew "Nagy Sakkozó" Brzezinski volt nemzetbiztonsági tanácsadó 180 fokos fordulatához nem sokkal halála előtt, amely ma Kissingerhez, nem pedig Luttwakhoz igazítja őt. Az 1997-ben, még a 9/11-korszak előtt megjelent "A nagy sakktábla" című műve amellett érvelt, hogy az USA-nak uralkodnia kell minden Eurázsiában felemelkedő egyenrangú versenytárs felett. Brzezinski nem érte meg, hogy megélje végső rémálmának élő megtestesülését: az orosz-kínai stratégiai partnerséget. De már hét évvel ezelőtt – két évvel a kijevi Majdan után – legalábbis megértette, hogy a globális hatalmi struktúra újrarendezése elengedhetetlen."

A "szabályokon alapuló nemzetközi rend" lerombolása

A hét évvel ezelőttihez képest a döntő különbség ma az, hogy

az USA Brzezinski szerint képtelen "vezető szerepet vállalni a globális hatalmi struktúra olyan irányú átrendezésében, hogy az erőszak (...) megfékezhető legyen a globális rend lerombolása nélkül".

Az orosz-kínai stratégiai partnerség az, amely átveszi a vezetést – amelyet a globális többség követ – a hegemón "szabályokon alapuló nemzetközi rend" megfékezésére és végső soron lerombolására.

Ahogy a nélkülözhetetlen Michael Hudson összefoglalta:

"A végső kérdés ebben az izzó helyzetben az, hogy a gazdasági nyereség és a hatékonyság fogja-e meghatározni a világkereskedelmet, a mintákat és a beruházásokat, vagy a posztindusztriális USA/NATO gazdaságok úgy döntenek, hogy úgy végzik, mint a gyorsan elnéptelenedő és dezindusztrializálódó posztszovjet Ukrajna és a balti államok vagy Anglia".

Tehát a Kína elleni háború nedves álma meg fogja változtatni ezeket a geopolitikai és geoökonómiai kényszereket? Hagyjatok már egy – Tuküdidész – szünetet. Az igazi háború már folyik – de biztosan nem olyan, amelyet Kissinger, Brzezinski és még kevésbé Luttwak és a válogatott amerikai neokonok azonosítottak.

Michael Hudson ismét összefoglalta: amikor a gazdaságról van szó, az USA és az EU "önelszigetelődési stratégiai hibája a világ többi részétől olyan masszív, olyan totális, hogy hatásai egy világháborúval egyenértékűek".

*

Pepe Escobar Brazíliában született, az Asia Times tudósítója és főszerkesztője, valamint a Consortium News és a Strategic Culture rovatvezetője. Az 1980-as évek közepe óta élt és dolgozott külföldi tudósítóként Londonban, Párizsban, Milánóban, Los Angelesben, Szingapúrban, Bangkokban. Kiterjedten tudósított Pakisztánról, Afganisztánról és Közép-Ázsiáról, Kínáról, Iránról, Irakról és a tágabb Közel-Keletről. Pepe a Globalisztán – Hogyan bomlik a globalizált világ folyékony háborúba; Red Zone Blues: A Snapshot of Baghdad during the Surge. Az olaszországi The Empire and The Crescent és a Tutto in Vendita című lapok szerkesztője volt. Utolsó két könyve: A káosz birodalma és 2030. Pepe a párizsi székhelyű Európai Geopolitikai Akadémiával is kapcsolatban áll. Amikor nem utazik, Párizs és Bangkok között él. A Global Research rendszeres munkatársa.

A kiemelt kép a Global South oldalról származik.