NOBEL-DÍJAS GYŰLÖLETBESZÉD? (Pécsi Sándor esszéje)

dombi52
1 órával ezelőtt
21 perc olvasás

Nem állt szándékunkban a szerző irodalmi teljesítményét minősíteni. Korai regényeiről maga Csurka István is pozitív véleménnyel volt, hiszen a késő Kádár-kor vidéki elhagyatottságának hangulatát rendkívül érzékletesen rajzolta meg. A szerző és díja csak példa volt valamire, az igazi tárgya ennek az írásnak a nemes fajtánk elleni egyre erősödő fajgyűlölet a kortárs magyrországi művészetben és irodalomban!

– Miért üldözöl engem?– kérdi az Úr Saulustól. – Miért üldözöl minket? – kérdezzük Mi a tangózó Sátántól. Krasznahorkai László Báró Wenckheim hazatér című, 2016-ban megjelent regényéből csap ki ez a lángszórócsóva gyűlöletmondat:

„A Magyarokhoz

Még egy ilyen visszataszító népet, mint ti vagytok, még nem hordott a hátán a föld… nálatok ocsmányabb emberekkel nem találkoztam soha, és mivel közétek tartozom, tehát túl közel vagyok hozzátok, nehéz elsőre pontos szavakat találnom arra, miben is rejlik ez a visszataszító vonás, amely minden nemzet alá süllyeszt benneteket, mert nehéz szavakat találni arra, hogy milyen hierarchiában képzeljük el az undorító emberi tulajdonságoknak azt a tárházát, amivel ti taszítjátok vissza a balszerencséjükre titeket megismerő világot, mert ha azzal kezdem, hogy magyarnak lenni, az nem egy néphez való tartozást jelent, hanem az egy betegség, egy gyógyíthatatlan, elriasztó kór, egy járványos baj, amitől minden megfigyelőnek csak hányhatnékja támad… ebben az írásban, amit egy génnek írok, hogy lebeszéljem arról, hogy továbbvigye ezt a nemzetet… kezdjük a lompos rosszakarattal, te rohadt magyar, hogy te az irigység, a kicsinyesség, a kisstílűség, a tunyaság, a sunyi lopózkodhatnék, a szégyentelen gyávaság, a becstelenség, az árulásra való állandó készenlét s ugyanakkor a saját tudatlanságára, saját műveletlenségére, a saját érzéketlenségére gőggel felelő, hol kolbásztól és pálinkától, hol lazactól és pezsgőtől megsemmisítő lehelet egyik kivételesen undorító alanya vagy, aki hol az asztalra baszik, ha a szemébe mondják, és a kórképre a nagyképű tahóság, az otrombaságra való büszkeség hőzöngő bunkójának agressziójával felel, vagy fondorlatos bosszúvágy támad benne az ellen, aki valódi vonásaival szembesíti, amit soha nem felejt, s az első adandó alkalommal ezt a szembesítőt a földbe tiporja, kivégzi, meggyalázza… gerinctelen vagy, és kétszínű, egy alattomos görény, egy velejéig hazug senkiházi… mert primitív vagy, rohadék magyar, egy primitív tuskó, aki bármikor képes megalázni még önmagát is… ha azt mondod, irigy, akkor gondolj arra, hogy magyar, ha azt mondod, képmutató, megint gondolj a magyarra, ha azt mondod, elfojtott agresszió, mely hol gőgben, hol sunyi meglapulásban nyilvánul meg... mivel például a magyar azt hiszi magáról, hogy ő keresztény... semmi sem áll távolabb tőle, mint a segítőkészség és az áldozatvállalás, mert még egy ilyen közömbös népséget, mint a magyar, el se lehet képzelni, volt, hogy egy mocskos háború folyt a közelükben, de már húsz-harminc kilométerrel onnan náluk, a magyaroknál, vidáman folyt az élet… ha pedig valamelyikük mégis legyőzi magában a gyávaságban gyökerező közömbösséget, és odamegy, és megpróbál segíteni, akkor annyira, de annyira meghatódik önmagától, hogy komolyan elhiszi, hogy tulajdonképpen ő egy hős, noha pontosan tudja belül, hogy nem hős ő, hanem patkány, egy túlélésre játszó élőlény… morális züllés alsó foka, egyenlő magyar, ez a képlet, persze itt nagyon óvatosan kell eljárni, mert könnyen beleeshetünk abba a hibába, hogy azt állítsuk, volt honnan lezülleni, na nem, erről ugyanis nincs szó ,nincs múlt, ami fényesebben mutatná magát, mint a miénk, mert anélkül, hogy belegázolnánk a történelem részleteibe, nevezzük az egész magyar történelmet, atyáink oly sokat magasztalt dicső múltját a szégyen történelmének, hisz több abban az árulás, a hitehagyás, az álnok cselszövés, a csúfos vereség, a megszolgált kudarc, az álnok bosszú, a kegyetlen megtorlás, a képmutatással sem leplezhető brutalitás… egytől egyig szolgalelkű… mivel az egyik legmélyebb eleme ennek a visszataszító magyar léleknek a szolgalelkűség, meghunyászkodik az erővel szemben… mert nem tudja elviselni azt, ami meghaladja az értelmét, szűk agyának és beteg lelkének a terjedelmét, ez hát szolgalelkűsége, melyet ebben, és különösen ebben a városban a lehető legkézenfekvőbb példákon tanulmányozhatunk, mert nincs még egy hely ebben a végtelenül hervasztó országban, mint a miénk, ahol ennyire beleláthatnánk a magyar léleknek a feneketlen mélyébe, ebbe a szakadékba, mely sötét és üres… …bármely tulajdonságban, amelyekkel a magyarokat jellemezhetünk, van egy kötőanyag, egy afféle takonyszerű kulimász, amely összekapcsolja a sunyi alávalóságot a barbár kivagyisággal, a sívó irigységet a gazságra való alkalmassággal, és ez a bizalmaskodásnak egy különösen förtelmes vegyülete, amit csak az ismer és az ért igazán, aki közénk tartozik, az állati együvé tartozásnak ezt az örökbilincsét, melynek szúrós, savanyú verejtékszaga van, egy kipárolgás ez, ami összekapcsol magyart a magyarral, és ami elriaszt mindenkit tőlünk, aki van olyan szerencsés, hogy nem az, ezt a rettenetes testvériséget, mely egyedül a tegező formát ismeri, nincs ennél szörnyűbb… de különösen a keresztény magyar, ez tényleg mindennek a legalja , mert az eddigiekben leírt magyar, ha még kereszténynek is mondja magát, akkor eredendő tulajdonságaihoz még odajön a legalpáribb szervilizmus és arrogancia, mert az valóban mindennek a teteje, mikor a keresztény magyar mondjuk , megáldja a katonák zászlaját a véres ütközet előtt, vagy mikor a keresztény magyar elsunnyog valami védett sarokba, ha a környezetében veszély fenyegeti az úgynevezett emberi méltóságot, vagy amikor a keresztény magyar, ez az álruhás gazember, felölti a legkegyesebb arcot, és elmegy, hogy részesedjen a hatalomból és a kivételesből, minden, ami ezek után a templomban történik, szentségtörés… úgy jön ki, mintha mi se történt volna, maffiózók egymás közt, ez a viszony lényege pap és hívő között egy magyar keresztény templomban… ez megy Magyarországon, ez megy a bús Hunniában, ez megy a sunyi gengszterek között a kereszt alatt…”

Lehet ezeket a feketemágia átkokat iróniának olvasni? Meddig tart az alkotói szabadság? Népünk genetikai kiirtását javasolni irodalmi pozícióból? Úgy tudom, azóta sem volt tiltakozás ez ellen a kéjgyilkos Szamuely cinikus gőgjét idéző mondatszörny ellen. Ez a mondat a tangózó Sátán gúnyvigyora! A regény történetvezetésébe nem illeszkedik szervesen, és ebből arra következtethetünk, hogy utasításra, vagy elvárásra írta. Ebből a mondatból megsejthetjük, mi vár a magyar civilizációra, ha a szerző nemzetközi karrierjét támogató titkos elit itt teljhatalomhoz jutna!

Hogyan működik hazánkban az irodalmi kánon felállítása, ki dönti el azt, hogy mi a szépirodalom? A nagy kiadók és az egyetemek? Vagy valami láthatatlan, titkos társaság osztja ki a szerepeket? A kultúra ennyire korrupt, akkor a tudomány nem korrumpálódhat? Melyek a kánonállításhoz nélkülözhetetlen alapelvek, midőn a Jacques Derrida féle „dekonstrukció teória” komoly elméletnek eladható? A „nagy, francia, posztmodern filozófus” szerint egy mű nem bír saját jelentéssel, a jelentés a néző, az olvasó tudatában keletkezik. Tehát egy irodalmi „szövegbe” mindenki azt olvas bele, amit akar. És ez tudomány?

„Sztáríróink” adógarasokból megjelentetett könyvei eljutnak az ország minden könyvtárába és ez már magában hatalmas példányszám utáni bevételt jelent, de ki képes ezt a betűóceán-szövegzagyvalék, posztmodern irodalmat elolvasni?

A nagy titok: az olvashatatlannak nincsenek olvasói.

A gyorsuló időben az írónak takarékoskodnia kellene az olvasó szabadidejével, a vontató betűbőség és túlzott részletgazdagság életidő-rablás. Az életképtelen gyűlölet-butaságkultúrát adógarasainkból finanszírozzuk „primitív, rohadék magyarok, túlélésre játszó patkányok” , hogy élő klasszikusunkat idézzem. Krasznahorkai irományai megtalálhatóak a Digitális Irodalmi Akadémián, ezért évente sok millió forint közpénzt kap.(!) Az idejét főleg külföldön, Berlinben, Tokióban múlatja, a népet, mellyel soha nem érintkezett, teljesen félreismeri, tájékozatlan a mai magyar valóságban.

Néputáló író olyan, mintha egy orvos undorodna a vértől, szobrász az agyagtól.

A „magyar gén”? Létezhet, de a nemzet, az összetartozás, a kultúra nem biokémia. A mémek, a kultúrával, és utánzással elsajátított viselkedésminták valószínűleg sokkal meghatározóbb szereppel bírnak, mint DNS-ünk információhordozó nukleinsav szekvenciái. A morbid gyűlöletirodalom ártalmas mémeket épít közösségünk még ép lélekszöveteibe, ezért veszélyes.

Kertész Ákos Kossuth-díjas író, Budapest díszpolgára a magyart „genetikailag szolgalelkűnek” nevezte évekkel a Krasznahorkai „mű” megjelenése előtt. Összebeszéltek? Carl Popper filozófus szerint a nemzetállamok megszüntetendőek, mert akadályozzák a nyitott társadalom működését. Miért nem működik az önvédelmi jelzőrendszerünk? Egy hasonló könyv, ha Romániában jelenne meg a románokról, vajon milyen „elismerésben” részesülne? Romániában egy manifeszt romángyűlölő könyveit kiadhatják-e közpénzből? Az állam vagy vonuljon ki a kultúra finanszírozásából, vagy csak a hasznos, országépítő alkotásokat támogassa. Az anyanyelvi kultúrák a népek immunrendszerét jelentik. A reformkor Kazinczy nyelvújításával kezdődik, Luther Biblia-fordítása teremti meg az irodalmi németet. Arany János, Petőfi Sándor nyelve az irodalmi magyar, mely a nép világos fogalomhálójú beszédét a magas kultúrába emelte.

Németet, latint megelőzvén, az osztályokon átívelő, új társasági-közéleti beszéd a XIX. század második felében kibontakozó hatalmas szellemi-gazdasági fejlődés hajtóerejévé vált, mert ahol az emberek könnyen megértik egymást, ott felgyorsul a világ.

A szabadságharc előtt még a tyúkperek is latinul fogalmazódtak, Pató Pál úr időmilliomos volt. A reformkorban úgy tűnt, a Kárpát-medencében a lingva franca a magyar lesz; amit fortélyos nagypolitika kicsalt tőlünk, azt az idő apró lépésenként visszaadhatja. Jókai Mór És mégis mozog a Föld című regénye ezt a rajongó korszakot festi meg. Most érdemes újra olvasni a csodálatos regényt, mert időszerű: minden erővel meg kell akadályozni, hogy az irodalmi magyar Arany János nyelvéből a Krasznahorkaik antimagyarjává változzon! A nyelv több, mint információtovábbító kódrendszer: egy nép közös valóságélménye, eligazodása a külső világban, mely általa válik otthonunkká. A tiszta nyelv lélekhaza. Szavak, fogalmak eltorzítása egy új típusú lelki diktatúrát vetít elénk.

A nyelvháborút csak egyetlen szóval illusztrálom. A „meleg” jelző Arany János irodalmi magyarjában jószívű együttérző személyt jelent, de a mai köznyelvben már homoszexuálist, a gender kurzus hivatalos PC megnevezésével. Hasonlatosan az angol "gay" eredetileg vidámat jelentett, de a homoszexuális lobbi kisajátította e kifejezés egész asszociációs hálóját. A „meleg” a homoszexuális szubkultúra bizalmaskodó argó-kifejezése volt a múlt rendszerben, midőn még büntették e hajlamot. Aki a „meleg” szót használta, biztos, hogy homoszexuális volt. E szó mai használata automatikus elhatárolódást jelent a „homofóbia” nevezetű, büntetőjogilag is szankcionált „bűntől”. A „buzi” szó használata szigorúan tilos, nem PC, és így a meleg hatalmas asszociációs mezőket hódított meg, élőhelyéről kiszorítván a szó klasszikus értelmét.

Nyelvháborúban élünk, ezért érdemes a Wenckheim báró hazatér című „sikerkönyv” fogalomzűrzavarát alaposan szemügyre vennünk.

Krasznahorkai már idős; a "szent humuszt", amelyből vétetett, miért fertőzi gonosz átkaival? Talány, hogy a tollforgató, kinek könyveiben néha megcsillannak filozófiai, vallástörténeti, matematikai műveltség üvegcserepei, miért üldöz rozoga betűtaligájával vidéki motoros rockereket, a Weinckheim regény karikatúra alakjait? Átrágtam magam ezen könyvön. Élvezeti értéke nincs, a szöveg nagyon nehezen értelmezhető, mert nem tagolódik mondatokra, a párbeszédeket nem jelöli gondolatjel; a dekonstrukciós irányelvek szerint az olvasóra bízatott, hogy eldöntse „no ezt most ki mondja”? Ezek csak stílusnehézségek, de a gond, hogy az egész mű hazugság. Évtizedes elcsúszások vannak a korvalóságtól. A nyolcvanas évek második felének lepusztult országát rajzolja a huszonegyedik századra. A várost ellepő szeméthegyekről ír – a dél-alföldi Gyuláról van szó, az író szülővárosáról, melyet 2017 legszebb, turistacsalogató városának választottak(!) – kocsmai „félkarú rabló” játék-automatákról beszél a 2015-ben játszódó könyv, mintha az író nem tudná, hogy azt már rég betiltotta a polgári kormány. A Szolnoki Dante nevű regényalak, a pitiáner szélhámos „üzleti zseni” a nyolcvanas évek típusa, kit a kőkemény versenykapitalizmus és a csúcstechnológiát használó szervezett bűnözés, mely mindenütt ugyanolyan a fejlett világban, már régen elsöpört. „A magyarokhoz” fejezetcím utalás Berzsenyi csodálatos versére „Romlásnak indult hajdan erős magyar…” A könyv szájbarágós mondanivalója, hogy a romlás beteljesedett. Ez a Báró Wenckheim hazatér legnagyobb hazugsága. Álljon itt ércpajzsként a lángszórócsóva ellen a megszólított vers:

Berzsenyi Dániel: Magyarokhoz

Romlásnak indult hajdan erős magyar!

Nem látod, Árpád vére miként fajul?

Nem látod a bosszús egeknek

Ostorait nyomorult hazádon?

Nyolc századoknak vérzivatarja közt

Rongált Budának tornyai állanak,

Ámbár ezerszer vak tüzedben

Véreidet, magadat tiportad.

Elszórja, hidd el, mostani veszni tért

Erkölcsöd: undok vípera-fajzatok

Dúlják fel e várt, mely sok ádáz

Ostromokat mosolyogva nézett.

Nem ronthatott el tégedet egykoron

A vad tatár kán xerxesi tábora

S világot ostromló töröknek

Napkeletet leverő hatalma;

Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő

Századja s titkos gyilkosaid keze,

A szent rokonvérbe feresztő

Visszavonás tüze közt megálltál:

Mert régi erkölcs s spártai férfikar

Küzdött s vezérlett fergetegid között;

Birkózva győztél, s Herculesként

Ércbuzogány rezgett kezedben.

Most lassu méreg, lassu halál emészt.

Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki

Szélvész le nem dönt, benne termő

Férgek erős gyökerit megőrlik,

S egy gyenge széltől földre teríttetik!

Így minden ország támasza, talpköve

A tiszta erkölcs, mely ha megvész:

Róma ledűl, s rabigába görbed.

Mi a magyar most? – Rút sybaríta váz.

Letépte fényes nemzeti bélyegét,

S hazája feldúlt védfalából

Rak palotát heverőhelyének;

Elődeinknek bajnoki köntösét

S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,

A nemzet őrlelkét tapodja,

Gyermeki báb puha szíve tárgya. –

Oh! más magyar kar mennyköve villogott

Atilla véres harcai közt, midőn

A fél világgal szembeszállott

Nemzeteket tapodó haragja.

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk

Szerzője, Árpád a Duna partjain.

Oh! más magyarral verte vissza

Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!

De jaj, csak így jár minden az ég alatt!

Forró viszontság járma alatt nyögünk,

Tündér szerencsénk kénye hány, vet,

Játszva emel, s mosolyogva ver le.

Felforgat a nagy századok érckeze

Mindent: ledűlt már a nemes Ílion,

A büszke Karthagó hatalma,

Róma s erős Babylon leomlott.

A Krasznahorkai „regény” 2016-ban elnyerte az Aegon díjat, a Kortárs főszerkesztője „2016 legjobb regényének” minősítette. Miről szól a szerző gyűlöletműve? Mirólunk, „bunkó magyarokról", lúzerországról. Komor, apokaliptikus látomás; mesterünk hollywoodi filmsablonokat, Mad Max motívumokat vitt a magyar Dollárpapa című film ötletét feldolgozó irományába. A stílusnehézségek miatt nehezen kihámozható, Gogol társadalomszatíráira emlékeztető történet dióhéjban: az öreg, szegény, játékszenvedélye miatt büntetett előéletű báró ötven év után hazatér „lepusztult, korrupt dögvészországba”, délalföldi szülővárosába, Argentínából. Pletyka szárnyán hamar híre kel, hogy a milliárdos báró mesés vagyonát szülővárosára akarja költeni. Pénzleső vidéki butaság bolondfarsangját akarja megjeleníteni az író, de nem sikerül, csak gyűlölködő gúnyirat marad, mert nem találkozik a mai Gyula város, és a Dél-Alföld, a hosszú lábadozásból magához térő, erősödő Magyarország valóságával. Hogy a történetből a mesternek többet ne kelljen kibontani, a háromszázadik oldal táján a bárót egy vonattal kivégzi és ettől kezdve az eseményrend kibogozhatatlan, abszurd, posztmodern szövegzagyvalékká kásásodik össze. A várost varangyos békák lepik el, majd a végén egy pusztító tűzözönnel büntet minket megátalkodott bűneinkért az író. A fenti gyűlöletbeszéd szerzője feltételezhetően az önkéntes hajléktalanságba, a városszéli „Csipkebokor” kiserdőben tákolt kalyibába kivonult remete, Tanár úr, a regény egyetlen intellektuel alakja, akivel imposztor írónk leginkább magát azonosíthatja ebben az „Isten háta mögötti butaságvárosban”. Tanár úr, dramaturgiailag értelmetlenül, a könyv elején már géppisztollyal lövöldözik, a motoros rockerek egyikét, Kiscsillagot szitává lövi. A paranoiás Krasznahorkai a nemzeti érzelmű rockerbanda mögött országos „neonáci összeesküvést” sejtet (ez egy hollywoodi filmközhely), melyet a rendőrség és természetesen a kormány és az „egész korrupt országvezetés” is támogat. A rothadó bűntenyészetet csak apokaliptikus tűzözön moshatja el, mit az ötszázadik oldalig elkínlódó, halálra untatott olvasó meg is kap végre: az intézetis kis Hülyegyerek a lángözönbe énekli: Ég a város, ég a ház is, Nem is egy ház, hanem száz is, Tűz! Tűz! Tűz! Tűz! Jaj de messze a kanális.

A gyűlöletművészet propagandaművészet, stílusjegyei könnyen fölismerhetőek: az elpusztítandó embertípus, osztály, vagy nemzet a céltábla, a félelmetes fegyverek a megalázó gúny és a démonizálás. A béke alapfeltétele mindig a kiegyezés, de aki nem tiszteli az ellenfelét, abban nincs kiegyező szándék: ez a bűn, nem a háború maga. Klasszikus gyűlöletkeltő mű az 1940-ben forgatott, Örök zsidó című német film, melynek tendenciózus hazugsága, hogy a kelet-európai szegény zsidóságot is világpolitikai, pénzhatalmi bűnökkel vádolja. A koncentrációs táborokba szinte kizárólag szegény zsidókat vittek, kiket a New York-London központú, a háborúért felelős pénzhatalom nem védett meg. Weisz Manfréd családja 1944-ben SS repülőgéppel utazott Portugáliába, miközben a csepeli Weisz Manfréd Művek az utolsó percig a német hadiipar legnagyobb közép-európai beszállítója volt. A német propagandafilm egy képsora a lengyelországi haszid zsidók elhanyagolt piszkosságán gúnyolódik. A rendező nem vett észre valami igen fontosat: e vallásos emberek külső elhanyagoltsága szent piszok. Mind az öt világvallás ismeri az aszkétát, a remetét, a szerzetest és apácát, kik életük minden pillanatát áhítatos önfeladásban töltik. Ez az átszellemült boldogság ragyogott az elhanyagolt külsejű haszid zsidókon, elfelejtették a filmből kivágni. A záró kép egy pincét ellepő patkányinvázió. A képnyelv a gyűlölt célcsoportot patkányokkal azonosítja, mint a fent idézett Krasznahorkai szöveg a magyarságot. (!) Krasznahorkai Sátántangó című regényéből Tar Béla hét órás (!) filmet készített 1994-ben, természetesen közpénzből. A nézhetetlenül vontatott gyűlöletfilm „csúcspontja” az a bizonyos kocsmai táncjelenet, midőn elviselhetetlenül hamis punk zenére táncolnak a rendszerváltás vesztesei, a mi népünket megjelenítő reménytelen életű alkoholisták. A táncoló, tanyasi „bunkó magyarokat” Krasznahorkai szentendrei művészhaverjai alakítják, az A.E. Bizottság együttes tagjai. fe Lugosy László maszkján nem kellett sokat pepecselni a maszkmesternek.

A rendező durva képhazugsága, hogy a pusztuló alföldi tanyavilágba a pesti Fiatal Művészek Klubjában is divatos, passzív-agresszív Rolling Stones arckifejezést fényképezi bele. Milyen a nehéz sorsú, magyar arc? Meg kell nézni Munkácsy, Mednyánszky festményeit. A Tar Béla és Krasznahorkai művek üzenete: ezzel a genetikailag hibás emberanyaggal lehetetlen demokratikus, prosperáló országot építeni, a játszma eleve elveszett. Munkácsy együttérző festészetének üzenete: nézd, mennyi tehetség, emberi érték hullik a forgácsba, a hiba nem az emberekben van. A propagandaművész mindig a megbízó elvárásait szolgálja ki, nem a saját belső vívódásait akarja megjeleníteni, ezért karakterei élettelen firkarajzok. A gyűlöletirodalomban a mártír jó és az „ős patkány” nem lép kölcsönhatásba, mint a nemes gázok. Nincs drámai feszültség, minden olyan idegen, mint egy reklámfilm. Az igazi irodalom a legelvetemültebb gonosztevőt is emberközelből ábrázolja. Gondoljunk III. Richárd, Raszkolnyikov, King Claudius, Othello, Lady Macbeth, Ágnes asszony vívódására. A rosszak, a bukottak is csak szenvedő embertársaink; szomorú sorsukat megértvén saját életünket tudatosabban építhetjük. A gyűlöletirodalom színtelen karakterábrázoló, gyűlöletszerzőink tulajdonképpen nem is gyűlölik őket. A bérgyilkos sem gyűlöli a célszemélyt, megbízást hajt végre; gyűlöletművészeink szellemi bérgyilkosok. Ki a megbízó? Kik a legfontosabb végrehajtók a kortárs irodalomban és művészetben? Kik a céltáblák, melyek a toposzok, milyen filozófiai háttere van ezeknek a toposzoknak? A megbízó a láthatatlan, mindenütt jelen lévő, rejtőzködő, leválthatatlan, valódi hatalom, a Titkos elit, a szervezett magánhatalom, mely diktatúrát harsonáz a törvényesen megválasztott közhatalomra. A kultúra, a médiához hasonlóan, fontos hatalmi tényező. A bérgyilkosok sokan vannak, siker, pénz, díjak csak a valódi hatalom engedélyével lehetségesek.

A magyar történelmi tudatot gúnyoló Krasznahorkai regény a 2024-ben megjelent Zsömle odavan, melyben a „szélsőjobboldali-paranoiás-múltba révedő-irracionális-vidéki bunkó magyar nemzeten” húzza el a nótáját; a népen, melyet már Báró Weinkheim hazatér című, 2016-ban megjelent regényében genetikailag kiirtandónak (!) minősített. Az, hogy az irónia szaloncukorpapírjába csomagolja gyűlöletáriáját, a bűnön nem változtat. A gyűlölet művészete című esszében kitértem arra az átokprédikációra, melyet meg merészelt engedni magának; közállapotainkat mutatja, hogy ez az illető szabadlábon mérgez még most is, közpénzből támogatott kiadójának, a Magvetőnek lapjain. Napjainkban, midőn a Petőfi nevét viselő laktanyát neveznek át egy Habsburgéra(!), a történelmünkért vívott kultúrharc a Zsömle odavan című regény is.

Ez a könyv nem egyszerű, Gogol szatírák modorát utánzó, társadalomkritikus korrajz, inkább gúnypamflet a történelmi tudatról és azokról a társadalmi csoportokról, akikben még él a hazaszeretet. A közönséges, ízléstelen gúnyolódást a népünkön és történelmünkön meg lehet-e szokni? A gúny a gonoszság humora, a gúnyos csúfolkodó meg sem próbálja megérteni embertársa életproblémáit. Mennyi megalázott keserűséget okoz a gúny. Krasznahorkaink a Friderikusznak adott riportban azt állítja, hogy nagy részvétet érez ezekkel a lúzerekkel, akik a magyar típust testesítik meg. Ez természetesen hipokrita hazugság, hiszen a megvetés éppen az ellenkezője az együttérzésnek.

Miért kell foglalkoznunk a gonosz gúnyolódás gyűlöletpoklával? Azért, mert a jó harcos tanulmányozza az ellenség fegyverzetét, meg kell ismernie, hol a legvékonyabb a páncélja. Ha ennyire jelentéktelen, ostoba nemzet vagyunk, mint szerzőnk írja, akkor miért érdekes számára a magyar életvilág? Saját értékeink tudatosítására is az ellenség hívja föl a figyelmet? Magyarország földi paradicsom. A nagyvilágon e kívül kevés élhetőbb ország van. E sorok jegyzője abban a szerencsés helyzetben van, hogy berepkedhette az utóbbi évtizedekben a glóbuszt, sok nagyvárost látott. Csodálatosak a természeti és kulturális adottságaink, városaink közbiztonsága lényegesen jobb, mint a nyugati nagyvárosoké, és ezt az ellenségeink jobban tudják, mint mi magunk. A történelemnek morfológiája van, mint Oswald Spengler írja; azaz a történelemben ugyanúgy, mint a matematikában, fizikában, szigorú, megvesztegethetetlen szabályok szerint működik minden. Szabály, hogy a paradicsomi élőhelyekről, például a nagy folyamvölgyekből, a kevésbé vitális népeket kiszorítják a harciasabb nemzetek. Egy finnugrista tudós megállapítása: Szibéria zord rengetegeibe kiszorult kis népekből egyetlen nemzetnek sem sikerült visszaverekednie magát eredeti élőhelyére, a barátságosabb vidékekre. Ez vár ránk? A történelem kegyetlen kiszorítóharc, a hippipacifizmust reklámozó médiaerők mindig az ellenséges hatalmak zsoldjában állnak; a hatvanas évek nyugati „diáklázadásaiban” a KGB munkája nagyon benne volt.

Érdemes azon is elgondolkodni, hogy a mostani élettér-kiszorító játék mögött miféle külső stratégiák lehetnek. Mi mást láthatunk a rendszerszintű magyargyűlölet mögött, mint valamiféle kiszorítójátékot? Pap Gábor művészettörténész előadásán hallottam: a hatvanas években, a magyar televíziónál volt egy szállóige: „Addig mondogatjuk nekik, hogy disznók, amíg egyszer elkezdenek röfögni”. Az emberi méltóság tartást ad, ellenállóképességet. Emlékszünk a gusztustalan Sas-kabarék és Hofi-műsorok haverkodó hangvételére? Mára beérett az Aczél vetése. A kortárs, pesti színházi életnek két mintája van: a kabaré és a revü. A színház a régi szép időkben a kultúremberek találkozóhelye volt, illett szépen fölöltözni, udvariasan viselkedni. Minden civilizált nemzetnek van saját, jellegzetes társalkodási művészete, de ha leromboljuk a tiszteletet, a szemérmet, a tapintatot, mi marad? Spiró György Csirkefej című darabja már a nyolcvanas években szalonképessé tette a legdurvább trágár kifejezéseket, mára ez a hang szinte kötelezővé vált. A színház már nem a szellem temploma, hanem valami néplélek-megrontó feketemágia barlang. Elfogadhatóvá tették a közönségességet, a pornográfiát az összes aberrációt, és gúnynevetség tárgya lett a klasszikus család. A legszomorúbb, hogy tapsol a közönség, mint az oltást, elhitették az emberekkel, hogy ez az újmódi viselkedési kódex. Alföldi Róbert és Pintér Béla rendezéseit sajnos telt házaknak játszák. Az egyre romló viselkedéskultúra hat a színházi életre, vagy fordítva van; a színházjáró középrétegek – akik az egyszerűbb emberek példaadói – viselkedését rombolja le ez a közönséges, elidegenítő játékrend? A Gresham-törvényt a XVI. századi angol tudós fogalmazta meg: ha egy országban kétféle pénz van forgalomban, akkor törvényszerű, hogy az értéktelenebb pénz kiszorítja az értékesebbet. Ezt tulajdonképpen egy entrópiajelenség a gazdaságban, melyet a termodinamika fő tételeinek felfedezése előtt lett megfogalmazva. Persze, hogy kiszorítja, mert kisebb aranytartalom mellett is azonos vásárlóerőt jelent.

A Gresham-elv sajnos még élesebben kimutatható a kultúrában, mint bárhol. A trágár agitációs propagandaművészet kiszorítja a kulturális piacról az összetett, magasrendű művészetet. A hitványabb művészet a vitális, mert egy tengeri csatát megfesteni sokkal több idő-energia-tudás, mint kipacázni a műanyagfestéket. A Gresham-elv miatt életképesebb a sivár nemzetközi modernizmus. Elszörnyedve nézem az építészetben az acél-betonkocka reneszánszt, mely egy érzelmi fogyatékos jövőt ígér.

A Nobel-díj odaítélése kitől függ? Kertész Imre Nobel-díja egyértelműen politikai döntés volt. Az utóbbi évek Nobel-díjait a Gresham-szabály adta: Jelinek, Fosse élvezhetetlen irodalmat csinálnak. A Krasznahorkaié is nyomásgyakorlás a függetleségének utolsó morzsáit védelmezni próbáló hazánkra. A Zsömle odavan a nemzeti szuverenitás eszméjén gúnyolódik, mint divatjamúlt kacaton. A regény nem egy csúcstechnológia: szájbarágósan együgyű propagandatartalom, a túlhosszú mondatvezetés nagyon megnehezíti és élvezhetetlenné teszi a szövegértelmezést. Krasznahorkai László 1954-ben született Gyulán. Apja ügyvéd, jó iskolákba járhatott, humán szakra bekerülhetett, tehát nem volt osztályellenség. Honnan jő ez a mélységes megvetés a magyar föld népe, a hús-vér igazi emberek ellen? A Szombat című lapnak adott nyilatkozatában azt a „kedves” megjegyzést tette, hogy a „pogrom itt egy népszokás”. Ennek mi a realitása? Népszokás? Ilyen címszót nem találtam az ötkötetes Néprajzi Lexikonban. Tehát az istenadta nép bűnös? Voltak-e valaha Magyarországon pogromok? Voltak, de azt rácok, vagy oláhok követték el magyarokon Habsburg sugalmazásra.

A Zsömle odavan története: Kada József 91 éves magyar, nyugdíjas villanyszerelő, aki azt híreszteli magáról, hogy ő az utolsó Árpád-házi leszármazott, és imígyen, mint I. József jogosult a trónra, igen ám, de ahhoz vissza kell állítani a királyságot. Kisebb szekta szerveződik köréje, monarchistákból, szélsőjobboldali , paramilitáris terrorista elemekből, lecsúszott tanárokból, délibábos ábrándozókból. Fegyveres hatalomátvételt, a királyság restaurációját tervezik. Az összeesküvés szálai a legmagasabb fideszkörökig vezetnek. Utalások a budai vár történelmi rekonstrukciójára. Kada József a pallosjogot is be szeretné vezetni. I. József királysága az autoriter magyar álom paródiája.

Egy olyan világban támadja az autoritást, mikor pont ez a legnagyobb hiány a világban, ma már az egyháznak sincs tekintélye. Azért nem beszélhetünk minálunk autoriter rendszerről, mert az uralkodó elitet inkább kinevetjük, mint tiszteljük. Ha itt autokrácia volna, az sokkal jobb lenne. A Zsömle odavan rejtett tartalma a vaisa kaszt ősellenszenve a ksátriával szemben: az uzsorás zsaroló évezredes mélygyűlölete a halálmegvető, bátortekintetű harcossal szemben; a ksátria kilencven éves korában is ksátria.

A hagyománypusztítás hagyománya történelmünk nehéz terhe. Mindig idegen, ellenséges erőközpont van a háttérben. Már Géza fejedelem idején az erőszakosan keresztelő teuton papok elégették a rovásírással írt ősgesztáinkat, melyek a Vízözön idejéig visszavezették vérvonalunkat.

A Hofoglalás korából maradt sírmellékletek között rengeteg keresztény jelképet találtak, melyek bizonyítják, hogy nem lett volna szükség minket tűzzel-vassal keresztelni.

Máig tagadja a hivatalos akadémiai tudomány a hun-szkíta-magyar történelmi folytonosságot, mely a gesztáink és nemzetünk kollektív emlékezete szerint a mi múltunk. Egyszer egy szép napon ez tudományosan is bebizonyosodik, akkor rá kell eszmélnünk, hogy egy csodálatos örökség birtokosai vagyunk. Megégették a gesztáinkat, de megmaradt mitológiánk, népmeséink, dalaink. A szkíta civilizáció olyan ősi, mint az egyiptomi, vagy a héber. A Tahiri Üngürüsz kiadását a Magyar Tudományos Akadémia és Aczél György mindenáron meg akarta akadályozni.

Semmi hivatkozási alap nem lesz egy ősibb, magasabb kultúra nevében megvetni a mi történelmünket. Pap Gábor szerint a történelmi tudat a hivatalos akadémiai tudomány célkeresztjében van. Romániában egyetemi katedrákról hirdetik a dákoromán elméletet, nálunk a hun-szkíta folytonosság még mindig nincsen elfogadva. Pap Gábor tanár úr az MTA-t egyszerűen csak „magyartalanító tudományos akadémiának” nevezi. Szégyen ugye, hogy egy ilyen nagy tudóst, mint Pap Gábor a Magyar Művészeti Akadémia sem választotta tagjai közé, az az akadémia, mely a végbélkúp megevéséről verset író, avantgárd poétát ünnepelve fogadott tagjai sorába. Eredetileg Makovecz Imre a Magyar Művészeti Akadémiát pontosan azért alapította, mert szellemi életünkben hatalmas aszimmetria van, egy nagyon jól meghatározható kisebbség diszponál az ország kulturális anyagi erőforrásainak legnagyobb részén. A bajok a nagy építőmester halálával kezdődtek. 2012-ben az akadémikusok összeültek, köztestületnek nyilvánították magukat, és évi sokmillió forintos „életjáradékot” szavaztak meg maguknak. Makovecz Imrének ez eszébe sem juthatott volna, hiszen ő egy sikeres, világhírű építész volt. A híres művészeknek sehol a világon nem szoktak anyagi gondjai lenni, és mindenütt társadalmi elvárás velük szemben, hogy ne segélyből élősködjenek, hanem jótékonykodjanak. Így hálálta meg például a közönség szeretetét 1973-ban George Harrison, midőn megszervezte a koncertet Banglades megsegítésére. Az MMA-t nem nevezhetjük egyértelműen konzervatív-nemzeti-akadémikus szemléletűnek, de inverzénél, az MTA-hoz tartozó Széchenyi Művészeti Akadémiánál mindenképpen normálisabb az összetétele. Az SzMA-nak olyan díszes tagjai vannak, mint maga Krasznahorkai László, vagy Fe Lugosi László. Az MMA tagságállományában a modernista avantgárd művészek szintén túl vannak reprezentálva, az a művészeti vonal, mely mindig is a szélsőbaloldalhoz kapcsolódott, és minden klasszikus, akadémikus értéket tűzzel-vassal üldözött. Mario De Micheli Az avantgárdizmus című könyvében elolvashatjuk a múlt század nagy művészeti izmusainak kiáltványait: dadaisták, futuristák, szürrealisták megfogalmazzák, hogy az akadémiákat le kell rombolni, vagy meg kell haladni. Akkor miért van szüksége egy avantgárd forradalmárnak akadémiai székre, tekintélyre? Bizony mondom, ha egy műanyagpacákat kikenő gesztusfestő akadémiai alelnök lehet az MMA-nál, akkor valahol él Magyarországon egy Munkácsy Mihály és padlásszobában éhezik!

Az akadémikusok számára nemcsak az magától értetődően természetes, hogy az állam gondoskodik az eltartásukról, de az állam fizeti a kiállításaik rendezését, a filmjeiket, katalógusokat, könyveik kiadását, közpénzből röpködnek és viszik a rosszhírét a nagyvilágba az epigon avantgárd-posztmodern magyar kultúrának, mintha csak ez lenne itt. Megtekintvén az MMA tagnévsorát, hát bizony alig találunk országosan ismert művészneveket, maximum tíz százalékuk a közismert alkotó. A többség csupán szakmai elismerésekkel dicsekedhet, mindenféle díjakkal, oklevelekkel, címekkel, rangokkal, amit egymásnak osztogatnak. E kiváltságos művészkaszt szelekciójába a társadalomnak semmi beleszólása nincs, a tagok egymást választják be. Innen már érthető, vajon miért persona non grata itt egy nyakas kálvinista Pap Gábor professzor? Olyan ez az akadémia, mint valami elit vadásztársaság, vagy yacht club, rendkívül családias, bensőséges a hangulata. Egymást szembe dicsérik, köszöntik, és még el is hiszik magukról, hogy a kortárs magyar szellemi életnek ők a legfontosabb szereplői.

A Magyar Művészeti Akadémia impotenciáját csak egy kis történettel szemléltetem: a Nemzeti Galériában átrendezték a háború utáni magyar művészetet bemutató kiállítást, úgy, hogy néhány MMA személyiség absztrakt képeit is levették. Az illetékes alkotók ezt nehezményezték, és közpénzből a Galériában szerveztek egy országos konferenciát, melynek egyik fő témája az volt, hogy ők óriási hőstettet vittek végbe, midőn a hetvenes években le tudták utánozni a húszas évek párizsi-moszkvai avantgárd művészetét. Az idős festők nehezen tudják földolgozni, hogy a modernista újítások hamar kimennek a divatból, mindig jön újabb hóbort. A Liget-project ügyében viszont nem rendeztek konferenciát, pedig az igazán fontos lett volna. A sokmilliárdos, országrondító, krómacél-betonkocka Néprajzi Múzeum, a régi Nemzeti Színház fölrobbantása óta, az egyik legsúlyosabb kulturális gaztett a magyar civilizáció ellen. A Néprajzi Múzeum a felrobbantott Regnum Marianum templom megszentelt helyére lett építve; miféle fekete mágia ez? Az MMA-nak talán lett volna szava, hogy ezt a szörnyűséget megakadályozzák. Gondoljuk meg: a leszbikus-dohányos-iszákos-kommunista-zsidó Gobbi Hildában sokkal több magyar lélek, „népnemzeti gerinc” volt, mint ebben az MMA-ban! Mindent megtett, a legmagasabb pártvezető elvtársait megpróbálta meggyőzni, hogy megakadályozza a Nemzeti Színház fölrobbantását. Tiszteletünk Gobbi Hilda emlékének, aki kitűnő színész volt, az ő példája is szépen szemlélteti, hogy a társadalmunkat szétszabdaló törésvonalak nem vonalzóval vannak meghúzva.

A múltpusztítás, mely olyan tapintható a Zsömle odavan regényben, egy élethalál játék. Csurka István szavai 1998-ból: „Cél a magyarság kipusztítása.”

Az Esztergomi várat és a Bazilikát a Rákosi-rendszer alatt el akarták dózerolni! A templom majdnem az 1964-ben felrobbantott Nemzeti Színház sorsára jutott. Ez a terv létezett, Esztergom várost át akarták nevezni „Dózsafalvára”! A Zsömle odavan beleillik a Rákosiék magyarságszemléletébe: pusztuljon a dicső múlt, legyen nevetséges, megvetendő.

A Habsburgok módszeresen fölrobbantották a várkastélyokat, amelyeket a törökök meghagytak; nem Rákosi kezdte a Regnum Marianum templom fölrobbantásával. Ebben az összefüggésben baljós fényben állnak Krasznahorkai szavai, melyeket az elmegyógyintézetbe küldött Kada József szájába ír:

„…Etelkám, hogy képzelem el én azt a Magyarországot, amit a királyság visszaállításával érhetne el ez a sokat szenvedett ország?, s mivel ez csak költői kérdés volt, már folytatta is, hogy először is, a Magyar Királyi Flotta gyalázatos helyzetére tekintettel ezt a kérdést új hajók építésével fogjuk megoldani, ami rengeteg új munkalehetőséggel járna… az összes magyarországi vár lezüllesztett és turizmusnak kiárusított szégyenéből azzal szabadulunk meg, hogy ezeket azonnali is valódi rekonstrukciónak vetjük alá, hogy aztán a megfelelő királyi hivataloknak meglegyen a székhelye, és harmadszor a király, vagyis én, csakis a királyi rezidenciában lakhat, az-az a Budai Várban, aztán negyedszer, a pallosjog és a botütés hagyományos büntető formáit vissza kell állítani, és ezzel minden jelenleg hagyományként gyakorolt tevékenységet is, úgymint íjászat, lovaglás, néptánc, harci játékok, énekkarok és a többi, nem mint egyszerű kulturális tevékenységet, hanem mint állami feladatot kell értelmezni, aztán ötödször, a királyság visszaállításának a Szentszék általi megerősítésének szükségessége, a Királyi Udvar költségvetésének a parlament általi megszavazása, az udvari tisztségviselet visszaállítása…Székesfehérvár, Esztergom, Óbuda és Buda városainak, mint királyi székhelynek az Alkotmányban történő rögzítése… a monarchia a legrégibb uralkodási forma a magyar történelemben, ahol bár a király , vagy királynő viseli az államfő rangját, ő a Szuverén, ahogy írják, a Legfőbb Hatalom azonban valójában nem az övé, hanem a Szent Koronáé, ez egy magyar történelmi sajátosság, mely az emberi hatalmat nem földi eredetűnek tekinti, e nemben a magyar uralkodás jogi alapja egyedülálló, és visszavezet minket az ősapáink világába, ahol pontosan ugyanazon erkölcsi elvek mentén működött a társadalom, mint amivel az én uralkodásom jár majd, amennyiben végre behelyeznének a trónra, mert akkor ezen a Szent Magyar Földön minden, Etelka drága, az erkölcsi jó törvénye alatt állna, ahol a király kötelessége, tehát az én feladatom a boldogság biztosítása volna minden alattvaló számára nemre, fajra, társadalmi rangra tekintet NÉLKÜL!!!, azaz a nemzetiazonosság fenntartása, elősegítése és megvédése, valamint az ország egységének és stabilitásának és az állandóság folyamatosságának a biztosítása, nagyjából egy ilyen országot csinálnék én ebből a becsapott, megalázott és nagyon rossz irányba kényszerített Magyar hazából, azazhogy fogok csinálni...”

A fenti sorokban szerzőnk a gúny fókuszába helyezi a nemesi erényeket, az országépítést iparfejlesztéstől a nemzetazonosság fenntartásáig, a népzenétől a lovasíjászatig, és a Szent Korona Tant, a történelmi tudatot magát. A szerző imígyen hirdeti történelmi tájékozatlanságát; viccnek tartja, hogy a Szent Korona Tan az abszolút személyes hatalmat korlátozza, kizárja a zsarnokság lehetőségét, mint a Magna Carta, vagy Konfuciusz erkölcsi rendszere, mely a Tao törvényeit a császári hatalom fölé helyezte. A Szent Korona a nemzet szakrális-spirituális egységének jelképe és megtestesülése. E két regényben fellelhető írói gondolatok minden eredetiséget nélkülöznek, annyira laposak és fantáziatlanok, és politikai tartalmúak, hogy minden alapunk megvan feltételezni valami sugalmazást. Példának említhetném Sofi Oksanen a 2010-es években megjelent regényeinek megcsinált nemzetközi sikerét, melyekkel az írónő bevezeti a nyugati olvasóközönséget a russzofóbiába. Úgy látszik, ez már a háború előszele volt. Sofinál az orosz olyan „kedvesen" ábrázoltatik, mint Krasznahorkainál a magyar.

Ellenpélda a Krasznahorkai múltpusztító irodalmára Bán Mór, aki méltán sztár, hiszen a Hunyadi sorozat regényeit nem lehet letenni, százezerszámra vásárolják könyveit, ez az irodalom nem adógaras-közpénzből élősködik, hanem komoly kereskedelmi hasznot, tehát állami adóbevételt termel. Ez lenne a kultúra korrupciójából a megtisztulás felé vezető út: érdekes, élvezhető a saját lábán megállni tudó, életképes irodalmat és színházat kell csinálni.

Bán Mór érdekes anekdotát mesélt: a szombathelyi főiskolán történelem szakot végzett még a múlt rendszerben, és professzorai „elfelejtették” tanítani a pozsonyi csatát. Először Irakban egy amerikai tábornoktól hallott a 907-ben történt magyar győzelemről, ami a West Point katonai akadémián tananyag!

Mikor a rádióból megtudtam, hogy legújabb „magyar Nobel-díjas írónkat” nem Tormay Cécilenek, Kodolányi Jánosnak, Bán Mórnak, hanem Krasznahorkainak hívják, a hír súlyosan letaglózott, mintha Trianon utórezgése lenne, egy újabb kis darab szakadt volna le lelkünk Nagy Magyarországából!