A pozsonyi kurfliról – Áll Árpád ércnél is maradandóbb műve (Halasy-Nagy Endre beszéde)

Okos Kám és a fokoskám

Nem is annyira értetlenségemnek kívánnék hangot adni, hanem annak a csodálatomnak, amit néhány lelkes honfitársunk hazafiúi lelkesedésből és az ősök iránti csodálatukból fakadóan, magukra hagyva, az állam által nem támogatva, a magas politika, illetve az alacsonynívójú politikusok által tudomásul nem véve szervezik immár tizedik alkalommal a tévé műsorában neves történészek által is a magyar történelem legnagyszerűbb győzelmének megünneplését, a pozsonyinak nevezett csata évfordulós megemlékezését. Bár még 2022-ben foglakoztak a parlamenti felszólalások egyikén a Pozsonyi csata ügyével, de a Tisztelt Háznak mondott tiszteletlen lakói mindmáig a fülük bojtját sem mozdították ez ügyben. Bezzeg a vereségkultusz virága nem hogy bimbózik, de csokorba szökken. Szigetvár, Muhi puszta, Segesvár vagy Mohács virágkorát éli.

Parlamentárisan is a vereségeink borzalmaival riogatnak, és nem a győzelmeink örömeinek dicsőségével lelkesítenek.

Mit is vackolnának ezzel az Árpád vezérrel, akinek sírhelye sem ismert. Aki népének védelmében, országa területi épségének megtartásában azért vesztette életét, mert meghalt. (Neves politikusunkat idéztem ezzel a mondattal!) Én inkább úgy fogalmaznék, hogy életét áldozta hazájáért, mi haza ennek az áldozatnak és világra szóló győzelmének köszönhetően mindmáig áll!

Kár, nem kár, hogy egyik politikai hotvolé sem tolta oda a képét. Minek is!

Azon a csodálatos ünnepi megemlékezésen, mikor is a meglehetősen tiszteletreméltó számúaknak az Oktogonról induló hagyományőrző menete kürtök rivalgása és hangos ostoroknak pattogása hangjaira méltóságteljesen elindult, méneseknek körmeik dobogásától kísérve, a 907 nyarán lezajlott, Pozsonyi csata néven ismertté vált történelmi eseményre, a hős Árpádi seregek diadalára emlékezve.

Megihletően szép volt, ahogyan a hétköznapi szelíd bárányokból hogyan lesznek honvédő oroszlánokká.

Ahogyan tették ezt Árpád vitézei, a pozsonyi csata harcosai, a győztesek. Az ünneplők, lelkes hagyományőrzők, tiszteletre méltó asszonyok és férfiak eljöttek megismerni a győzelem élményének hangulatát, és hogy egy emlékművet mindmáig nem kapott világra szóló eseménynek állítsanak itt magyar hitükből templomot, mit templomot, katedrálist.

Felemelő nagyszerűségük az alábbi beszédre ihlettet engem:

Tisztelt egybegyűltek!

Kedves mindannyian!

A pozsonyi csatáról lenne szó. Arról a Decretum Ugros eliminandos esséről, amiből a szándékozódnak csak secrétum lett.

Imígyen kezdődhetett. Idézet valami egykorú Bajor Évkönyvből: és alig hogy ravaszul lakomára vendégül hívtuk, és ott Istenünk parancsára megöltük Kurszánt és kíséretét. A gonosz, vezéreik nélkül maradt ördögi ungurik ellen elindult fényességes seregünk, hogy a magyarik gyülevész pogány népét a földkerekségről is kiirtsa, hírmondót se hagyva belőlük. És a mi szeretett Pannóniánkat visszavegyük az Úr oltalmába és egyházunk felügyeletébe, stb., stb.

Amiről legelőbb is beszélni kéne: milyen vallású volt Árpád és népe.

A kereszténységet Európában a kultúra alap-mérőegységének tekintik.

A nomád az barbár vetés, animista, fetisiszta, totemista pogány, sámánista és istentelen. Péhádés copfoskás történész és parádés közszereplő által Kárpát-medencei steppe-államnak megnevezett vidék lovas-nomád népei vallástörténetének kutatása állítólag ma már kilépett a gyerekcipőjéből. Ezek szerint mezítláb jár, mert eredményt felmutatni nem tudott. Egyelőre még csak a sámános ugri-bugrinál tartunk.

Régóta töprengek már rajta, hogy Rómában, ahol nem boldogultak a világ időrendjével (a húsvét dátumának meghatározásával), elhívták magukhoz a Krímből, abból a Krímből, ahol a hunok uralkodója éppen valahogy egy Muagyerisz nevű fejedelem volt, úgy 530 körül, szóval a Krímből elhívták a sánta szkítát, bizonyos Dionysius Exiguus-t, hogy problémájukat megoldja. Megoldotta. Honnan tudta ő ezt ott a Krímben? És honnan tudták Rómában, hogy ott a Krímben van egy keresztény szkíta, aki ezt nem jobban tudja, hanem hogy: tudja! Míg nekik fogalmuk sem volt róla. Miért is I. Gelasius pápa magához rendelte Dionysius Exiguus-t, úgy 530 körül. Aki Rómában hunyt el 544-ben. Miután kidolgozta a máig is érvényes, Krisztus születésével kezdődő időszámítási rendszert. Hát nem csodálatos! Hogy nem beszélnek nekünk erről? Erről sem!

Megjegyzésem, hogy hatodik században szkítaként meghatározni valakinek a nációját nyilvánvaló anakronizmus. A Krímben akkor már a hunok népe élt. Azok a hunok, akikről azt írta Sophronius Eusebius Hieronymus, azaz Szent Jeromos, hogy a hunok zsoltárokat tanulnak.

Sevillai Izidorus pedig egyenesen azt írja, hogy a hunok megtértek és zsoltárokat énekelnek. (Az ő korában a hunok alatt nyilvánvalóan a Kárpát-medencét akkor birtokló avarokat értette.)

A tényt erősíti, hogy az avarok püspökét a második niceai jegyzőkönyv tanúsága szerint meghívták az egyetemes zsinatra. A 787-ik esztendőben. Nem csak az bámulatos, hogy az avaroknak volt keresztény egyháza, püspökkel az élén, hanem az, hogy ezt az egész akkori világ tudta Bizánctól Niceáig. Azt is tudták, hol lakik, hiszen a meghívását elküldték neki! Meg is kapta. El is ment! Oda is ért. Rajta van a jegyzőkönyv jelenléti listáján!

Amiről azóta nem szívesen tudnak sem a Vatikánban, sem nálunk. Fel nem fogható, miért rejtegetik ezt a tényt.

Az avarok sírjaiban tömegével találtak egyenlőszárú, keresztény-feliratos bizánci kereszteket. Higgyük el nyugodtan, nem hóbortból temették el magukkal ezeket, amelyeket nem rablásból szereztek, hanem életük részeként viseltek.

A kereszténység a hunoktól kezdve folyamatos a Kárpát-medencében. A bibi csak az, hogy ezek a hunok-avarok ariánus keresztények voltak. Az utánuk következők pedig a kereszténység bizánci rítusát követték. Az erdélyi Gyula leánya, a fejedelemnek mondott Géza felesége Sarolta is bizánci rítusú keresztény volt. Ezért sütötték arra a hívő keresztény Gézára, aki a pannonhalmi monostort is alapította, az egyházszakadást követően a katolikus papok, hogy két istennek (a római katolikus mellett a görög-keletieknek is) áldozott.

Holott ha keresztény pedigréje nem lett volna százszázalékosan megfelelő, Gizellát, Szent II. Henrik német császár húgát sosem kapta volna Géza a fia számára feleségéül. Mind ez csak azt jelenti, hogy nem Szent István téríttette meg a magyarságot, hanem az ő uralkodása idején a már meglévő és országosan elterjedt keresztény hit tovább erősödött.

Egy Arany-mondás jut eszembe: csoda hogy mindeddig nem beszéltünk erről.

Hát miért nem beszélünk erről?

Miért nem erről beszélünk!

Árpád népe keresztényként érkezett a Kárpát-medencébe, az itt élő keresztény hunok és nagyszámú keresztény avarok közé.

Miért is kell erről a szót szaporítani? Mert ugye keresztényt csak a pogány öli, keresztény testvére sosem tenné. Annak a nyereg alatt húst puhító kacagányos csürhének nem jár se kereszténység, se isteni kegyelem.

A honunkra törő és népünket kiirtani szándékú seregben nem véletlenül caplatott az a rengeteg egyházi személy, mint Theotmár salzburgi érsek két püspökével és három apátjával, rengeteg papjával…

No igen, a pozsonyi csata.

Amiről nem szólnak történelemkönyveink, aminek dicső emlékéről nem tesznek említést tankönyveink, aminek emlékét nem oktatják iskolásainknak, aminek emlékét nem őrzi emlékmű.

A magyar dicsőség mezejein nem hirdeti semmi a hősök emlékét, se Pozsonynál, se másutt. (Illetve de: lébényi lokálpatrióták pótolták a kínzó hiányt, és nyolc évvel ezelőtt emlékparkot építettek a pozsonyi csata emlékére. Oda, hol nem volt: Lébényben.) Ám az állam, mi létrejöttét köszönheti, mindmáig elfelejtett a pozsonyi csatáról megfelelő tisztelettel megemlékezni. Amiről Ti, tisztelt egybegyűltek, Ti évről évre megteszitek. Tisztelet nektek ezért.

Az állam, az 1000, pontosabban 1118 éve fennálló országunk vezetése és vezetői erről mindmáig rendre megfeledkeztek.

De arról meg nem feledkeztek el, hogy ahol a történelem során magyart vertek, ott emlékmű hirdeti ezt:

Mohácson emlékparkot építettek, a Muhi pusztán kereszterdőt ültettek, Szigetváron szobrot emeltek Szulejmán szultánnak, a sok láb futásának helyén, Győrben emlékoszlop áll. stb. Tétény vezér birtokán szoborpark áll, mit áll, ott terpeszkedik Kun Béla, ott integet a vörös gróf, a fejpadlás és szájpadlás nélküli Károlyi Mihály és a többi kommunista csibész.

Csak a magyar dicsőség mezejein nem hirdeti semmi a hősök emlékét, se Pozsonynál, se a Dürnkruti mezőn, se a Hód-tónál. Történelmünk legdicsőbb eseményeit nem tanítják.

Nem beszélnek az otrantói, világraszóló győzelemről sem. Na, nem amikor Horthy Miklós tengernagy tizednagyságú flottával szétverte az Antant otrantói tengeri zárát. Az is világraszóló győzelem volt. De volt ott egy érdekesebb haditett is. Szintén otrantói. 1481-ben. Amikor Mátyás király hadvezére, Magyar Balázs teljesítette szövetségesi feladatát, és 1200 huszárjával kikergette a törököket a városból. Pedig azok alig voltak csak harmincezren. A terjeszkedő török birodalom, ha akkor és ott megvethette volna a lábát, a világtörténelem másképp alakul. Akkora győzelem volt ez akkor, hogy dicsőségére és emlékezetére a pápa emlékérmet verettetett. A város feletti forrást ma is magyarok kútjának nevezik az ottani hálás utódok. Az itteni hálátlan utódok pedig igyekeznek bennünket erről megfeledkeztetni.

A győzelmeinkről nem szólnak énekek.

A himnuszunk is vert hadunk csonthalmazáról dalol.

Aztán, amivel nem tudnak betelni, a Lech-mezei nagy magyar-mészárlás. Mutogatnak is egy kemence-maradékot, amiben kilenc tetem-maradványt találtak, hogy az ott a nagy bizonyíték.

Bezzeg nem győznek papolni a Merseburgi csatavesztésről. Ahogyan arról sem, hogy az ott levágott magyarok mintegy krisztusi csodaként feltámadtak, és a következő évben megostromolták Bizáncot. De persze erről sem nagyon olvashatunk történelemkönyveinkben, és az ekkor történt kapudöntögetős Botond-sztori is felejtésnek van átadva.

Furcsa a magyar hadtörténelem. Elmaradt évfordulók, nem kellenek a nemzeti történelmünk dicső eseményeinek felelevenítése.

Ki beszél ma a nagy és nevezetes szigetvári győzelemről, amikor példátlan hősiességgel és kitartó elszántsággal alig nyolcszáz főnyi, mindenre elszánt és mindenre kész védősereg megvédte a várat százezernyi töröktől. Csupán csak ötven napon keresztül mindennap visszaverték az ostromló törököket! Eger 39 napig tartő hősi védelméről könyvet írt Gárdonyi Géza. A szigetvári ötven hősi nap a feledésé lett.

A várkapitány, Horváth Stancsics Márk és megfogyatkozott bajtársai minden rohamot visszavertek. A kedvét vesztett török sereg a nyári rekkenő hőség és a fellépő járványveszély miatt szégyenszemre és eredménytelenül vonul vissza Szigetvár szitává lyuggatott falai alól. Ezzel a hősi és sikeres várvédelemmel, ami 1556-ban történt, a korszak legjelentősebb területfoglalási szándékát hiúsították meg. Ki beszél ma róluk? Van emlékműve, emléktáblája ennek a sikernek? Nincs. Bezzeg van emlékműve az 1566-os török sikernek, amikor az ostrom 38-ik napján beveszik a várat, amelyben kő kövön nem maradt, és a védősereg is megsemmisült, mindenki ott pusztult. A pusztító szobra ott mosolyog ránk és kacsint nekünk! A halálba kergetetteknek, a lemészároltaknak nincs szobra.

Mint ahogy Árpád vezér halálának ezer éves évfordulójáról sem volt semmilyen megemlékezés. Arról az Árpádról, akinek végül is mindent köszönhetünk.

Ahogyan világraszóló győzelmeinkről tapintatosan hallgatnak a történészek és az akadémikus történettudomány.

Amíg nálunk a marxista történet-tudomány a vikingek rablásait, gyilkolásait, pusztításait, kolostorfelgyújtásait nemzetépítő, országalapító, kultúrateremtő, művészetet generáló tevékenységnek minősíti, a magyar hadak járását kalandozásnak csúfolja, rablóportyáknak mondja, népirtónak deklarálja, zsákmányszerzőnek alacsonyítja le.

A dialektikus szellemiség haszonélvezői még ma is hamis mítoszok színpompás káprázatvirágaiból főzik nemzeti tudatromboló históriáit, gyalázva nemzeti múltunkat, kolostori íródeákok szégyellnivaló való maszlagának nyilvánítva történelmünket.

Kocsis István szép szavait idézve: Ideje volna rendbe tennünk, hogy aki történelmet hazudik, ki hamis mítoszok káprázatvirágaiból szivárványszínt fest nemzetünk egére, azt nem az akadémiai tagsággal kell megjutalmazni, hanem nemzetgyilkosként kell elítélni, mert nemzetünket megfosztja önnön megbecsülésétől, lelki szegénnyé, mindenkori vezetőinek vak, tehetetlen kiszolgálóivá, kiszolgáltatottjaivá alacsonyítja népét, mérhetetlenül sok kárt okozva ezzel fiatalságunk lelki világában és jövőbe vetett hitében.

A pozsonyi csata mindmáig biztosította a magyarság számára hazája megtartását.

Árpád, akinek a sírhelyét sem ismerjük. De áll ércnél is maradandóbb műve, áll Magyarország!

Köszönöm Üllő vezérnek és Üllő vezérasszonynak, hogy felkérésükre mindezt itt ma elmondhattam.