top of page

A RENDÍTHETETLEN BRONZKATONA (Dienes Jenő Attila elbeszélése)





Volt egy szobor a házunktól nem messze, egy névtelen katona emlékműve. Néhány éve átalakították. Amikor hozzányúltak, mélységesen felháborított. Valami más került a helyére. Az átfogalmazás lassan feledésbe merült, aztán egyik nap elkalandoztam az időben, az eset felcsigázta kíváncsiságomat, keresgélni kezdtem az interneten. Egyetlen újságcikket, fényképet sem találtam, megkértem hát Andersen bácsit, hogy meséljen róla.


A bronzkatona egy park szélén állt, tekintetét a fák, bokrok közé meresztette, mintha ellenséges bakák sokaságát fürkészné. Merészen emelkedett a talapzat és az életnagyság fölé – fedezék nélkül, vakmerően, kissé előre dőlve, állandó rohamra készen várakozott. Snájdig fiú volt, magyar egyenruhát viselt lőszerrel teli zsebekkel, a fején nehéz páncélsisakkal, a karabélya agyát száz éve keményen szorongatta. 1927 óta rostokolt egyhelyben, éberen őrizte a parkot, az első világháború hőseinek emlékét, mióta vitéz Görömbey Imre szobrászmester megformázta. Akik fölpillantottak rá, az apjukat, nagyapjukat, dédapjukat látták benne, minden családnak voltak hősei, felidézhetetlen formájú katona árnyékai.


Amint ott álldogált, alatta komótosan sétálgatott az idő, benne a város népével. Az özvegyek, árvák minden nap friss virágcsokrokat tettek a talapzatához. Amikor nem látta más, átölelték a lábát, kedves szavakkal köszöntötték, hosszú titkokat meséltek neki. Évtizedek teltek el így, lassan meghalt a háborúk nemzedéke, a szép asszonyok, a rokkant bajtársak, elmaradoztak a bokréták, a lobogó mécsesek.


Helyettük részeg hajléktalanok jöttek, kukákat rugdosó hülye vandálok, ölebsétáltató szinglik, kigyúrt agyhalottak. Új könyveket írtak a háborúkról, telehazudozták élő hősökkel, pedig a hős csak halott lehet. A megemlékezések pulpitusait kicicomázták ugyan, de már csak műanyag koszorúkra, elemes villogókra futotta, senkit nem érdekelt a szobor.


Amikor lehullottak a levelek és előbukkant a templom tornyán csillogó kereszt, kissé békésebbnek érezte a várost. Fém testét megrezegtette a harang, bajuszába belekapaszkodott az orgona, lenyűgözve hallgatta a bűnök bocsánatát, az utcanők, uzsorások evangéliumát, várta a szebb napokat.


A szobornak vesznie kell, vagy valami hasonló spontán gondolat után, egyik éjjel lövés dörrent, egy ólom hasította szét a bronzfejet.


A lukon át hónapokig süvített a szél, aztán felújították. A sisakját beolvasztották, helyette egy sebkötöző rongyokba csavart ábrázatot adtak neki, véres sebbel, tetten érhető fondorlattal, dadogással, meneküléssel. Eltüntették a legyőzhetetlen harcost, akit Görömbey odaállított. A történelmünk elkopott. Az elmúlt évtizedekben a halál kultúrája minden csontot gondosan lerágcsált, a vebszájtok fényképeit kigyomlálta, a történet keretét a virtuális információhalmaz tudatos és hanyag adatvesztése, a csontvázak torz anatómiája adja, aki még bírja, a véres gyolcskötegben keresgélje a korpuszt!


– Hajrá főépítész Úr, Hajrá Gazdám!




Balra a szerző, jobbra asszonya (Nesó) rajza







70 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg