A TÍZNAPOS GYŰLÖLET (Dienes Jenő Attila elbeszélése és képalkotása)
Egyszer csak lekapcsolták a szolgáltatást. Se hang, se kép. Az autóban alig lötyögött üzemanyag, az irodák, benzinkutak hosszú kilométerekre, többnapi járóföldre voltak. Hiszen már befizettük, csak három napot késtünk. Mi a francot csináljunk ilyenkor? Az Internet, a nagybetűvel írt semmi, bekrepált, nem tudunk itthonról dolgozni. Rászoktam a lét dopaminközpontú kényelmére. Piros szívecske, gyönyörgurgula. Tapogattam a vékonyka betűket, olyan volt ez, mintha Rábával szántanám a konyhakertet. Ácsorogtunk, köpdöstünk, csak nem jött az innováció. Iksz éve ugyanakkora, se gyorsabb, se olcsóbb, se becsületesebb, megint kifizettük.
A szolgáltatás nem tréfadolog! Az élet egy határidős kötelezettség ‒ csekken vagy átutalással rendezendő. A parkolóóra könyörtelenül ketyegett, jött a csomag, a kerékbilincs, lejárt a biztosítás, kitiltottak, végül ránktemettek. A boldogság világnapja közeledett, nyakában a stresszel. A túlélők makacsul kapaszkodtak, a bambán legelésző csorda kivérzett a mezőn. Lassan minden jelentéktelenné vált, beleszunyókáltak a hírekbe, rettenetesen unatkoztak, alig inspirálta már őket valami, iszonyatosan fájt minden – szép hazájuk egy sercegő villanypásztorba gabalyodva hevert a pulton, mint egy kötözött húsvéti sonka.
‒ Utazzunk le, menjünk Északra!
A fölnyitott laptop képernyőjén Ruanda felé kanyarodtunk. Kis szuahéli útbaigazítás nyomán betértünk a helyi kocsmába. Hibátlan ötletnek tűnt, itt mindent meg lehetett beszélni. Kialakítottuk a konszenzust a visszatoloncolt feketékkel. Hála Gazdámnak és az égnek, a térség bővelkedett hiányban – ami rossz ezeknek, lehetőség az úttörőcsapatnak. Moszkitók és cecelegyek röpködtek mindenfele, alig fértek a légypapírra. Valaki a sarokban nyöszörgött.
„Annyira meleg van itt, hogy egyszerűen nem lehet megmaradni!” – hirtelen kikértek tizenkét hideg Pilsnert.
Anthony Robinson mohón lefetyelte a sörhabot. Tekintetével körbepancsolta a söntést. Kicsit rászokott a komlóra, tompán püffedt, csöndesen fingogatott.
Ezzel az erővel bárhol lehetnénk – gondolta. Szórakozottan összekacsintott a csaplárossal és kinyarvandára váltott. Teljesen értelmetlen időtöltésnek tetszett az életmű, melyből szívét-lelkét kivette. A mozdulatlan sokaság gyanakvón kaparászott, élet jeleit kutatták az épület körül, lógtak a semmiben, mint kubista szentképek a falakon. A fekete árnyalata rendkívül intenzívvé vált, csak a szemük sárgállott a vadaknak. Anthony órákig nem mert lafatyolni, a hab besárgult, összetöpörödött. A hirtelen támadt gyűlölet meglepte. Kasszában kotorászó szélhámosok, félkegyelműek lepték el a vidéket, sok-sok gonosz imádság fúrt a hátába, meg az a sunyi csend... Ezen a földön a lányok legalább egyszer átestek a serdülőkorú terhességen. Marie Rose rektovaginális sipolya belecsendült az afrikai éjszakába. Mindenkihez eljutott az interkontinentális flört zenéje. Anthony egzotikus gondoskodását erősödő gospel kórus interpretálta. A pillanat varázsát önzetlen lelkesedéssel élték meg a csajok, az idő megszépítette az emlékeket. Sok pénz vándorolt már ide, de most mindenki ellenük fordult. A túlélők makacsul kapaszkodtak, a gyülekezet egy transzcendens gondoskodásra, örökké növekvő kolbászra áhítozott.
Ez az Anthony Robinson egyre kicsodább! A Rio Grande torkolatánál, a Mexikói-öbölben szedték össze a kis viszkető problémát. Félrevonultan kenegették, aggódva nézegették a rusnya folyamot. Kellemetlen érzés volt vért hányni, izzadni, bennfentes vakcinákkal tetoválódni.
‒ Talán a cseh sör… Azt gondolták, hogy az majd meggyógyít, hiszen mindig is voltak csodák. Belebóbiskoltak az infúzióba, az állomásra befutott a Delírium-expressz, szóval ebben a távoli koszfészekben, itt is kortyolhattak már habos cseh sört. Gyenge szocializáció egy idegen környezetben, egy rossz néptől, a művészet dekadens hajtásának alulértékelése folyt. A krónikások egyre édesebb szavakkal kenegették a szent sebet. A testvériség Pilzenből származott, mint egy spilkában lelt szerelem, amiben nem volt köszönet. A neonlányok, madárijesztők erjesztőkádak mélyén, a lehűlt sörcefre bódító illatában tapogatóztak. Nyalka legények, szép szőke menyecskék rendeződtek kettes oszlopokba. Ártatlan vonaglásuk diszkrét jel maradt, egy utolsó kívánság, amire később senki sem emlékezett büszkén.
‒ Csak el, minél messzebb a Vén Európától, a civilizált bölcsőtől, a gyanútlan hitetlenektől, hagyni elrohadni mindent!
‒ Asszony! Meggondoltam magam, nem utazunk. Csomagolj ki, rakd vissza a békatalpakat, napszemüveget, nem megyünk a tengerhez, olcsóbb nyaralást terveztem. Vedd elő a puskákat, az illatos, drága nárduszolajat! Először Ukrajnát kell megszállnunk, a lengyel testvérekkel megyünk tovább minden irányba, nagyok leszünk, mint még soha! Nincs árfolyam, tőzsdei spekuláció, ismét eljön a szent improvizáció korszaka. Wojtyła áldásra nyújtott keresztes kezétől jobbra a takbírt üvöltözték, majd pattogós géppisztolysorozatokkal gyilkolták a fehérembereket. Ne rettegjetek, hamar meglettek (nyúzva).
Gondolhatnánk, hogy a legegyszerűbb a csúcson abbahagyni. Ez a Mennyek országának az előképe, a pusztai ácsok szemszögéből. Szédelegtek, tántorogtak, félve le-lepillantottak a mindent magába szippantó pokoli mélységbe. Itt fenn a kék ég terpeszkedett, a bárányfelhők felfoghatatlan biztonsága, a hit kapatos foszlányaiba csimpaszkodó kezek, alattuk – ne mondd már! Még rágondolni is rossz, ‒ a pusztulás lehetősége. Szokatlan volt a helyzet, furcsa a közérzet: relatív kockázat, alacsony beruházás, de van az a pénz. Az élethez kell a vagányság, másszunk végre, eleget másztattak! Állványzat hiányában valami láthatatlan semmin tipegtek. Lezuhantak a szerszámok, eltűntek a tervek. A tudós egyenleteket rajzolgatott, a terrorista lőszert tárazott, majd a levágott fülét majszolta, a teológus mit nem adott volna, hogy Istennel beszélgethessen, de csak magában dünnyögött, halogatták a börtönbe vonulást.
‒ Alattomos népség, jóra ne számítsatok! – dörrent rájuk az Ég.
Kicsit mosolyogtak még, aztán sietősen viselték sebeiket. Elillant a szeparatista harcikedv. Odafönt mászkálni nem életbiztosítás. Szalufák és kármik között mibe kapaszkodjanak a mesteremberek? Innen nézve nem is olyan részegek ezek a Szentek. Fognak valamit a kezükben ‒ talán a kék eget, a bárányfelhőket, egy sörösüveget, Krisztus keresztjét? Nem. Alattomos álomszerű jelenetté lassult a műsor. Tavaszodott. Kalasnyikov, a gólya visszatért, az oszlopon kelepelt. Új sorozat ment a mozikban, a popcorn-alom átnedvesedett. A francia elnök anyukája a hátsó sorban szokott le. Előbb-utóbb minden lepottyan, szétmállik, jön az entrópia, nincs jelentősége.
Nagyon beteg volt a világ, az emberek már szabadszemmel is látták a nemzetközi űrállomást. Tizenegy év múlva fog lepottyanni – számolgatták, ha naponta csak száz métert ereszkedik, ez sem túl jó hír. Vajon kinek a fejére esik ez a focipályányi szemét? Az emberiséget hipoxia gyötörte, nyakába fűzte az esseni Pandora-éket, a kruppos köhögés kínját, felöklendezte a gennyes szövedéket. Már várták odaát. Keresztesek táborában időzött, kardra tűzött, mohás favödörbe bambult szomjasan. Egy elszabadult szögesdrót tekercs keringett az űrben, amolyan kozmikus űrszemét, ez zárta le a XXI. századot. Legyen elég ehhez a 431 km pályamagasság, és a 27 600 km/h sebesség. Racionálisék azt gondolták, hogy az űrállomáson jobb lesz átvészelni a botrányt, a dög meleg nyarakat, az intergalaktikus űrinváziót, a világvégét. Fotón klassz kis hely, még biztonságos is, de túl közel vannak ide a fekete lukak. Anthony Robinson keze a távolban matatott, éppen jegyzőkönyveket lektorált. Hamar szenvedni kezdtünk, ahogy fogyott a térerő. A kis vidéki hercegnő alig szaturált már, minden testnyílásán vérzett. Kebleit széttárta a trópusi mineralizáció, kétségbeesetten kapaszkodott, bármit odaadott volna az esküvői tortáról. Története már nem volt egyszerű, a korábban szerethető tejszínhabdísz elkocsonyásodott, beomlott a törésvonal tektonikus kéreglemeze alá, majd lassan elhamvadt. Südtirol ist wunderschön. A hegyi nomádok meglapultak a svájci szerződések apróbetűi között, rácsorgattak a Pitztal-gleccser lankáira, nem akarták már az Istent látni, elbujdokoltak. A bocskoros pribékek minden vasat kivertek a rabszolgákból.
A lábuk előtt hevert a világ. Egy bányaipari konszern mágnásai repültek az éjszakában. Minden szót, leírt betűt az őslakosok lelkivilágára szabtak. A Rio Grande torkolatánál, a Mexikói-öbölben lubickolva szedték össze ezt a kis viszketős micsodát, most félrevonultan kenegettek, rusnyán, szemlesütve nézelődtek, mert kellemetlen érzés volt vért hányni, refluxos bűzt lihegni. Húsvét közeledett. Talán majd a cseh sör… Azt gondolták, hogy az majd meggyógyítja a testet, hiszen mindig is voltak csodák, a remény hal meg utoljára.
Sajnos a lélek állt vesztésre, előkapták a házasságot, a Hol van már a Szent Család… kezdetű dalt küldték szívküldinek. Gonoszul éltek egymás mellett, tolták az évek kényszertalicskáit, kiterítették a régi vacok vicsorgását. Erőszak, elhidegülés helyett tartást, rendet, fegyelmet várt a kis parasztgyerek, egy elvárható idealizmust. Ilyen emberek gondozták a legfelsőbb igazságot!?
Anthony összevonta szemöldökét, röhögött rajtuk. Rendszeresen iszogatta a Holt-tenger vizét, más már rég bedobta volna a törülközőt, ennek tíz veséje, nyolc mája és talán még petefészke is volt. Pálcájával visszavette a tempót, beintett egy szünetet, a színpadon lélekbúvárok hada simította a véres ágytakarót. Itt nincsenek kiszúrt szemek, levágott fülek, Kalasnyikov, csak egy tavasszal visszatért gólya. Népünk érzékeny, romantikus, képlékeny elméjű. A művész szakma erősen sikerorientált, szemétre vetették a társulat kiöregedett sztárjait. Akik egykor önfeledten ficánkoltak a matracon, életük végéig kínlódhatnak hájasan, nyavalyásan, lelketlen magányban. A partitúra steril félhomálya látszólag tetszetős hangjegyeket állított csatarendbe. A kotta évezredes szabályok szerint futott, a kórus mégis szokatlan íveket énekelt.
Ezt a gyűlöletet csak néhány naposra tervezték, nem sokkal előtte ért véget a százéves háború, a Szent Bertalan éjszakája, a hosszú kések, a Watergate-ügy, tömött lapokon sorakoztak a botrányok, beledohosodtak a nagyszoba könyvespolcába. Az aktuális cirkuszt hónapok óta csak nyalogatták a hírcsatornák, nem tudtak mit kezdeni a ronda hősökkel, a gonosz terroristákkal, a kipurcantott gyerekekkel. A tenger csodás élővilága megelevenedett, alig érkezett meg március jüdische, és a fák, bokrok már kivirágoztak. Egyedül a konyhában tombolt a béke. Rovarokat sütögettek egy gasztronómiai műsorban. Fröcsögött a forró olajban a kitin, sápadt fogacskák ropogtatták az ízeltlábakat. Viszonylag csinos lányok menedzselték a programot, hátracsúszott a szembogaruk, alig észrevehető undorral a pofikájukon, eldugták a pupilláikat, mint ketreces cápa a harapás pillanatában.
Argoszi alkalmazkodás magasiskolája ‒ Anthony uralta a színházat. A sok tehetségtelen statiszta evolúciós sikertörténetét csodáltuk arccal a kezdetek felé.
‒ Hogy lettél kurva, ha nem vagyok Windischgrätz?
‒ Paraszt vagy!
‒ Jó éjt kedvesem, remélem látlak még az álmaimban!
Nini Rosso! Levegősen sistergett a sárgaréz cornett, az Il Silenzio szólt hatvanhatból. Csikorogva szeltük az óceán tajtékait. Napok óta kaviárt böfögtünk, ki sem merészkedtünk a kajütből, zárójelbe kapaszkodtam (akkora vihar volt), közben majd’ megevett bennünket a penész, mert történtek érdekes dolgok. Ahogy távolodtunk a parttól, a másik folyton közeledett. Mindig földobott valamit a szénfekete jószerencse. Hol egy lélegeztető készüléket, máskor három tangás ribancot, olyan is volt, amikor egy tankot szállított a dereglye A-ból B-be, közben itt-ott kikötöttünk. SzurtosPetya nem győzte írni a hajónaplót. Azt tervezte, hogy egyszer majd előáll a tachográffal, a világ nyakába borítja a kulisszatitkokat.
Azok ott, a szikkadt ugaron biztosan vígan hallgatnák már a folytatást. Permanens disznóölés az életük: a vérfogó fazékban csörömpöl a létkérdés, miközben már a kőről nyakalják a szúrópálinkát. A dohány csípős, a stampedli vad, a kés hegyes, a disznó erős. Egyre sötétebb van, pedig már hajnalodnia kéne! Visít a koca, az orrkarikájánál cibálják, a lábai kirúgva, nyakon böki a böllér, már megint isznak, mindenki vigyorog. Jobb ez, mint libát tömni. A ganéjtól a nyárikonyháig mindenki boldog, a többiek meg le vannak szarva.
„Nemde ő az, akit halálra keresnek: íme, nyilvánosan beszél, és nem szólnak neki semmit. Talán bizony már a vezetők is elismerik, hogy ő a Messiás?”
