A vértanúk emlékezete – Világosnál – Az aradi tizenhármak – A világ bírája...

Gyulai Pál: Világosnál

Világosnál, Világosnál Huszárok könnyeznek, Sirva sirnak veszedelmén A magyar nemzetnek. A sohajtás zajszelében Hajlik meg a zászló, Szegény gyalog gazdájára Búsan nyerit a ló.

Csak egy régi, vén huszár űl Mozdulatlan, némán, Mély bánattal, mély sebekkel Napsütötte arcán. Csak egy régi, vén huszárnak Zászlója lobog még, Mintha várna csatajelre És vért szomjuhoznék.

Hejh vén huszár, hejh vén huszár, Szállj le, szállj le immár! Nem rohamra harsog a kürt, Nem a győzelem vár. Tépd el, tépd el lobogódat, Nincs már Magyarország! Őseinknek szent sírhalmát Kozákok tiporják.

Hall és lát és föltekint majd Kétségbeesetten, Mintha nézné, tudakozná Van-e Isten mennyben? Hall és lát és búsultában Pisztolyát ragadja, Mintha sors és világ ellen Csatázni akarna.

«Magyar vagyok, rabbilincset Nem visel magyar kéz, Huszár vagyok, zászlajával A huszár együtt vész. Foszlányai ezt a sebet Legjobban takarják . . . Isten hozzád, édes hazám, Szegény Magyarország!»

Dörren a cső, piros vér foly, Meghajlik a zászló; És haldokló gazdájára Búsan nyerit a ló. Honja sirján ott feküszik Mozdulatlan, némán, Mély bánattal, mély sebekkel Kebelén és arcán.

1849