Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1665)

Láttál-e már valaha olyan régiségbe,

hová betekinteni nem enged a ténye,

mert az emlékezetünk kapuját bezárja

szemléleti mintáink kortársi világa.

Egyik ágán keresünk mához hasonlókat,

másikon képzelet sző belőle valókat,

csakhogy ennek ideje alig nő túl rajtunk,

elképesztő, mennyire modernül szól ajkunk.

Ez egyidejűségre az a magyarázat,

hogy a jelen sikere elföd minden vázat,

mi az emberiségnek túlélését tartja,

múlti mélységből nő ki gyökere, alapja.

Így tehát elődöket régmúlt nem érdekelt,

mindennapi munkájuk célja életre kelt,

szerencsére folytatást vártak halál után,

sírmellékleteikre gyakran nézünk bután.

Viszont aztán elkezdtük megfejteni őket,

mily életmód mozgatott ilyen eszközlőket,

akik tehát mi vagyunk valamily mértékben,

tőlük folytonosságot szerezzünk értékben.

Mert mi félünk jövőbe tekinteni messze,

földi-égi mennyország hite el van veszve,

s emberi kezdetektől várunk biztonságot,

örökkévalóságnak mint adhatunk számot.