KÁZMÉR BÁCSI ÉS A VILÁGTENGELY (Deli Mihály elbeszélése)

Kázmér bácsitól mindenki tartott a családban, váratlan csintalanságaitól félve még a távolabbi rokonság is állandó készenlétben élt; hunyorgó, kópé arca kitörölhetetlenül imbolygott tudatuk hétköznapjaiban, mint egy temperával agyon színezett, csálé szentkép a falon.

A vasútnál dolgozott, de annyi galibát csinált mindenhol, hogy évente többször is áthelyezték. Azzal kelt, azzal feküdt, hogyan lehetne megviccelni az embereket, bár a ’megviccelés’ nagyon finom kifejezés ahhoz képest, amilyen drasztikusan elvetette néha a sulykot.

A háború előtt volt, hogy a csendőrségnek kellett beavatkoznia, illetve kimenteni a bosszúállók ökölcsapásai alól. Vidéken persze könnyebben el lehetett intézni az ilyen ügyeket, a terebélyes család szövevényes kapcsolatban állt mindenkivel, – rokonok, barátok, lekötelezettek voltak a járásbíróságon, a hivatalokban, az arisztokrata körökben, a cigányvajda körül, egyszerű brigantiktól egészen a kormányzóig.

Nem érezte a határokat, nem mérte fel a következményeket, csak a hecc éltette; minden napra kitalált valami stiklit, ezen járt az agya egyfolytában.  

Aztán hetven éves korában úgy döntött, hogy meghal. Bevonult a kórházba, és egy hétig sírt, hogy itt a halál. Szívet szaggatóan előadta a sírás legkülönbféle változatait, és a végén annyira belelovallta magát, hogy csak tömték bele az altatót, a nyugtatót, a morfiumot, de hiába, semmi nem hatott. Bőgött, bömbölt, zokogott, jajongott, jajveszékelt, nyöszörgött, nyüszített, – sóhajtozva sírdogált. A gyógyszerektől nem aludt el, csak a hangja lett fátyolosabb, s úgy még szörnyűbbnek hallatszott. Már ott tartottak, hogy ágyastól kidobják az ablakon.

Mindenkivel kötekedett, összekeverte a lázlapokat, a műtő ajtajára cédulát tűzött, hogy: „Friss máj érkezett”, hazudozott és összeugrasztotta az orvosokat, molesztálta a nővéreket… Kiborította az egész kórházat. Amikor az unokaöccse meglátogatta, és a portán bemondta, hogy Kantala Kázmért keresi, a portásnő felsikított. Mire felért az emeletre, az ispotály lélegzetét visszatartva elcsendesedett. Kázmér bácsi pajkosan elmosolyodott, maga mellé ültette unokaöccsét és kajánul hátba vágta:

 – Az istenit, már nagyon unom ezt a bőgést, jöhettél volna előbb is.

 – Kázmér, miért vagy ilyen rossz?

 – Mert meghalok.

 – És akkor szabad?

 – De odaát már csak jó lehet az ember, azt mondják.

 – Nincs odaát, meg ideát.

 – Ezt komolyan mondod?

 – Hát valahogy.

 – Az istenit!

 – Kázmér…!

 – Akkor most már mindegy. Úgyis rekedt vagyok a sok sírástól. Elég volt. Holnap meghalok.

 – Kázmér…

 – Nyald ki a seggem. Azért sírok, mert szerettem élni. Meg félek is.

 – Sose féltél semmitől. Akkor találj ki most is valamit.

 – Már kitaláltam.

 – Mit?

 – Kibaszok mindenkivel, mert tényleg meghalok.

 – Nagy ötlet!

 – Majd meglátod, mennyire fogok hiányozni.

És valóban, még az éjjel meghalt. Bömbölve felüvöltött, hogy: – „Jaj, végem van!” – de senki nem mozdult. Mindenki szívdobogással a torkában várakozott. Aztán csend lett. Hatalmas, súlyos csend; és az egész kórház némán álomba merült.

Kázmér bácsi meg volt győződve róla, hogy titkon vele nevet a Jóisten, még ha úgy látszik is, hogy összehúzza a szemöldökét. Talán tényleg a Jóistent akarta mulattatni. De lehet, hogy a legvégén rádöbbent, tévedett, nem így kellett volna élni. Vagy éppen ellenkezőleg: sokkal többet kellett volna hülyéskedni. Sokkal nagyobb baromságokat kieszelni. Hiszen rajta volt az úton, de egy olyan igazán nagy csalafintaságot (egész életében arra készülhetett!) nem tudott végrehajtani. (Ó, mi lett volna az?! Mindannyian ezen töprengenek azóta is.) Mindenesetre az utolsó percekben valószínűleg végig hempergette a lelkét annak a millió őrültségnek az emléke, amit mindannyiuk bosszantására kiagyalt. – Egyszer beetette az állomásfőnök kuvaszait hashajtóval, és a szegény kutyák végigfosták az egész peront, a restit, az irodákat. Máskor százhúsz tyúkot bezárt a pénztáros kisasszony kuckójába. Vagy zárlatot csinált és nyílt pályán megállította a nemzetközi járatot, majd amikor a fél vonat leszállt, elindította a szerelvényt. Aztán egy kiló élesztőt dobott a kocsma budijába, és hömpölygött a szar mindenfelé. Volt, hogy több vagon romlandó árut az ország túlsó végébe irányított. De valahogy mindig kimagyarázta magát, megúszta a dutyit, a nagyobb büntetéseket; így viszont nem is vitte sokra. Elég volt, hogy bosszankodni-dühöngeni látja az embereket. 

Mindeközben meg nagy bohém tudott lenni, ha pénzhez jutott, megvendégelt mindenkit, duplán fizetett a kurváknak, Ilonkát, a feleségét elhalmozta ajándékokkal. Aztán máris új „tréfákon” törte a fejét. A húgocskája azt mondta, akkortól lett különösen hülye, amikor egyszer megsuhintotta a halál. Két barátjával Triesztnél hajóra szállt, de a Katovár nevű fregatt még aznap éjjel elsüllyedt. (Talán ott kellett volna meghalnia, így mindvégig lebegett feje felett a gyanú, hogy ő lékelte meg, csak túl jól sikerült.) Barátait elnyelte a tenger, ő és tizennégyen, a csodával határos módon megmenekültek. Bár előtte is mindig marháskodott, ez a sokk nagyon hátrányosan hatott rá. Rosszalkodásait csak betetőzte, hogy két fia és két lánya szinte még gyerekfejjel, egy késő őszi hajnalon útra kelt, és meg sem állt Amerikáig.

Akárhogy is, életének minden pillanatát az töltötte ki, hogy hazugságokkal átverje, lóvá tegye, akit csak lehet; fricskát mutasson a bamba-jószándékú embereknek, és nyelvet öltsön a fennhéjázó kérkedőknek; de sosem bírt megállni, mindig túllőtt a célon.

A Katovár hajótöröttei viszont imádták. Velük szelíden bánt. Amikor megmenekülésük évfordulóin összetalálkoztak, és az egyik túlélő, Menyus Leo összekulcsolva kezét imádkozni kezdett, Kázmér bácsinak ömlöttek a könnyei. „Ti vagytok az én családom – mondta. – Amúgy semmi közöm hozzátok, de amikor meglátom a rusnya pofátokat, hát olyan melegséget érzek, mint az édesanyám csecsein. Élet ez, barátaim? Mi a fene történik velünk?! Mintha álmodnánk…” – Senki nem tudja, miről álmodozhatott, de mintha a sorssal vívott volna párbajt. Katona társai úgy emlékeztek rá, az esztelenségig vakmerő volt; csakhogy a kitüntetések előtt mindig kitalált valami ökörséget, és maradt egy lefokozott baka. Hősködött, hős volt, és a többiek szemében legalábbis megnyerte a háborút. A veszély múltával eleresztette magát; mert nem csak az emberekből akart hülyét csinálni, egyenesen a világot akarta fejre állítani, és az életet legyőzni! – Aztán csak odalett…

A sors kiismerhetetlen útjai pedig behálózzák a látható és a láthatatlan világot, és figyelmesen szemlélve ezt a rejtelmes szövedéket, egyre inkább rájövünk: sejtjeink, zsigereink, ideghálózatunk, lelkünk rezzenése szétszakíthatatlanul egybenőtt létünk időbeni és időn túli tartományaival. Ennek a sűrű és gubancolódó anyagnak a csomóit bogozva/feszítve/simogatva, újra és újra feltűnnek e paláston a sajátos minták, foltok, fonalhibák, szakadások, az ismerős ráncok; az anyag sugárzó melege. Ha átfúrnánk a földgolyót, valahol Új-Zéland környékén rátalálnánk Kázmér bácsi – most már hetvenfelé járó – kisebbik fiára, Kantala Bendére. Mivel az ott élőknek kiejthetetlen volt a neve, az igazolványában és a hivatalos iratokban ’Joe Kabbe’-ként regisztráltatta magát.

A hatvanas évek közepén a négy testvér áttelepült Amerikából Új-Zélandra. Férjhez mentek, megnősültek, lett tizenkét gyerekük, és harmincegy unokájuk, akik már nem beszéltek magyarul. Ők jó testvérekként összetartottak, de később a gyerekek-unokák szétszóródtak a világban. Leleményesek voltak mindannyian, nem gazdagodtak meg, de vidáman és jól éltek. Kázmér bácsi különös természetét Bende örökölte, illetve fejlesztette tovább.

Az ő marhaságait már csak a három testvér tudta ellensúlyozni. Sok pénzbe került ez mindannyiuknak, és néhányszor, rövidebb ideig börtönben is ült. Egyszer rábeszélték, hogy menjen pszichológushoz, de a szakember sem bírt vele. A kezelések keretében betyárhistóriákkal tömte a fejét; az orvos először azt hitte, elmebeteg, aztán bevette az egészet, és Bende olyan csavarosan bonyolította a történetet, hogy a doktor (közös munkával) egy magasabb fokozatú végzettséget szerzett az eset feldolgozásával. Végül mély barátságba keveredtek, de annyira, hogy elcsábította a feleségét, lett egy gyerekük is, aztán otthagyta őket, pontosabban visszaadta mindkettőt a pszichológusnak, aki bár visszafogadta az asszonyt a gyerekkel együtt, de lassacskán ő is kezelésre szorult, és az ügy betetőzéseként úgy alakult, hogy ez a „kezelő” Bende lett, akivel mindennek ellenére tartós, meghitt és szétszakíthatatlan barátságba-sorsközösségbe került az évek folyamán.

Tehát ha nagyon nekibúsulnak, kiülnek valami jófajta borral az óceán partjára, iszogatnak, beszélgetnek, és Bende, szabad fordításában, Móricz Zsigmond Rózsa Sándor regényéből olvas fel hosszú oldalakat, időnkét elszakadva a megírt soroktól, a saját életéből vett (vagy elképzelt) kalandokkal tarkítva a mesét. – Bende angol-magyar-ceglédi akcentusán senki nem ütközik meg, csak a három testvére bosszankodott rajta az elején, mert olyan ízesen fonetizálta a szavakat, hogy gyakran akaratlanul is átvették. Ennek ellenére nagyon kifejezően és árnyaltan beszéli a nyelvet. Öregedvén persze már megszokták, nem zavarja őket ez a vidéki hanglejtés, csak az unokák vihognak jókat, amikor elhagyja az irodalmi stílt, és ceglédi-maori angolsággal – orosz szavacskák csikorgó homokszemeivel megszórva – halandzsázni kezd. Hetvenhez közeledve is tökéletes a memóriája, az agya mint egy szamuráj kard, és a legnagyobb blődségeket is olyan körmönfontan és furfangosan adja elő, hogy az ember csak áll, és hallgat, és vár, és tűkön ül, hogy végül mi lesz…? A fontos dolgoknak direkt nem mondja el a végét, a lényegteleneket meg csak gombolyítja-szövögeti, lesve, hogy lankad-e a figyelem, s ha lankad, hát felpörgeti a históriát. Összejöveteleken mindig a társaság központja. A legelképesztőbb, hogy mindent el kell hinni, mert a mesébe észrevétlenül építi bele a valóságot, sőt, gyakran a véres valóságot! Van, hogy a hírekből veszi az ötletet, és önmagát is belefűzve tovább képzeli, tovább játssza az eseményeket. Sosem derül ki egyértelműen, hogy hazudik-e vagy sem.

Ha látja, hogy nem tud meggyőzni valakit, képes a végletekig elmenni. („Csak jár a szád!” – legyintettek rá egyszer, erre beugrott a krokodilok közé. De megúszta.) – Így hát „sose vitte semmire”, mégis négyük közül ő élt a legfényesebben. Valahogy összeügyeskedte (lopkodta-csalta-kártyázta?) a pénzt; és időnként sok pénzt!

Volt, hogy kígyómérget gyűjtött, bálnavadászatot szervezett, fegyvereket csempészett, színészmesterséget tanított, faházakkal kereskedett, kitalált gyilkosságokkal verte át a televíziókat, csillagokból jósolt, gyógynövényekkel hókuszpókuszolt, házasságközvetítő irodát alapított… Semmit sem csinált sokáig, csak addig érdekelték a dolgok, amíg kitalálta, amíg beindította az üzletet. Majd jobb volt hamar kiszállnia, mert mindegyikben bűzlött valami hamisság, törvénytelenség, átverés.

No, és betyáros huncutságában, szeretett gazdag emberek körül sürgölődni, aminek általában az lett a vége, hogy (bár nem keresett rajta, de) jól kitolt velük. Ha máshogy nem, hát kígyót dugott a hálószobájukba, ragadozóhalat az úszómedencéjükbe, sót a cukorba. Ártatlan fricskáktól, bosszantásoktól a szadista ötletekig. Például elváltoztatott hangon felhívta a szomszédját, hogy rohanjon a kórházba, mert a feleségét elütötte egy autó és haldoklik. (Ezt más variációban is megismételte: anyóssal, gyerekkel, kutyával.)

A bátyja egy elkeseredett pillanatban üvöltve berúgta az ajtaját: – Úgy fogsz elpusztulni, mint a veszett állat.

 – Már te sem szeretsz… – mondta Bende szomorúan.

 – Szeretlek, te fasz! De így nem lehet élni!

 – Kell egy kis pezsgés, különben elpunnyad az ember.

 – Ez nem pezsgés, ez állatság, lásd már be!

 – Csak szeress, szeressetek.

 – Hagyj már ezzel a szerelemmel! A sírba kergetsz mindenkit!

 – Na, jó, befejeztem. Holnaptól más lesz.

 – Mi lesz más?! Mi az Isten?! Minden pénteken ezt mondod! És hétfőn újra ugyanez van!

 – De most tényleg…

 – A lófaszt!

 – Higgy nekem.

 – Nem hiszek.

 – Látod, apu is abba veszett bele…

 – Jaj, csak őt ne mondd!

 – De gondolkoztál már, hogy miért van ez?

 – Mi?!

 – Hogy miért vagyunk ilyenek?

 – Hogy miért vagytok ilyenek!

 – Gondolkoztál?

 – Valahogy elszáll minden gondolatom, amikor becsönget egy rendőr.

 – Össze kell tartanunk.

 – Menj te a fenébe!

 – Én mindent megtennék értetek.

 – Mi talán nem teszünk meg mindent érted? Amióta csak élünk, a kibaszott baromságaidat egyengetjük. Elegem van ebből.

 – Jó, jó, most nagyon fel vagy zaklatva, így nem lehet…

 – Mit nem lehet?!

 – Normálisan beszélni.

 – Belefáradtunk Bendi, érted, kész, nem bírjuk tovább.

 – Már én se sokáig.

 – És most jön a temetői szöveg…

 – Csak azt szeretném, hogy apu mellé temessetek.

 – Úristen, cipeljünk a föld túlsó oldalára, egy halom pénzért?!

 – A pénzt már letétbe helyeztem, egy filléretekbe se kerül.

 – Inkább add a gyerekeknek, lélekben úgyis apu mellett leszel.

 – A tengerbe akartok szórni, mi?

 – A szart. Beásunk a földbe. Jó mélyen, és ráültetünk a sírra egy orrszarvút. Kettőt!

 – Vicces.

 – Nyugodj már meg, kérlek. Sétálj, fabrikáld a házat, vidd kirándulni az unokákat, mesélj nekik, tanítsd meg őket magyarul, vagy mit tudom én…

 – Nem rossz ötlet. …Te nem vágyódsz néha haza?

 – Messze van.

 – Költözzünk vissza mindannyian egyszerre, az lenne a nagy szám.

 – Azt se tudjuk, mi van ott.

 – Amikor kijöttünk, tudtuk, mi van itt?

 – De akkor gyerekek voltunk, most meg öregek vagyunk. És itt az egész család.

 – Az lenne az igazi befejezés.

 – Én még nem akarom befejezni.

 – Hát én meg már befejezném…

 – Akkor legalább egy kis nyugalmunk lesz. Eltekintve néhány váratlan fordulattól…

 – A feltámadásomra gondolsz?

 – Valóban, néha eltöprengek, miért téged küldött ránk az Isten?!

 – Keservesen fogtok siratni, hidd el.

 – Most bőgjek, vagy röhögjek? A kurva életbe, Bendikém!

…Vagyis (ötven év hajmeresztő őrültségein kívül) „nem történt semmi”. Elbúcsúztak. Bende leoltotta a villanyt, az ablakhoz húzta a fotelt, és nézte a tengert. A sötétben hatalmas kezeivel szórakozottan forgatott egy Rubik kockát, és arra gondolt, Rákóczi is így ülhetett a „Rodostó partján”. Eszébe jutott az apja: mindig fölbátorította huncut kacsintása, ha valami rossz fát tett a tűzre. És sosem verte meg igazán, titkon büszke volt rá. Amikor – oda sem nézve – az utolsó oldalt helyre perdítette a kockán, kihajította az ablakon, és felnyögött: – Jaj apu, ha kijöttél volna velünk…! Akkor már nem is akarnám a hamvaimat hazavinni. Hát miért ilyen hülye a világ? Mi a fenét keresek én itt? – „Új-Zéland… Kossuth utca 10… pici unokáim… miféle orrszarvú…?! Egy szart halok meg…” – mormolászott félálomban.

Így találták meg reggel a fotelban. Végül Wellingtonban temették el. A sírnál egy maori származású református lelkész mondta (a család kérésének megfelelően félmeztelen) maori népviseletben a gyászbeszédet. Kiemelte leküzdhetetlen életszeretetét, tréfára hajló jókedvét, földi küldetésének megfejtésre váró, örök titkát. A három testvér, házastársaikkal, és a többé-kevésbé teljes család, meg a vendégek, úgy kétszázan, fegyelmezett (és felszabadult) szomorúsággal álltak a kopjafává átfaragott totemoszlop körül. De az unatkozó gyerekhad zsivaja egyfolytában kizökkentette őket a gyászból; és amikor a szertartás végén elkeseredett csetepaté alakult ki a kisebbek között, a három testvér bánatosan-megadóan összemosolygott: a dolgok elrendezését rábízták a szülőkre. Aztán elengedve a családot, magukra maradva, az oszlop körül összeölelkeztek, és sírtak és nevettek és sírtak egyszerre. – Na, jó, menjünk haza – mondta hosszú, néma percek után egyikük. Dermedten egymásra néztek, majd könnyeikkel küzdve, csukladozva-fuldokolva, újra nevetni kezdtek. És árván, és megfáradtan szétszéledtek, ki erre, ki arra, hárman a négy égtáj felé.

*

„Kedves unokatestvérek, rokonaink és a család minden apróbb-idősebb résztvevője! Szomorúan tudatjuk mindannyiótokkal, hogy augusztus ötkor, éjjel, álmában, szívrohamot követően Bende váratlanul megholt. Egészséges volt, jókedvű, telt energiával, mindannyiunkat váratlanul ért elhunyta. Egy hét aztán temettük Wellingtonban; rengetegen eljöttek. Szép temetést csináltunk, kopjafát kapott. Szerette volna, ha apu mellé nyugszik, de olyan hatalmas adósságot hagyott maga megött, hogy inkább elálltunk e céltól. Valamint titeket sem akartunk nyomorítani a bonyolultsággal. Nem volt egyszerű élete, miként nekünk se, de halottról jót, vagy inkább hallgatást, szól a közmondás. Oly messze vagytok. Talán már nem is találkozunk ez életben. Valahogy apu halála óta Bende hozta vissza számunkra a régi emlékeket. Ha megérjük, lassan jönnek a dédunokák, csak mindenki másfelé csámborog. Úgy járják ezek a világot röpülővel, mint mi otthon a fekete vasúton. Megöregedtünk. Bende amúgy nagyon jószívet viselt, sok energiát fogyasztott a család megtartására. Szomorú lesz az élet nélküle. Értsétek. Tervezzük, hogy kalandjait összeírjuk okulásul, vagy keserédes emléknek. Teddy unokájára mindenesetre figyelnünk kell, benne nagyon mocorog a fene. Benne Bende mondta Karesz. Bende utolsó születésnapjára meglepetéssel szolgált neki: egy világító földgömbbel, amely nem a sarokkörök tengelyén forgott, hanem a Cegléd–Wellington pontokon volt megszúrva. Ráadásnak a földrészeket, az országokat, és a városokat is össze-vissza máshová ragasztgatta. Grönland például elúszott Afrikának, elefánt formája lett és felébe olvadt. Moszkva pedig elszökött Oroszországból, a Pacific osean közepébe csöppent, és Hawaii fővárosává zsugorodott. Órákat böngésztük mindannyian. Bende könnyezve nevetett az ötleten. Amikor megkérdeztük Teddyt, mit jelentsen ez, a gyerek annyit mondott: majd a Tata helyre rakja a világot. Na, köszöni szépen a világ! Jó, hogy csak játék. Bár ki tudja. – Lassan zárom soraimat. Mindenkit szeretettel ölelünk. Bolond az élet, de a világ, ha csálén is, velünk vagy nélkülünk azért forog tovább, legfeljebb kicsit árvábban szédülünk. Nekünk már nincs hova menni, ide fogunk halni. Emlékeinket megőrizve, szeretettel gondolunk tirátok.”

A kép (film) forrása: itt