Amerika ellenségének lenni veszélyes, de a barátjának lenni kifejezetten végzetes állapot
–

A magyar és az európai sajtóban olyan szánalmas színvonalú, egysíkú, minden tényt elkerülő biztonságpolitikai elemzések látnak napvilágot, hogy nagyon fontosnak tartom: olvasóink ismerjék meg olyan nyugati szakemberek véleményét is, akikre elsősorban szaktudásuk és nem pedig politikai elköteleződésük miatt kell odafigyelni. A szakértőknek elsősorban az volna a feladatuk, hogy minél több nézőpontból mutassák be az adott problémákat. Ma a legtöbb szakértő a mainstream média (MSM) által diktált kötelező leckét mondja fel. Egy részüket alaposan ismerem, és furcsa látni, hogy mondanivalójukat állandóan az adott média politikai elköteleződése alapján alakítják.
Egy részük úgy viselkedik, mintha fizetett propagandista lenne, másokon pedig látszik, hogy egyszerűen nem akarnak kellemetlen helyzetbe kerülni a képernyők előtt. Egyszerűen hazudnak.
Nehezen tudom elképzelni, hogy ennyire „fogalmatlanok” lennének. A történelemben, a geopolitikában vagy a hadtudományokban járatlan olvasó, néző pedig „elhiszi” amit el akarnak vele hitetni.
Itt már nem érdekel senkit a valóság: a harc a tudat birtoklásáért folyik.
Ronald Enzweiler a Harvardon és az MIT-n végzett. Enzweiler az amerikai légierő veteránja, sokat élt, dolgozott és sokat utazott a Közel-Keleten, többek között USAID-alkalmazottként és az Egyesült Államok külszolgálati (korlátozott) tisztjeként Irakban és Afganisztánban 2007-től 2014-ig. Nemrégiben komoly kritikát írt az Egyesült Államok kül- és katonai politikájáról: „Mikor fogunk valaha tanulni?” c. könyve nagy siker volt az USA-ban. Jelenleg az Antiwar.com és a Libertarian Institute számára ír tanulmányokat és cikkeket. A „Who Misread Whom in Ukraine War Debacle?” c. írásában Henry Kissinger és Jacques Baud ezredes meglátásait foglalja össze az Ukrán háborúról.
Ki kit olvasott félre az ukrajnai háborús összeomlásban?
Henry Kissinger és Jacques Baud megjegyzései
Henry Kissinger május 11-én Washingtonban, a londoni Financial Timesnak (FT) adott interjújában nyilatkozott először nyilvánosan az ukrán háborúról. Ebben a riportban azonosította azt a nyilvánvaló tévedést, amely miatt ez a háború az egész világot érintő katasztrófává változhat.
Ez a hiba az volt, hogy egyik fél sem „hajlandó tudomásul venni, hogy hol van az ellenfele belső vörös vonala”. A külpolitika e sarkalatos szabályát az egymást követő amerikai elnöki adminisztráció a 43 éves hidegháborús időszak során határozottan követte, és megakadályozta, hogy ez az ideológiai konfrontáció nukleáris fegyverek bevetésével járó forró háborúvá fajuljon.
Dr. Kissinger most közelebb látja a világot ehhez a szakadékhoz, mint bármikor a történelemben.
FT-interjújának ebben a 24 perces részletében Dr. Kissinger kifejti, miben látja a jelenlegi ukrajnai háború történelmi és geopolitikai okait és következményeit.
Az ehhez a YouTube-videóhoz fűzött megjegyzések a Dr. Kissingerről alkotott kortárs véleményeknek egész skáláját lefedik – az értékelések a háborús bűnöstől a ma élő legkiválóbb külpolitikai stratégáig tartanak.
Bárhol is esik ebbe a spektrumba a professzor, a háborúpárti FT (mint az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban gyakorlatilag az összes MSM) nem készítene interjút Dr. Kissingerrel, ha az Atlanti Szövetség hatalomtechnikai ügynökei Washingtonban és Londonban nem gondolnák, hogy a perspektívája éleslátásról és végtelen tapasztalatról tesz tanúbizonyságot. Dr. Kissinger kommentárja (ahogy alább olvasható) brutálisan bírálja a Biden-adminisztrációt (és ebből következtetve annak junior NATO-partnereit) a háború kiprovokálásában és lebonyolításában. Dr. Kissinger kedvezőtlen geopolitikai következményeket is előrevetít. Ezek a hatások az egész kollektív Nyugatra nézve fájdalmasak lehetnek az elkövetkező években, amikor a háború lezárása után szembeszáll majd Kínával.
Nem hiszek a véletlenekben és árulkodónak találom, hogy Lloyd Austin amerikai védelmi miniszter május 12-én, pénteken – a Kissinger-interjú megjelenése utáni napon – felhívta kollégáját az orosz védelmi minisztériumban (HM). Ez a két miniszter a háború kezdete óta nem beszélt. Ebben a beszélgetésben Austin „azonnali tűzszünetet sürgetett Ukrajnában”.
A Pentagon hozzátette, hogy „Austin államtitkár továbbra is aggódik amiatt, ami Ukrajnában történik”.
Érdekes módon ezt a felhívást ugyanaz a Gen/SecDef Austin tette, aki két héttel korábban egy nagy horderejű európai utazáson bejelentette az Egyesült Államok háborús céljainak eszkalációját a konfliktusban.
Az ukrán demokráciáért folytatott küzdelem mellett Austin szerint az Egyesült Államok második célja a konfliktusban az volt, hogy „azt lássa, hogy Oroszország már annyira legyengült, hogy nem tudja megtenni azokat a dolgokat, amelyeket Ukrajna megszállása során tett”. Ez a cél előrevetíti azt a hosszú háborút, amelyet Mark Milley tábornok korábban előrevetített. Nehéz belátni, hogy az azonnali tűzszünet – bármilyen kívánatos is lenne, és függetlenül attól, hogy melyik oldal nyer a csatatéren – hogyan érheti el Austin új, kinyilvánított háborús célját és Biden elnök reménybeli célját az oroszországi rendszerváltásra.
Van valami cél ennek a vegyes üzenetnek a hátterében, vagy ez is csak a hozzá nem értés bizonyítéka?
Szintén május 12-én, pénteken Olaf Scholtz német kancellár felhívta Vlagyimir Putyin orosz elnököt, és azonnali tűzszünetet sürgetett a háborúban.
A szóvivő azt mondta, Scholtz Putyinnak azt tanácsolta, hogy „értékelhető haladást kell elérni a diplomáciai megoldás mielőbbi megtalálásában”. Ez a kérés az Egyesült Államok azon háborúval kapcsolatos álláspontján alapul, amelyet Nancy Pelosi képviselőházi elnök fejtett ki május 1-jén, Kijevben a Volodimir Zelenszkij ukrán elnökkel folytatott megbeszélése során. Egy későbbi sajtótájékoztatón kijelentette: „Amerika Ukrajna mellett áll. Mi Ukrajna mellett állunk, amíg el nem érjük a győzelmet. És a végsőkig ki fogunk tartani a NATO-val.”
Lehetséges, hogy Dr. Kissinger kijózanító megjegyzései nyomán a kormányban lassan visszautasítják az amerikai tisztviselők korábbi harcias álláspontját?
Mit mondanak ezek a háborús célokra vonatkozó egymásnak ellentmondó kijelentések a NATO sziklaszilárd egységéről?
Annak megállapítására, hogy melyik fél olvasta félre a másikat és/vagy követett el megtévesztő magatartást a háború elindításakor, Dr. Kissinger stratégiai szintű perspektívája és elemzése a vonatkozó információknak csak a felét adja.
Szükségünk van továbbá a háború előtti helyszíni tények megalapozott ismeretére is, mivel ahogy arról a Nyugat média narratívája beszámol, az mindennek nevezhető, csak nem korrektnek. Ugyanez vonatkozik a sajtóban megjelenő öncélú háborús jelentésekre, amelyeket jelenleg mindkét fél MOD-ja és a Pentagon tesz közzé. Ahhoz, hogy lerántsuk a leplet ezekről az ügyekről, a svájci hadsereg nyugalmazott hírszerző tisztjének, Jacques Baud ezredesnek az elemzését kell elolvasnunk.
Egyedülálló „helyzetismerettel” (situational awareness) rendelkezik (katonai kifejezés, ami azt jelenti, hogy ismeri a történelmet, a résztvevőket, az események dinamikáját és azt, hogy mi történik jelenleg a harctérben) az ukrajnai konfliktusról.
Baud ezredes NATO-összekötőként, valamint kiképzőként és megfigyelőként szolgált Ukrajna Donbas régiójában 2014-től egészen 2018-as nyugdíjazásáig. Meglátásai egy semleges ország megfigyelői pozíciójából származnak. A helyszínen ápolt személyes kapcsolatai révén jobban megérti a háború okait és menetét, mint bárki más Washingtonban, a többi nagy NATO-fővárosban és a nyugati Ukrajna-barát médiában. Baud ezredes bennfentes harctéri ismeretei tovább mélyítik a téves hadügyi és MSM-háborús tudósítások iránti megvetésemet. Ezt a megvetésemet akkor alapoztam meg, amikor nyolc évig Irakban és Afganisztánban polgári tanácsadóként dolgoztam.
Elsőként Dr. Kissinger megjegyzéseit veszem sorra, azon interjú alapján, amelyet május 11-én személyesen készítettek vele a Kennedy Centerben. A második Baud ezredes megjegyzései a háború hadműveleti és harctéri eseményeiről, amelyeket egy 106 perces interjúban tett, amelyet szintén május 11-én készítettek. A szakértői forrásanyag áttekintése után az olvasó maga döntheti el, hogy ebben a konfliktusban melyik oldal nem tudta megállapítani és feltérképezni a másik fél belső vörös vonalait. Az olvasó többek között szakértőktől is értesülhet a háború valós helyzetéről és annak lehetséges kimeneteléről.
Dr. Henry Kissinger
Henry Kissinger korán és következetesen kritizálta a NATO hidegháború utáni keleti terjeszkedését, amelyről előre látta, hogy Oroszország számára valójában egy veszélyes provokációnak számít. (Ezt a vádat most Ferenc pápa is visszhangozza.) Az ukrajnai helyzet meghamisításával kapcsolatban a Washington Post 2014 márciusában megjelent közleményében a következőket állította:
„Aki az ukrán válságot meg akarja oldani, annak a válság végével kell foglalkoznia. A megoldást kezdd a végén. A politika próbája az, hogyan végződik, nem pedig az, hogy hogyan kezdődik.”
A NATO korlátlan „nyitott ajtók” bővítési politikája most demonstratívan megbukott ezen a Kissinger-teszten.
A NATO nem rettent el. Hatodszor is megismétli ezt a korábbi hibát Finnország és Svédország esetében.
Miután 15 éves pályája során a tudományos és külpolitikai fórumokon személyesen több mint 20 alkalommal találkozott Putyinnal, Kissinger rájött, hogy
Putyint „misztikus hit” köti az orosz történelemhez. Sértve és fenyegetve érezte magát amiatt, hogy a NATO a biztonsági vonalat „az Elbától keletre” helyezi át. Putyin félt ennek az egész területnek a NATO-ba való beolvadásától.
Ez a félelem indította el Oroszország katonai akcióját Ukrajnában, mint szigorúan megelőző védekező intézkedést. Nevezetesen,
Kissinger nem tekinti Oroszország ukrajnai invázióját Putyin kísérletének a Szovjetunió újrateremtésére.
De a háború vége után megjövendöli: „Nem megyünk vissza az előző kapcsolatokhoz.”
Új világrend áll előttünk.
Kissinger úgy véli, Putyin rosszul számolta ki Ukrajna ellenállását, és túlbecsülte Oroszország nem nukleáris katonai képességeit (vagyis mindkettő megismétli azokat a brit/amerikai narratívákat, amelyeket Baud az alábbi podcastjában vitat). Ez a vita elvezetett ahhoz a kérdéshez, hogy mi is Putyin belső vörös határvonala az esetleges nukleáris fegyverek használatára vonatkozóan. Kissinger nem válaszol erre a kérdésre, de úgy véli, hogy a [modern] nukleáris fegyverek használata egy olyan küszöb, amelyre a „világ nincs felkészülve”. Így az orosz medvét megbökve a Nyugat (és a világ) érdeke (az MSM narratívája alapján, miszerint Ukrajna a csatatéren kifosztja Oroszországot) talán az lenne, ha Putyint hagyná „győzni”?
Kissinger vörös vonal diktátuma szerint ez egy előre megfontolt stratégiai lejtmenet lenne, amely jóval biztonságosabb, mint Putyin megsemmisítése és Oroszország katonai hatalmának lefokozása egy hosszú háború során. A konfliktus így nukleáris háborúvá válhat és elpusztíthatja a világot.
De ez csak egy feltételezés.
Kissinger úgy véli, „a globális geopolitikai helyzet jelentős változásokon fog átmenni az ukrajnai háború befejeztével… [nem tudni, mi lesz a háború után],
úgy gondolom, hogy nem bölcs dolog egyszerre két ellenféllel [Oroszországgal és Kínával] szemben állni. A közös ellenségkép csak összehozza őket.”
Természetesen pontosan ezt tette az USA és az EU az Oroszország elleni drákói szankciókkal és a Nyugat felerősített kelet-ázsiai militarizmusával, amely Kína ellen irányult.
Az akciók közös ellenséget jelentenek Oroszországnak és Kínának. Mostanáig az egymást követő amerikai kormányzatok szorgalmasan kerülték a két frontos küzdelmet, mióta Nixon 1972-ben elismerte a kommunista Kínát.
Kissinger a továbbiakban amellett érvel, hogy a szuperhatalmak közötti minden konfrontációt nem szükséges mindig megnyerni vagy elveszíteni. Úgy látja, „a visszafogottság és mindkét oldal vezetőinek önmegtartóztatása a világ legbiztosabb reménye".
Kissinger így folytatja:
„De az előttünk álló általános stratégia szempontjából nem szabad az Oroszországgal és a Kínával kapcsolatos ügyeket összekeverni.
Az [ideológiai] különbségek nem lehetnek a konfrontáció elvi kérdései, hacsak nem vagyunk készek rezsimváltásokra, külpolitikánk fő céljára.
Szerintem a technológia fejlődése és a jelenleg létező fegyverek elképesztően pusztító volta miatt az ellenségesség keresése [háborút] kényszeríthet ránk. Ezeket a konfliktusokat ne a saját hozzáállásunk hibái miatt mélyítsük el!”
Kissinger – az amerikai külpolitikai nagy öregjének – fenti kijelentései
egyenesen cáfolatai a Biden-kormányzat leegyszerűsítő és veszélyes „ideológiai alapon megfogalmazott” külpolitikai doktrínájának. Ez a doktrína a „végtelen háborúk” kikényszerítéséről szól, és az ukrajnai háború is jó példa erre.
A Tony Blinken külügyminiszter és Rand Paul szenátor közötti vita egy közelmúltbeli szenátusi meghallgatáson megmutatja, hogy a Biden-doktrína értelmében az Egyesült Államok alapvető jogokkal ruház fel más országokat (ahelyett, hogy megállapítaná az Egyesült Államok nemzetbiztonsági érdekeit) annak meghatározásához, hogy országunk mikor, milyen módon kíván részt venni egy katonai konfliktusban.
Amikor Paul szenátor megkérdezte, hogy a Biden-adminisztráció miért nem folytatott tárgyalásokat Oroszországgal Ukrajna 2021 őszén a NATO-ba való belépésének kérdésében, hogy megakadályozza a valószínű háborút egy nukleáris szuperhatalommal, Blinken azt válaszolta, hogy az Egyesült Államok a „nyitott ajtók politikáját” folytatja. Nyitott minden olyan ország számára, amely csatlakozni kíván a NATO-hoz, függetlenül más országok esetleges korábbi biztonsági aggályaitól. Blinken a továbbiakban azt mondta, hogy ez egy „alapvető jog” és a „nemzetközi szabályokon alapuló rend középpontjába tartozik”.
Ez nagylelkűen hangzik.
De amint azt minden nem nyugati kötődésű ország tudja, az úgynevezett nemzetközi szabályokat már régóta az Egyesült Államok és szövetségesei érdekeinek szolgálatába állították.
Hol voltak a szabályokon alapuló washingtoni tisztviselők és a Kongresszus tagjai, akik most felháborodtak Oroszország Ukrajna elleni inváziója miatt (akik többsége az iraki háború mellett szavazott, és finanszírozta azt) az Egyesült Államok/Egyesült Királyság 2003-as jogellenes invázióját követően? Az iraki háború nagyságrendekkel több halálesetet, pusztítást, háborús bűntényt és menekültet okozott, mint a mai ukrajnai háború. A Biden-adminisztráció neoliberális ideológiai álláspontja felülírta azokat a valós politikai megfontolásokat – ahogyan azt Kissinger, George Keenan és mások hangoztatták –, amelyek Ukrajna történelmi el nem kötelezett státusának megváltoztatása miatt háborút váltott ki egy olyan országgal, amely „pusztító hatású fegyverekkel” rendelkezik.
Kissinger mély aggodalmának ad hangot amiatt, hogy „mindkét oldalon a fegyverek csak szaporodnak, miközben kifinomultságuk és halálosságuk évről-évre növekszik. Szinte nincs nemzetközi vita arról, hogy mi történne, ha ezeket a fegyvereket használnák”. Így folytatja: „Ez egy olyan kérdés, amelyet elhanyagoltak”, és „új kontextusra van szükségünk a diplomáciához és a háborúhoz”. Ez nem újdonság Kissinger számára. 2007 januárjában három másik kiemelkedő államférfival – George Shultz, William Perry és Sam Nunn – közösen írt egy cikket a Wall Street Journalban, amelyben az atomfegyverektől mentes világot szorgalmazták. Ez az előrelátó kezdeményezés természetesen „fekete bárány” volt a Kongresszusban, tekintettel a politikának az atomfegyver-iparral való szerelmi kapcsolatára.
Mivel a nukleáris fegyverek használata valós lehetőség a jelenlegi háborúban, Kissinger aggódik amiatt, hogy veszélyes precedens születhet arra, hogy szélhámos államok/szereplők nukleáris fegyvert használnak zsarolásra. Ez a lehetőség volt a fő aggodalom, amelyet a Four Horsemen említett 2007-es művében. Ez a veszély az oka annak, hogy Kissinger azt mondja: „Most egy teljesen új korszakot élünk.”
A kérdés csak az: felismeri-e az Egyesült Államok kül- és katonai politikáját irányító kétpárti Háborús Párt ezt a veszélyt, és tesz-e lépéseket annak elhárítására, mielőtt az elképzelhetetlen esemény bekövetkezne?
Jacques Baud ezredes
Baud a nyugati MSM háborús tudósítások ukránbarát tudósításaival kapcsolatban Clausewitz híres idézetére hivatkozik: „A háború a politika folytatása más eszközökkel”. Úgy látja, a sajtó bűnös abban, hogy „nem a tényekhez igazodik és mindent megtesz, hogy alátámassza a kívánt narratívát”.
„A helyszíni tények elferdítése leginkább az ukránok számára veszélyes, mivel lehetővé teszi az Egyesült Államoknak és a NATO-nak, hogy visszaéljenek és kizsákmányolják őket… a Putyin elleni harcban, nem pedig Ukrajna segítésében”.
Így folytatja: „Ez zavar a legjobban ebben a konfliktusban.” Baud úgy látja, ha az Oroszország elleni szankciók „visszaütnek”, akkor Putyint népszerűbbé teszik, mint valaha. Ezt a tényt, valamint az USA és a NATO által az ukrajnai háborúban egyértelműen megfogalmazott célkitűzések hiányát említi, mint a nyugati vezetők „stratégiai gondolkodásának hiányát”.
Kissingerhez hasonlóan 2014 márciusában, Ukrajnáról írt művében, Baud elmeséli, hogyan vált a Krím független szovjet szatellitköztársasággá '89-ben, mielőtt Ukrajna erőszakkal megszerezte volna a Szovjetunió 91-es felbomlását követően. A Krím függetlenségét Ukrajnától demokratikus népszavazáson erősítették meg a 2014. februári Majdan-puccs után. Baud szerint a „kis zöld emberkék”, akik a puccs után biztosították a Krímet Oroszországnak, valójában 20 000, Oroszországgal rokonszenvező helyi UKR katona volt, akik oldalt váltottak és eltávolították a jelvényeket az egyenruháikról.
A zöld egyenruhások nem beszivárgott orosz katonák voltak, mint ahogy azt sok médiaforrás állította. Ezért nem dördültek el lövések a Krím orosz megszállásakor.
A történelem alapján Ukrajna igénye a Krím-félszigetre mint ősi területi szuverenitása a legjobb esetben is nehezen értelmezhető – és semmi esetre sem érdemes több tízmilliárd dollárt költeni rá és kockáztatni miatta a harmadik világháborút.
Ahogy Ron Paul volt texasi képviselő 2014 márciusában mondta kifakadva: „Miért is érdekli az Egyesült Államokat annyira, hogy melyik zászlót fogják kitűzni egy kis földterületen, több ezer mérfölddel arrébb?”
Baud úgy látja, hogy a vártnál merevebb ukrán válasz az orosz invázióra ugyanaz a tévedés, amelyet az Egyesült Államok elkövetett Vietnamban. A neokonok továbbra is teljesen felkészületlenek voltak az iraki és afganisztáni inváziót követően kialakult bennszülött lázadásokra. Hasonlóképpen, Baud megjegyzi, hogy a Nyugat 9/11 utáni háborúja az iszlám ellen növelte – nem pedig csökkentette – a terrortámadásokat Európában. Hasonlóképpen, a Nyugat Oroszország elleni szankciói a káros nacionalizmusnak az újjáéledését segítik elő. Remélhetőleg mind Putyin, mind a washingtoni háborús héják és a NATO is tudomásul veszik harcias és megvető kül- és katonai politikájuk önpusztító hatásait.
Arra a kérdésre, hogy „Milyen indoka volt Putyinnak az invázió elindítására?”, Baud arra hivatkozik, hogy
2021 márciusában Zelenszkij elnök rendeletet adott ki az ukrán csapatoknak a Krím és a Donbász visszafoglalására.
Ez a rendelet összhangban volt egy választási kampányvideóval, amelyet Olekszij Aresztovics – Zelenszkij 2019-es kampánymenedzsere és Zelenszkij jelenlegi katonai tanácsadója és szóvivője – a háborúval kapcsolatban készített.
Arestovics azzal büszkélkedett, hogy ha Zelenszkijt elnökké választják, Ukrajna háborút indít Oroszország ellen 2020-21 között annak érdekében, hogy visszaszerezze a Krímet és a Donbászt.
Arestovics azt mondja a videóban, hogy Oroszország legyőzése után a NATO tagságot ajánl fel majd Ukrajnának, jelezve, hogy erre már a megállapodás megszületett.
Arestovics ezután elképesztően pontos ukrajnai és orosz haditerveket vázol fel erre a tervezett háborúval kapcsolatban. Ez a videó azt sugallja, hogy 2019-ben külföldi választási manipulációt hajtottak végre, hogy egy engedelmes ukrán elnököt ültessenek hivatalba, hogy az USA/NATO proxyháborút indíthasson Oroszországgal szemben.
Ha igen, akkor nem ez lenne az első alkalom, hogy az Állami Minisztérium/CIA beavatkozik az ukrán választásokba.
Baud elmondja, hogy 2021 végén körülbelül 50 000 ukrán katonát telepítettek az ország déli részébe, hogy felkészüljenek a tavaszi offenzívára. Kezdő dátumként 2022. február 16-át jelölték meg.
Február 11-től 40-szeresére nőtt a Donbász ukrán erők tűzszünetet megsértő tevékenysége,
amit az ellenőrzésben részt vevő harmadik felek megfigyelői dokumentáltak.
Baud szerint Ukrajna arra számított, hogy az orosz hadsereg beavatkozik, hogy támogassa a helyi oroszbarát milíciákat a Donbászban, amelyeket támadások érnek majd, amint ez az offenzíva megindul. Az oroszok elleni beavatkozást elhalasztották – február 24-ig –, hogy lehetővé tegyék Oroszországnak a támadást és így a nemzetközi jogra hivatkozva „megtámadott országként” a felelősséget a másik félre terheljék.
Ez a kronológia megmagyarázza, hogy Biden február elején miért büszkélkedhetett nyilvánosan azzal, hogy „pontos hírszerzési forrásokból” biztosan tudta, hogy Putyin hadműveletet fog indítani Ukrajnában, és ez mikor fog megtörténni.
Ennek az előrelátásnak ellenére a Biden-kormányzat nem törekedett arra, hogy Zelenszkij leállítsa az ukrán offenzívát a Donbászban.
Ha igaz, az események fenti ábrázolása megkérdőjelezi, hogy Oroszország valóban „provokálatlan agresszor” volt-e a háború elindításakor, ahogy azt az MSM könyörtelenül ábrázolja.
Baud a NATO-t anakronisztikus intézménynek tekinti, amely öt évig ennek a bürokráciának dolgozott. Azt mondja: „A NATO hidegháborús mentalitása túlélte a hidegháborút. Most azzal indokolja létezését, hogy konfrontációt kelt valaki mással.”
Ez az oka annak, hogy a NATO megölte Oroszország hidegháború utáni „Partners for Peace” kezdeményezését és Oroszország NATO-csatlakozási törekvését.
Baud azt mondja, hogy annak érdekében, hogy a létezését indokolja, a NATO háborúkat robbantott ki a Balkánon, Afganisztánban és Líbiában.
Baud szerint a NATO-val az a probléma, hogy túlságosan az Egyesült Államok érdekeinek előmozdítására összpontosít, ami pedig nem mindig egyezik Európa érdekeivel. Egyes NATO-országok vonakodása attól, hogy betiltsák Oroszország gáz- és olajimportját, jó példa ez az inkongruenciára (össze nem illőségre). Baud emiatt a NATO megszűnését jósolja a közeljövőben.
Baud racionálisabb és tájékozottabb és professzionális magyarázatot ad az orosz haditervről és hadserege eddigi háborús erőfeszítéseinek hatékonyságáról, mint a tévétábornokok és az MSM szakértői.
Oroszország február 24-i első ukrajnai betörése során 65 zászlóalj harccsoportot telepített a Donbász térségébe; és csak 22 csoportot (azaz kevesebb mint 22 000 katonát) Kijev környékére. (Baud szerint a Pentagon megerősítette ezeket az adatokat). Baud szerint a másodlagos kijevi lökés célja nem a város elfoglalása (soha nem volt városi harc), hanem a támadás fedezése és az ukrán páncélosok és gépesített csoportok átcsoportosítása volt a Dnyeper folyótól nyugatra.
Ezt azért tették, hogy a Kijevben és környékén tartózkodó mintegy 100 000 ukrán katona ne tudja megerősíteni a mintegy 50 000 ukrán katonát a Donbászban, amikor Oroszország nagy hadjárata zajlott. Ahelyett, hogy stratégiai és logisztikai baklövésről és mindenféle elképzelt probléma okozta nagy vereségről lenne szó, Baud szerint az orosz háborús tervezők trükkje „nagyon okos” és sikeres volt.
Baud úgy látja, hogy Oroszország folyamatos előrehaladást tesz a háború előtti deklarált céljainak elfogadható ütemben zajló és veszteségarányos elérése felé. Tekintettel arra, hogy a diplomáciai fronton nincs előrelépés, úgy véli, Oroszország elérheti eredeti céljait, és beveheti Ukrajna egész Fekete-tenger partvidékét, beleértve Odesszát is, mielőtt befejezné harci műveleteit.
Baud határozottan azt állítja, Zelenszkijt az EU és az Egyesült Államok vesztegette meg fegyverek ígéretével cserébe azért, hogy elkerülje a tárgyalásokat, nem tesz engedményeket és nem ismeri el a harctéri vereségeket. Baud szerint a nyugatról Ukrajnába ömlő külföldi fegyverek többnyire megsemmisülnek, amint átjutnak az országba. Ukrajna vasúti és autópálya-rendszere is megtizedelésre került és nem képes biztosítani a frontvonalakra történő szállítást.
Baud szerint a Nyugat által szállított fegyverek „nem befolyásolják a háborút, és gyorsan romló helyzetet teremtenek”.
Ez az állapot szerinte mindkét oldalon szükségtelenül vezet katonák ezreinek halálához. Baud úgy látja, hogy az Egyesült Királyság kormánya, az Egyesült Államokban és a NATO-t támogató országok közötti kapcsolat egyre cinikusabb. Nem sok reményt fűz a diplomáciai megoldáshoz, tekintve, hogy az USA és az EU kézben tartja Zelenszkijt és környezetét.
Dr. Kissinger utolsó idevágó idézetével fejezem be írásom. Zelenszkijnek meg kell fontolnia a világ vezetőihez intézett figyelmeztetését:
„… a világ nemzetei előtt egyértelmű lesz, hogy veszélyes lehet Amerika ellenségének lenni, de Amerika barátjának lenni pedig kifejezetten végzetes cselekedet”.
Forrás:
Comments