Amerika szerepe az európai nemzetek sorsában I. rész (Barabás Géza írása)

„Azt hiszem, hogy ha mindent megadok neki [Sztálinnak], amit csak tudok, és semmit nem kérek érte cserébe, noblesse oblige, nem fog elfoglalni semmit, és együtt fog működni velem egy demokratikus és békés világért." – Franklin D. Roosevelt elnök, 1943

„Aggodalommal tölti el az Egyesült Államokat, hogy a magyar kormány továbbra is mély és erős gazdasági kapcsolatokkal bír Oroszországgal, és különböző gazdasági kapcsolatokon keresztül táplálja az orosz gépezetet [hadsereget]” – David Pressman, az Amerikai Egyesült Államok jelenlegi nagykövete.

Az első állítás igaz, Magyarországot korrekt, nélkülözhetetlen gazdasági kapcsolatok fűzik Oroszországhoz, a második állítás valótlan. Nézzük meg, hogyan alakult ki történelmileg, hogy Oroszország az energetika terén (sok évtizeden keresztül) fontos kereskedelmi partnerünkké vált. Előzetesen rögtön tisztázhatjuk, hogy azért alakultak ki ezek a fontos gazdasági kapcsolatok Magyarország és Oroszország között, mert Amerika volt szíves odadobni bennünket, magyarokat és egész Kelet-Európát a szovjet totalitárius rendszernek a II. világháború után, majd az 1956-os forradalom idején! Bontsuk ki részletesen a történelmi tényeket!

Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés következtében a történelmi Magyarország területének és lakosságának kétharmadát elveszítette, így az ipari-gazdasági lehetőségei a korábbiakhoz képest töredékére estek. Korábban minden ásványkincs, energia, bányák, ércek, nemesfémek, mezőgazdasági termékek bőségesen rendelkezésre álltak. Trianont követően gazdasági önállóság helyett gazdaságilag függő helyzetbe kerültünk, nyersanyagokból importra szorultunk.

A Wilsoni elvek fő pontja, a népek önrendelkezési joga nem valósult meg, az elszakított, szétdarabolt részek lakosságát senki nem kérdezte meg, nem rendeztek népszavazást a szétszakított területeken élő népesség akaratának figyelembevételével.

Wilsoni elvek 5. pont:

„Annak az elvnek a szigorú betartása alapján, hogy a szuverenitás idevonatkozó kérdéseinek eldöntésénél az érintett lakosság érdekei ugyanolyan súllyal essenek latba, mint annak a kormánynak méltányos érdekei, amelynek igényei jogosságát el kell bírálni.”

Washington jelentőségét mutatja, hogy 1918 novemberében több mint 2 millió amerikai katona szolgált Európában, így a háborús felek közötti erőviszonyokban a mérleg nyelve az amerikai hadsereg volt. Ennek a ténynek a figyelembevételével nyilvánvaló az amerikai diplomácia (szándékolt) sikertelensége, a Wilsoni elvek megtagadása. Kijelenthetjük sajnos, hogy az amerikai elnök és diplomácia írásban lefektetett elvei – a békeszerződés elkészítésében – annyit sem értek, mint a papír, amire leírták.

Németországot a békediktátumban végsőkig megalázták, háborús jóvátétel címén olyan gazdasági terheket róttak rá, ami hosszú évekig mély gazdasági válságba taszította. A történészek egybehangzó véleménye szerint az igazságtalan békeszerződés következménye volt a második világháború, a közben eltelt időszak inkább csak tűzszünetnek, „erőgyűjtésnek” volt tekinthető. 1933-ban, Hitler hatalomba jutását követően hamar kiderült, hogy a német kancellár újra kívánja rendezni Európa határait és viszonyait, sőt világuralomra törő tervei vannak. A nyugati országok vezetőinek még inkább tisztában kellett lenniük a sztálinista Szovjetunió embertelen viszonyaival, totalitárius rendszerével, ahol koholt vádak alapján tízezreket végeztek ki, milliók haltak éhen, kerültek kommunista börtönökbe, különböző lágerekbe.

1939. augusztus 23-án megszületett a Molotov-Ribbentrop-paktum, melyben a Szovjetunió és a náci Németország „meg nem támadási szerződést” kötött egymással, megegyeztek a katonai semlegességről, ezenfelül – a szerződés titkos záradékában – felosztották maguk között Közép- és Kelet-Európát. Ebben a – Moszkvában évtizedeken át tagadott – titkos záradékban jelölték ki a német és a szovjet érdekszférák határait, semmibe véve a köztük lévő országok szuverenitását. Aláírása zöld utat adott a néhány nap múlva kitörő világháborúnak, amelyben a bolsevikok és a nácik egymás szövetségeseként igázták le a térséget.

„Most minden okunk megvan rá, hogy felhagyjunk a viszálykodással” – közölte Sztálin a Moszkvába hívott német külügyminiszterrel. Ribbentrop visszaemlékezése szerint a szovjet Generalisszimusz tósztot is mondott, nem győzte Hitlert dicsérni, természetesen nem véletlenül: éppen Közép-Európát osztotta fel egymás között a két birodalom.

Azzal, hogy a keleti fronton a megállapodással bebiztosította magát Hitler, 1939. szeptember 1-jén hadüzenet nélkül megtámadta Lengyelországot. 16 nappal később Sztálin is csatlakozott: a Vörös Hadsereg szeptember 17-én lépte át a lengyel határt, hogy hamarosan a két oldalról megtámadott ország közepén találkozzanak a Wehrmachttal, mellyel közös győzelmi parádét is rögtönöztek.

Egy amerikai történész azt hangsúlyozza, hogy a háború első két évében a szovjetek és a németek egymás szövetségesei voltak, a gazdasági ellátást is az előbbiek biztosították a nyugati fronton harcoló németeknek. Ezt követően Hitler lerohanta egész Nyugat-Európát, Anglia szigetországként egyedül maradt a Németországgal szemben vívott háborúban.

A paktum után rákényszerítették a három balti országot a szovjet katonák állomásoztatására, majd a helyi kommunisták segítségével előkészítették a teljes hatalomátvételt. Amikor 1940-ben a balti államokat napok alatt elfoglalta a Vörös Hadsereg, és a Szovjetunió bekebelezte őket, néhány hét alatt véghez vitték a szovjetizálást. Betiltották a nem szovjetbarát pártokat, az elcsalt választásokon közel 100 százalékos kommunista győzelem született, a megválasztott képviselők pedig ezek után kérték országuk felvételét a Szovjetunióba, s ezt Moszkva készséggel teljesítette. A három kis ország elitjét és vezetőit családtagjaikkal együtt Szibériába hurcolták, az egykori észt miniszterelnökök közül négyet lőttek agyon, másik négy börtönben halt meg.

A Gestapo és az NKVD egymás céljait segítve döntötte romba Lengyelországot, likvidálta (Katynban sokezer katonatisztet gyilkolt le a szovjet NKVD) vagy a Gulágra küldte százezres nagyságrendben a lengyel katonatiszteket, katonákat, az ország értelmiségi vezetőit.

1941. június 22-én indította meg Adolf Hitler hadserege a Szovjetunió elleni hadjáratot, melynek célja a szovjet-orosz állam megsemmisítése, a „keleti német élettér” elfoglalása volt, messze egészen az Urál vonaláig.

A második front németek általi megnyitása után Churchill rögtön kapcsolatba lépett Sztálinnal, és szövetséget ajánlott neki, mert felismerte, hogy akkor Anglia számára a náci Németország jelentette a legnagyobb fenyegetést.

„Mi mindent megteszünk, hogy segítsünk önöknek, amennyire az idő, a földrajzi viszonyok és növekvő segélyforrásaink engedik. Minél tovább tart a háború, annál több segítséget tudunk nyújtani Önöknek.” – Churchill

Sztálin válasza:

„Az Ön üzenetei megvetették a kormányaink közötti megegyezés alapját. Most, mint Ön teljes joggal mondotta, a Szovjetunió és Nagy-Britannia harci szövetségesekké váltak a hitleri Németország elleni harcban. Nem kételkedem benne, hogy államaink elég erősnek bizonyulnak, s minden nehézség ellenére szétzúzzuk közös ellenségünket.”

A pragmatikus brit miniszterelnöknek, Churchillnek egyetlen pillanatra sem változott meg arról a véleménye, hogy a „Szovjetunió mindig is potenciális fenyegetést jelentő ördögi rendszer fog maradni a nyugati demokráciák számára”. Sztálint „gátlástalan, véreskezű tirranusnak” tartotta, mert a titkosszolgálatokon és az emigráns tömegeken keresztül nagyon is tisztában volt a szovjet viszonyokkal.

A háború kitörésétől kezdve a befejezéséig az angol miniszterelnök, Winston Churchill és az USA elnöke, Franklin D. Roosevelt legalább tíz alkalommal találkoztak személyesen és egyeztettek a közös háborús katonai lépésekről.

1941. augusztus 14-én Washingtonban találkozott Roosevelt és Churchill, ahol az „Atlantic Charta” dokumentumban a két állam kijelenti, hogy a háború során nem szeretné növelni területeit. A dekrétumot az augusztus 24-én tartott általános gyűlésen egyöntetűen elfogadták a Szövetségesek: a belga, csehszlovák, görög, luxemburgi, norvég, holland, lengyel, jugoszláv és francia képviselők, sőt, még a Szovjetunió is!

A Charta számunkra legfontosabb négy pontja a nyolc közül:

2. pont: ”nem kívánnak olyan területi változásokat, amelyek nincsenek összhangban az érintett népek szabadon kinyilvánított óhajával.”

3. pont: „tiszteletben tartják minden népnek azt a jogát, hogy megválaszthassa, milyen kormányzati formában kíván élni; továbbá azt kívánják, hogy helyreállíttassanak mindazon népek szuverén jogai és önkormányzata, amelyeket erőszakkal fosztottak meg ezektől.”

4. pont: „fennálló kötelezettségeiket tiszteletben tartva iparkodnak előmozdítani, hogy a nagy és kis államok, a győztesek és a legyőzöttek egyenlő feltételekkel vehessenek részt a világkereskedelemben.”

6. pont: „a náci zsarnokság teljes megsemmisítése után olyan békét remélnek, amely minden nemzetnek lehetővé teszi, hogy határain belül biztonságban éljen, s amely szavatolja, hogy az emberek a világ minden részén félelem nélkül éljenek és ne szenvedjenek szükséget.”

(folytatása következik)