ASZTALFŐ (Dienes Jenő Attila elbeszélése)
A vasárnapi ebéd már tálalva - gőzölgő húsleves, vicsorgó család. Na, most már fejezzük be, nem veszekedni ültünk ide! Jó, akkor beszéljünk másról, könnyedebb témáról, csak igaz legyen! S a sírt, hol nemzet süllyed el, Népek veszik körül. Egy terítékkel kevesebb van. Ki terített? Innen hiányzik a kanál! A kis kakukk kihízta a fészket, énekelni még nem tud vagy már nem akar. Hosszú ideje a nádirigó, a réti pityer, az erdei szürkebegy kidobált fiókadögei fölött tollászkodik. A sok kismadár szorgosan hordja a kukacot, a megmaradt utolsó mostohatestvér kicsippantott szemgolyói is tisztelettel csiripelik a 2024-es esztendő kezdetét: BUÉK!
Jut eszembe: Mostatok kezet? Hova tűntek innen a családfők, a magyarok?
A keszkendő, a párválasztó körjáték, mely egy régi párnatánc emlékét idézi. De rég nem játszottunk, előbb talán imádkozni kellene! - Elő a víziló agyarakkal, amulettekkel, szép szlovák szavakkal, mondjuk Parnasszosz!
A rendszerváltás előtt lehetett olvasni ezt-azt, szakrális kettős fejedelemségről, gyulák, horkák, kendék, jöttek-mentek a Hron partján, negyven esztendő a kukában, aztán tuff. A Garamnak is lőttek. A kis gömböc szőröstül-bőröstül befalt mindent, átírta a táblákat. Hullott a hó, megáradt a folyó, rengett a föld. A vihar előtti különös szag belefeketedett a mítoszok haragjába. Tízezer éve így festik a tulkokat. Az állatkultuszos ákombákom miatt felbőszült szolga lelke igyekezett az éjszakai égbolt sásmocsarába, de a szakadó esőben csak a kárhozat poklát találta meg. Olyan az, mint a purgatórium, egyszerre büdös, nyírkos és meleg, ez a nekropolisz pedig néhány ragyás bűnöző, és a lelki prostitúció fővárosa. Kicsit sós lett a leves, de azért ehető? Már remeg a keze, sokat dolgozott, ilyen az Anya.
Hogy mennyire jó itt a levegő nálatok, csodás a kilátás! A panoráma pazar, és hogy csivitelnek ezek a kis micsodák, biztosan sok itt az állatka nálatok, szoktatok még vadászni?
– Azok patkányok, hiába irtjuk őket, a földből nőnek.
Ha meg gondoltok egyet, elindultok a vakvilágba, mindenhol erdő, úgy irigyellek benneteket!
De jó, hátul még veteményes is van, nem kell zöldségesbe járnotok. A mai árak mellett, tényleg megéri mindenen spórolni. Milyenek a szomszédok, kijösztök velük, jófejek? Itt bezzeg állandóan megy a cirkusz. Folyton verik egymást, valami nagyon durva fazon költözött az emeletre, képzelhetitek, hogy milyen, aki állandóan részeg, hány, vagy hasmenése van.
Egyébként horkol, de főleg üvölt és köhög, köpköd az ablakon kifelé, időnként behozza a szél.
Mit tudsz csinálni? Nem mondom, mert gyerekek vannak, ahogy beszél a családjával, közben meg egy nagyon aranyos kis felesége van, nem is tudom, hogy bírja az ilyet elviselni, meg a lépcsőzés is... Ez tényleg egy állat. Iszonyatosan sokat dohányzik, már a tapétán gyöngyözik a nikotin, utálatos egy valami, ezért költöznénk már holnap, ha lenne hova, de hát miből?!
Ezt nézd meg, ilyet még nem láttál! A „tizenkét olümposzi isten”, ott ácsorognak a buszmegállóban. És valóban egy tucat nejlonzsákos torzó, barbár képrombolók, ahogy kinéznek, mindenből bűzt facsaró, csúfot űző surmó-tahók. Leselkednek, sunyin lopakodnak, így esnek neki a világnak, a rontásnak, a szégyennek és gyalázatnak. Csak az alkalmas pillanatot várják, hogy bosszút álljanak a szépségen, elűzzék a jóságot, lerombolják a civilizáció utolsó emlékművét, a gőzölgő vasárnapi tyúkhúst. Mint nagyra nőtt dögevő madarak, sötéten kapirgálják a vetést, Zseb-Zeusszal az élen nyüszítve, szűkölve, habzó ínnyel vicsorogják a kultúrát, nem vágynak Parnasszus szirtjeire, a pihés múzsák közé, beérik a bűzös kapcák tortúrájával. Mániások értetlen dühével, távolról vizslatják a költészet, a zene, a tánc és a tudományok gyönyörű ISTENNŐIT. Annyit zabáltam már, hogy mindjárt idehányok. Mi a fenét csináljak? Hórusz-fiak féktelen kíváncsiságával túrnak a bélbe, Niobé rettegésével csöpögtetik a parányi véres koncokat. – Lykoreia, ordasok vonyítása!
Nem kell itt paranoiázni, jöjjön egy országértékelő, nép-félrevezető, újévmagasztaló beszéd a
körben vánszorgó óramutató ellenében!
– Gratulálunk, Hölgyeim és Uraim! Önök megismételhetetlenül nagyot alkottak, közelebb kerültünk a nyomtalanul eltűnő nemzetek sorsához!
Azt nem kellett volna mondanod, csak szellő a tájban, csobogó patak, jópofáskodás az időjárásról, a TV-műsorról, egy idétlen vicc, közben majdnem a saját szavamba vágtam, kértek még húst?
– Ülj már le, kérlek, nem látok attól a marha nagy fejedtől, hadd meséljen még a tetramorph totemállat kultuszáról!
A jósda főpapjai és az egykor szűz papnők a sziklák mélyéről bugyogva feltörő termálvíz habjaival nyaldogáltatják magukat, ez ám hetedíziglen Aquapark! A titkos varázsige, az érdemek szerinti evilági-túlvilági élet, cool-túra, a hazai, esetleg trópusi paradicsom haldokló idegenforgalma, a fokhagymás, tejfölös, vagy az igazi, a pöttyös, a szégyenteljes erekció, hiszen az orákulum őáltaluk, ővelük és őbennük.
A blaszfémia matematikai állandói, változói, függvényei ketyegve, csobogva simogatják az idealizált formákat, kirajzolják a szerethetőség határértékeit. Igyatok egyet, az legalább meglátszik rajtatok!
Táltosok, papnők, mágusok, kis és nagymellű-seggű eunuchok, udvari szajhák, titkos nagymesterek, ravaszul pislogó inasok fejtik a madarak röptét, a csillagok együttállását, nézik a hálókat, hogy mozog-e a nagy szőrös pók csáprágója, van-e elég méreg, kígyómarás, bolondgomba, vagy a kiéheztetett patkányok intézzék el a dolgokat? Mi lesz ezzel a velejéig Szent világgal? A béljósok szikével manipulálnak, nyirokban kotorásszák a kiontott belsőség gőzölgő szövedékét. Egy vén bolond bajuszos bába kapart magzat köldökéből mond jövendőt, villámok cikázásába révül, kávézaccba köp. Meglösz a beszéd, Schöndor, pirkadatra mög! – gyűlnek a rúnák a marhakoponyán, csöpög a bogrács, az orosházi orja, alig marad fenn sztélé a hantból, csak az istenek zsírja.
Ekkor fölszáll a füst a nádvacokból, kiröppen fészkéből, a kismadár.
Meglepő bájos, ügyetlen. Kissé illetlenül kloákázik, kétlábon szökdelő kontraposzt, egy nagyobb veréb, netán szarka? Büsztre termetes fácán, majd körbepillant, dürgésbe kezd, komolyan mondja, tetszik-e érteni éngemet?
Túl hosszú a szünet, jöhetne már a desszert!
Európé, a csinos föníciai hercegnő aléltan hullik. Vége a világnak, kezdi vacogva vetkezni, tépni rongyát, nyálacskáját húzza, úgy visít, mintha Beatles koncerten azték volna. Romántikus generáció, gyógyszeres, vegyszeres beteg kéjencek gyülekezete. Kedves Bika, képedben közelít jövendőnk, más hangján nyeríteni tudnál-e még? Bár nincs vége a télnek, mégis hullámok tajtékjából fodrozol, mintha csak büszkén-mutogatnád Uraeus ékeit.
Szünet, kínos csend.
A szertartás keservesen hosszú. Erre az alkalomra a legragyogóbb műkönnyeinket gyűjtöttük össze.
– „Apoteózist közvetítünk felvételről”. (A közönség már meglehetősen ittas)
Következik a labrüsz, de előbb húzzák be az állatot! Ez itt a torta. Elég gejl, de kár lenne kivágni, Rákosinál, Kádárnál se találtunk ínycsiklandozóbbat.
Isten-királyi hangja a fellegekbe emelkedik, mintha csak szoptató bálnák bölcsődalát mormolná, beleremeg az aréna. Kaucsuk indián, majd székely legényke, kötekedő honfiú, az ejakulációs magfúzió szabadon választott, tudományos okfejtése, a húslevesszürcsölők világnapjára ontja, amint megnyílik a mennyek kapuja, láthatóvá válik az útszéli kereszt.
Tövében barna lé csöpög az olvadékba. A fonnyadt növények bűzös könnye folyik végig Krisztus szomorú tekintete előtt.
– Ez hát az én országom: a fenyőgyanta illatú vadvirágos mezők pacsirtaszavú édenkertje?
