Az oltások okozta eredeti antigénbűn – Itt a bizonyíték: nem szüntetik meg a járványt, ellenben...

Eredeti cikk:

Az oltások okozta eredeti antigénbűn. Dr. Suzanne Humphries és Roman Bystrianyk, KARIKÓR, 2023. nov. 26.

A Szilaj Csikó megjegyzése: Az orvosi és gyógyszergyári kaszt oltási rögeszméje elképesztő károkat képes okozni egészségünknek. Ld. pl. itt Rusvai Miklós „vírusszakértő” rendíthetetlen álláspontját általában az oltások, köztük az immáron sokszorosan igazoltan súlyosan kártékony mRNS kovid-„oltások” hasznos voltáról. S ha csak mi, felnőttek lennénk veszélyeztetve, de sokkal inkább a gyerekeink, csecsemőkoruktól kezdve. Ezért minden felelősségteljes állampolgárnak kötelező olvasmányként ajánlom figyelmébe az alábbi alapos tanulmányt. Ha nem értene egyet vele, tisztelettel tudomásul venném. De hogy a felelősségérzete ne terjedjen odáig, hogy rászánja magát az olvasására, helyette is szégyellném. Természetesen sok helyütt „magasnak” tűnik a szöveg. De a következtetések közérthetőek és kristálytiszták. (VDGY)

A vakcinák korszaka előtt a természetes úton szerzett betegségek általában átfogó, hosszú távú védettséget biztosítottak, mivel a természetes immunitás szélesebb spektrumú választ jelent a baktériumok és toxinjaik összességére. Ne feledjük, hogy a bizonyos fokú immunitás nem akadályozza meg a baktériumok közlekedését és a légutakba való bejutását. Amikor egy természetes immunitással rendelkező személy újra találkozik a szamárköhögés baktériumokkal, a teste hatékonyan reagál és kiüríti azokat a szervezetből, de ez nem feltétlenül igaz a beoltott emberekre.

Az eredeti antigénbűn (OAS) fogalmát Dr. Thomas Francis alkotta meg, aki a Salk-oltás korszakában vált ismertté, amikor felügyelte és értelmezte a történelem legnagyobb (és legvitatottabb) oltási kísérletének eredményeit. Az OAS jelenségét a természetes influenzavírus példáján keresztül magyarázta el. 551

Először is határozzuk meg, hogyan reagál a szervezet a természetes fertőzésre.

Amikor egy személy először kap fertőző betegséget, a szervezet immunrendszere a veleszületett képességeit használja, amelyek többnyire a sejtes immunitást foglalják magukban. Ennek során felkészül a jövőbeli eseményekre. Amikor legközelebb ugyanez a fertőző ágens megjelenik, a szervezet az első tapasztalat emlékét használja, hogy gyorsabban tudjon reagálni.

De egy oltás után, amikor később jön a természetes mikroorganizmus, a szervezet aszerint fog cselekedni, ahogyan azt az oltás programozta, és ez az, amit eredeti antigénbűn (OAS) alatt értünk.

A B. pertussis esetében az OAS nagyon fontos és jól leírt. A baktérium több toxint választ ki, amelyek közül az egyik csak a fertőzés után jelenik meg. Ezt adenilát-cikláz toxinnak (ACT) nevezik. Amint a szamárköhögés baktérium a hörgőkben lévő sejtekhez tapad, a baktériumban egy gén bekapcsol, és az ACT, amely úgy működik, mint egy erőtér az immunrendszerrel szemben termelődik. Az ACT megakadályozza, hogy az immunrendszer felismerje a baktériumokat, mivel gyulladáscsökkentő és antifagocita faktorként működik.

Bordetella pertussis

Ez körülbelül kéthetes előnyt biztosít a baktériumnak, amíg az immunrendszer rá nem ébred, hogy átverték.

A természetes szamárköhögés elleni védettség esetében az ACT képezi a kezdeti immunválasz alapját. Ez az első vonalbeli immunválasz nemcsak a pertussis baktériumok első körének eltávolítása szempontjából kritikus, hanem a későbbi újrafertőződéskor is döntő fontosságú a baktériumok eltávolítása szempontjából.

A természetes immunitás során a szervezet nagyon erősen reagál az ACT-re, de az eredeti antigénbűn és az ACT vakcinában való hiánya miatt a beoltottak egyáltalán nem reagálnak rá. Az oltások nem erősítik az ellenanyagot ezzel a toxinnal szemben, mert egyelőre senki sem találta ki, hogyan lehetne ezt az antigént a vakcinába tenni. A természetes úton gyógyultakban több mint 17-szer annyi ACT elleni antitest van, mint a DTaP-t kapókban, és több mint 9-szer annyi, mint a DTP-oltottakban, a pertussisfertőzés után mérve.552 A beoltottakban csak egy elenyésző ACT-antitest van, ami annak az eredménye, hogy az immunrendszer megbénult az oltóanyag általi programozás után a válaszreakció kialakítására tett erőfeszítéseiben.

Amikor a beoltott személy ismét pertussisszal fertőződik, a baktériumok jól meg tudnak kapaszkodni, mert kevés van, ami megállítja őket.

Az immunrendszer a jövőben nem fog reagálni az ACT-re, mert a programozást az első érintkezés (ami a tű volt, nem a baktérium) beállította. Dr. Cherry 2010-es tanulmányában ezt be is ismerte.

"Különösen érdekes az ACT-ellenanyag-válasz hiánya azoknál a gyermekeknél, akiknél a DTP- vagy DTaP-vakcina nem vált be. Ez az indukált tolerancia érdekes, és az 'eredeti antigénbűnnek' nevezett jelenségnek tulajdonítható." 553

Cherry később szentesítette a megfogalmazást, amikor a jelenségre utalt. Új terminológiáját, amely pontosan ugyanarra a problémára utalt, "kapcsolt epitóp szuppresszióra" változtatta.

"Egy korábbi vizsgálatban megfigyelték, hogy a DTaP vakcinában kudarcot vallott gyermekek tompa antitestválaszt mutattak a nem vakcinázott ACT antigénnel szemben, míg a pertussisban szenvedő oltatlan gyermekek erőteljes antitestválaszt mutattak ezzel az antigénnel szemben . . . Kapcsolódó epitópszuppresszió érvényesül, mivel az új epitópokra adott immunválaszt elnyomja az eredeti vakcinakomponensekre adott erős válasz." 554

Ezt később egy másik orvos is megerősítette a Journal of the American Medical Association című folyóiratban.

"A DTaP által nyújtott kisebb védelem, mind a kezdeti vakcina, mind a teljes primer kúra esetében, a kapcsolt epitóp szuppressziónak tulajdonítható, amikor a kezdeti expozíció rögzíti az immunválaszt bizonyos epitópokra, és gátolja a más kapcsolt epitópokra adott választ a későbbi expozíciók során." 555

Azért nem beszélnek az immunológusok és a vakcinatudósok az eredeti antigénbűnről, mert ha el kellene magyarázniuk a nyilvánosságnak, hogy ez elvileg és gyakorlatilag mit is jelent, akkor azt kellene elmagyarázniuk, hogy a vakcinázás megsérti az immunológia egyik alapvető alaptételét. Be kellene ismerniük, hogy a szamárköhögés elleni vakcinaimmunitás sokkal rosszabb, és hogy a vakcinaimmunitásnak immunológiai nem szándékolt következményei vannak a jövőben.

Mellékesen jegyzem meg, hogy az OAS szintén tényező volt az influenza elleni védőoltásban részesültek megbetegedése szempontjából, amikor a H1N1 fertőzés megérkezett. 556 557

Dr. Humphries: Személyesen láttam oltatlan családokban, hogy az egyik gyermeknek klinikai szamárköhögése volt, a többi gyermeknek pedig nem. Amikor ezeknek a gyerekeknek megmérték a vérükben az antitestjeiket, hogy lássák, kockázatot jelentenek-e az iskolatársaikra nézve, IgG vagy IgM és IgG alapján úgy mérték, hogy volt már pertussis tapasztalatuk. Utólag az anyák egy része vissza tudott emlékezni a megfázáshoz hasonló betegségre, mások nem. Nem azért említem meg, hogy nem voltak beoltva, mert úgy gondolom, hogy ez az oka a fertőzésnek, hanem azért, mert úgy vélem, hogy a gyerekeknek szubklinikai fertőzéseik voltak, amelyek felismerhetetlenek maradtak, és immunitás alakult ki náluk.

A másik ok, amiért az ACT fontos, az az, hogy a parapertussisnak is van egy összetevője. Ha valaki természetes úton felépült a B. pertussisból, akkor magas szintű ACT-immunitással rendelkezik, amely nemcsak a B. pertussis ellen véd, hanem a B. parapertussis ellen is aktív, és természetesen ezt nem kapja meg vakcinából.

A szamárköhögés távolról sem szűnt meg betegségként, hanem a magasan oltott populációkban endémiás. Fontos megérteni, hogy a pertussis elleni vakcina csak néhány beoltott embernél képes megelőzni a súlyos fertőzést, de soha nem fogja megakadályozni a hordozást és a terjedést senkinél, akár be van oltva, akár nincs. Az eredeti antigénbűn miatt viszont a beoltottak nem lesznek képesek olyan hatékonyan kiüríteni a baktériumot, és így nagyobb valószínűséggel válnak a betegség vektorává.

A legtöbb ember úgy gondolja, hogy minden szamárköhögés a gyermekek súlyos és könnyen felismerhető betegsége. Az igazság azonban az, hogy a szamárköhögés szabadon kering, gyakran anélkül, hogy valaha is feltűnést keltene.

"...a bejelentett megbetegedések elmaradása nagyrészt az atipikus, tünetmentes vagy elfelejtett fertőzéseknek köszönhető. Először is, a legutóbbi időben megjelent szerzők becslése szerint a fertőzések jelentős része (pl. 25%) tünetmentes (Linneman, 1979), és a B. pertussist többször izolálták tünetmentes egyénekből is (Broome, Fraser & English, 1979; Broome et al. 1981; Lambert, 1965; PHLS, 1969). Másodszor, tekintettel a B. pertussis fertőzésre adott klinikai válasz változatos spektrumára, észszerű feltételezni, hogy néhány rohamot nem fognak szamárköhögésként felismerni." 558

A mainstream média nagyjából csak a szamárköhögés állítólagosan halálos természetéről számol be. Valójában azonban a legtöbb pertussis eset enyhe lefolyású, és valószínűleg elkerüli a bejelentést.

"A bejelentett pertussis arányai 40-160-szor kisebbek, mint a tényleges megbetegedési arányok, és a tünetmentes fertőzések 4-22-szer gyakoribbak, mint a tünetes fertőzések". 559

A betegség súlyosnak való ábrázolása, akár az, akár nem, bevallottan azért történik, mert ez segít növelni a vakcina felvételét. A CDC legújabb PowerPoint prezentációiból 560 kiderül, hogy ezt a taktikát alkalmazzák az influenza esetében, és az orvosok írtak erről a pertussissal kapcsolatban is.

"A szamárköhögés súlyosabb következményeinek adott publicitás azt a széles körben elterjedt képzetet keltette, hogy a betegség mindig súlyos, legyengítő és veszélyes. Ez a felfogás segít ösztönözni az immunizálást, de amennyiben nem igaz, rontja a diagnosztikai pontosságot ... . 561

Félő volt, hogy ez megzavarja az immunizálás számos más formáját, amelyek sokkal hasznosabbak és fontosabbak a csecsemő számára. Azok, akik nem értettek egyet a nyilvánosságra hozott következtetésekkel, kijelentették, hogy az a pertussis okozta halálozás gyakoriságának növekedését eredményezheti, és szorgalmazták és biztosították a vakcina további alkalmazását támogató vélemények nyilvánosságra hozatalát." 562

Következtetés

Az 1900-as évek közepére a szamárköhögés okozta halálozások száma több mint 99 százalékkal csökkent. Gordon T. Stewart 1981-es jelentésében megállapította, hogy az összes fertőző betegség okozta halálozás is csökkent.

Történelmileg az a domináns és nyilvánvaló tény, hogy a legtöbb, ha nem is az összes jelentős fertőző betegség 50 éve vagy annál is hosszabb ideje minden fejlett országban kevésbé súlyos. A szamárköhögés sem kivétel. Ebben a tekintetben úgy viselkedett, mint a kanyaró, és hasonlóan a skarlát és a diftéria, amelyek mindegyikében

a halálozás teljes csökkenésének legalább 80%-a, amióta az Egyesült Királyságban 1860-ban elkezdték a nyilvántartást vezetni, azelőtt következett be, hogy bármilyen vakcina vagy antimikrobiális gyógyszer rendelkezésre állt volna, és legalább 90%-a, mielőtt bármilyen nemzeti vakcinaprogram létezett volna." 563

Ahelyett, hogy elismerte volna ennek a rendkívüli halálozáscsökkenésnek a valódi okát, mielőtt az oltások elterjedtek volna, az orvosi szakma a vakcinázást mint jövedelmező és alapvető orvosi eszközt fogadta el.

Az oltóanyagokkal kapcsolatos problémákat a feledés homályába merítették, vagy bebetonozták, és végül mítosszal helyettesítették. Kevesen vesződnek azzal, hogy utánajárjanak, vagy fontolóra vegyék, hogy bármi más is történt azon kívül, amit mondtak nekik.

Az oltás nem egy egyszerű, egyértelmű, sima ügy. Bonyolult. A betegségek bonyolultak, ráadásul az immunrendszert ma még a legelismertebb immunológusok is csak nagyon felületesen értik.

. . . "az immunrendszer továbbra is egy fekete doboz" –

mondja Dr. Garry Fathman, az immunológia és reumatológia professzora, az Immunológiai, Transzplantációs és Infekciós Intézet igazgatóhelyettese...

"Jelenleg még mindig ugyanazokat a vizsgálatokat végezzük, mint amikor orvostanhallgató voltam az 1960-as évek végén. . ."

"Megdöbbentően összetett, legalább 15 különböző, egymással kölcsönhatásban álló sejttípusból áll, amelyek több tucat különböző molekulát bocsátanak ki a vérbe, hogy kommunikáljanak egymással és harcoljanak. Mindegyik sejtben több tízezer gén található, amelyek aktivitását megváltoztathatja az életkor, a testmozgás, a fertőzés, a védőoltási státusz, a táplálkozás, a stressz, és még sorolhatnánk... Ez rengeteg mozgó alkatrész. És nem igazán tudjuk, hogy a nagy többségük mit csinál, vagy mit kellene csinálnia... Még abban sem vagyunk biztosak, hogy hogyan mondhatjuk meg, ha az immunrendszer nem működik megfelelően, nem is beszélve arról, hogy miért nem, mert nincsenek jó mérőszámaink arról, hogy milyen az egészséges emberi immunrendszer. Annak ellenére, hogy tavaly milliárdokat költöttünk immunstimulánsokra a szupermarketekben és a drogériákban, nem tudjuk, hogy ezek valójában mire hatnak – ha egyáltalán hatnak –, vagy hogy mit jelent egyáltalán az 'immunstimuláns'." 564

Nem lehet minden fertőző betegséget ugyanazon a szemüvegen keresztül nézni, vagy ugyanazon összehasonlítási mércével mérni. Néhányat, mint például a himlőt, a higiéniai környezet javulásával sikerült felszámolni. Másokat, mint a gyermekbénulás-vírus, tévesen olyan betegségekkel vádoltak, amelyekért nem voltak teljesen felelősek. Néhányat soha nem lehet semmilyen mechanizmussal megszüntetni.

A szamárköhögésről szóló jelentések számadatai mostanában a nagyon magas oltási arányok ellenére is növekednek (ábra).

Valójában a megbetegedési arányok, különösen a fiatal csecsemőknél, ma még magasabbak, mint akkor, amikor a védőoltások elterjedtsége sokkal alacsonyabb volt.

Csak 1978-ban tették kötelezővé a pertussis elleni védőoltást az iskolába lépéshez az Egyesült Államokban, de ugyanakkor a hat-nyolchetes korú csecsemőket már rutinszerűen kezdték oltani.

Az Egyesült Államok pertussis incidenciája évenként 1980 és 2010 között.

Hány szamárköhögés elleni oltást kaptak a gyerekek, amikor Ön felnőtt? Most olyan helyzetben vagyunk, amikor a szamárköhögés elleni oltás nagyjából rendszeres esemény, a bölcsőtől a sírig, és a klinikai szamárköhögés előfordulása napjainkban – a leginkább beoltott népességben – növekszik, pánikot keltve, ahol a gyógyszerekkel támogatott média felesleges félelmet kelt.

(...)

A cikk folytatása: itt

Hivatozások:

*Vitamin C Treatment of Whooping Cough – By Suzanne Humphries M.D. – VRAN Newsletter, Spring 2012. Also available online.

551 T. Francis, “On the Doctrine of Original Antigenic Sin,” Proceedings of the American Philosophical Society, vol. 104, no. 6, December 15, 1960, pp. 572–578.
552 J. D. Cherry et al., “Determination of Serum Antibody to Bordetella Pertussis Anenylate Cyclase Toxin in Vaccinated and Unvaccinated Children and in Children and Adults with Pertussis,” Clinical Infectious Diseases, vol. 15, no. 4, February 2004, pp. 502–507.
553 Ibid.
554 J. D. Cherry et al., “Antibody Response Patterns to Bordetella Pertussis Antigens in Vaccinated (Primed) and Unvaccinated (Unprimed) Young Chidren with Pertussis,” Clinical and Vaccine Immunology, vol. 17, no. 5, May 2010, pp. 741–747.
555 S. L. Sheridan et al., “Number and Order of Whole Cell Pertussis Vaccines in Infancy and Disease,” Journal of the American Medical Association, vol. 308, no. 5, August 1, 2012, pp. 454–456.
556 L. C. Rosella, “Assessing the Impact of Confounding (Measured and Unmeasured) in a Case-Control Study to Examine the Increased Risk of Pandemic A/H1N1 Associated with Receipt of the 2008–9 Seasonal Influenza Vaccine,” Vaccine, vol. 29, no. 49, November 15, 2011, pp. 9194–9200.
557 R. Bodewes et al., “Annual Vaccination Against Influenza Virus Hampers Development of Virus-Specific CD8 T Cell Immunity in Children,” Journal of Virology, vol. 85, no. 22, November 2011, pp. 11995–12000.
558 P. E. M. Fine and J. A. Clarkson, “Distribution of Immunity to Pertussis in the Population of England and Wales,” Journal of Hygiene, vol. 92, no. 1, February 1984, pp. 21–26.
559 J. D. Cherry, “Epidemiology of Pertussis,” Pediatric Infectious Disease Journal, vol. 25, no. 4, April 2006, pp. 361–362.
560 Glen Nowak, PhD, “Communicating in Changing and Difficult Communication Environments,” 2005 Safer Healthier People, CDC; “Planning for the 2004–05 Influenza Vaccination Season: A Communication Situation Analysis,” CDC, DHHS.
561 D. Jenkinson, “Natural Course of 500 Consecutive Cases of Whooping Cough: A General Practice Population Study,” British Medical Journal, vol. 310, Februrary 1995, pp. 299–302.
562 Edward B. Shaw, MD, “Pertussis Vaccine,” Pediatric Infectious Disease Journal, vol. 2, no. 3, May/June 1983, p. 265.
563 Gordon T. Stewart, “Whooping Cough in Relation to Other Childhood Infections in 1977–9 in the United Kingdom,” Journal of Epidemiology and Community Health, vol. 35, 1981, p. 144.
564 B. Goldman, “The Bodyguard: Tapping the Immune System’s Secrets,” Stanford Medicine, Summer 2011.
565 J. Norrie, “Vaccine Resistant Whooping Cough Takes Epidemic to New Level,” The Conversation, March 21, 2012.
566 Octavia et al., “Newly Emerging Clones of Bordetella Pertussis Carrying Prn2 and Ptxp3 Alleles Implicated in Australian Pertussis Epidemic in 2008–2010,” Journal of Infectious Diseases, vol. 205, no. 8, April 15, 2012, pp. 1220–124
567 R. Cornford-Nairns, “Construction and Preliminary Immunobiological Characterization of a Novel, Non-Reverting, Intranasal Live Attenuated Whooping Cough Vaccine Candidate,” Journal of Microbiology and Biotechnology, vol. 22, no. 6, 2012, pp. 856–865.
568 Hossein et al., “Aerosolized Vaccine as an Unexpected Source of False-Positive Bordetella Pertussis PCR Results,” Journal of Clinical Microbiology, vol. 50, no. 2, February 2012, pp. 472–474.
569 A. E. Tozzi et al., “Clinical Presentation of Pertussis in Unvaccinated and Vaccinated Children in the First Six Years of Life,” Pediatrics, vol. 112, no. 5, November 2003, pp. 1069–1075.
570 Ibid.
571 D. Jenkinson, “Natural Course of 500 Consecutive Cases of Whooping Cough: A General Practice Population Study,” British Medical Journal, vol. 310, Februrary 1995, pp. 299–302.
572 E. K. Marcuse, “United States Vaccine Research: A Delicate Fabric of Public and Private Collaboration,” Pediatrics, vol. 102, no. 4, Part 1, October 1998, pp. 1002–1003.
573 E. K. Marcuse, “United States Vaccine Research: A Delicate Fabric of Public and Private Collaboration,” Pediatrics, vol. 102, no. 4, Part 1, October 1998, pp. 1002–1003.