Az osztályfőnök leordította az oltatlan gyerekeket, hogy ez az egész miattuk van

Kedves Levelezőtársak!

A „Covid-helyzet” mint tüskés, mély sebeket ejtő anarchista lépett be az életünkbe. Vita ide, vita oda, mindenki a saját meggyőződésében hisz a témával kapcsolatban. Mégis, az az érzés kopogtat a belső ajtómon egyre hangosabban, hogy ismét eljött az a történelmi pillanat, amikor a politika minden praktikát bevet az „Oszd meg és uralkodj!” elv mentén, ha valami új ideát kell érvényre juttatni.

Szerintem az, hogy melyik igazságot fogadjuk el, mindamellett, hogy hatással van ránk a környezetünk, a kívülről kapott információk, az attól függ elsősorban, hogy ki az, aki bennünk él. Mit kaptuk az őseinktől, akár a génjeinkben, akár a neveltetésünkben. S még azt is gondolom, hogy a téma megítélésében az egyén tanultsági foka sem feltétlenül számít.

Tegnap néztem meg Szabó István A napfény íze című filmjét. Most láttam először, és hiába volt oly terjedelmes – 2,5 óra –, odaragadtam a laptop képernyője elé. Egyedül voltam itthon, nem is volt baj, így minden kockáját nyugodtan nézhettem, megrághattam, érezhettem.

Nincs új a nap alatt.

Igazából ezt tudjuk. Egy ilyen film megnézése mégis „aha” élményt nyújt. Milyenek is vagyunk mi emberek? Gyarlók és feledékenyek, jobb vagy rosszabb történelmi tudással megáldva. Újra és újra fel kell ismernünk a sémákat. Az eszmék jönnek és mennek, és egyik fókuszában sem az ember, a társadalom, a jó, a közjó áll. Csakis a hatalom, a gazdagság megszerzése, minél rövidebb idő alatt, mert ki tudja, holnap milyen szelek fújnak. Általánosságban nincs hosszú távú tervezés éppen ezért, csak rövid távok toldozása-foldozása.

Így van a munkahelyeken is, leképezve a társadalmi nagyot kicsiben. Most is ez van, csupán abba a rövid távba intenzívebben, keményebben belesűrítve kapjuk a Tervet, még inkább kiszolgáltatottabbá téve az egyént, a közösségeket, éket verve közéjük, időt nem hagyva, hogy eszmélhessenek. S mi, emberek, úgy vagyunk összerakva, hogy nem szeretünk kilépni a komfortzónánkból, amíg nekünk nem fáj a változás. Amíg nem ég a talpunk alatt a talaj, addig igazodunk, kompenzálunk, de úgy érzem, hogy egy vékony társadalmi rétegtől eltekintve, így vagy úgy, előbb-utóbb mindnyájunknak égni fog a lába alatt a talaj.

Örök idealista lévén végtelenül el vagyok keseredve. Keresem a kapaszkodókat. Szorongok, aggódom. Nem a vírus miatt, hanem azért, amit a vírushelyzet teremtett maga körül, vagy inkább úgy mondanám, amit teremtettek nekünk a vírushelyzet álarca mögött. Még másképp fogalmazva, amit a vírushelyzet álarca mögül pusztítanak és rombolnak lelkiismeretfurdalás nélkül.

Nyárra egy kicsit kiemeltek minket a vízből, hogy levegőhöz jussunk, de nemsokára kezdődik az iskola, s ez rengeteg családot érint. Elnézést, mindig eszembe jut valamiről valami. Ősz, tél, tavasz, nyár. Nem azt szeretném bizonygatni, hogy megtanultam az évszakokat, csupán azt, hogy tavaly tavasszal kezdődtek a nagy lezárások a járvány miatt, idén pedig nyáron egyik napról a másikra szélnek lettünk eresztve minden korlátozás nélkül. Most azt mondják, hogy novemberre kössük fel a gatyánkat, mert ősszel szokás jönnie a vírusos megbetegedéseknek… tavaly tavasszal és nyáron is boldogított minket, huncut egy jószág.

Visszatérve az iskolára, a mi esetünkben konkrétan az az iskola, melynek 3. gimnáziumi évét kezdi a lányom. A 3.-at, de eddig csak fél évet sikerült ülnie az iskolapadban. Nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy a hatalom ezzel az oktatással a jövő szolgáit termeli ki, mert az az oktatás nem oktatás, és azok a jegyek, melyeket kapott, nem reálisak. (A szolgaság kitermelése megérne egy külön misét, mert ez a folyamat nem a vírussal kezdődött.) Egy másik aspektusa az elszigetelésnek: a lányomnak mindig azt mondtam, hogy az iskolapadból választhatja ki azokat a jövőbeni barátokat, társakat, szövetségeseket, akik nem érdekből csapódnak hozzá, hanem őszinte barátságból. Akiket majd 20 év múlva is bátran megszólíthat, fenntartások nélkül fordulhat hozzájuk, ha szükségét érzi. Lehetősége sincs ilyen kapcsolatokat teremtenie így. A gyerekek most szocializálódnak, nyújtogatják a csápjaikat, ismerkednek a határaikkal, építik fel a komfortzónájukat, készülnek a felnőtt életre. Négy fal között ez aligha sikerül nekik.

Nem tudom, lesz-e ismét lezárás vagy sem. Igazából mindegy is. A mételyezés folyamata elkezdődött és láthatóan többségben vannak azok, akik elfogadták evidenciaként. Elfogadom a döntésüket tisztelettel. Azt már nem fogadom el, ha ők nem fogadják el az én döntésem tisztelettel. Mert nem fogadják el. Mert az egészséges gyerekemet be akarják oltani egy kísérleti szerrel. (Már nem kíséreti 1 napja.) Nyilatkoztatni akarnak névvel, címmel, személyes adatokkal, ha nem egyezem bele, felkerülhetek a „persona non grata” listára. Tudom, hogy az osztályfőnök oltáshívő, és az online oktatás alatt leordította az oltatlan gyerekeket, hogy ez az egész miattuk van. A gyengébbet mindig könnyebb magunk alá gyűrni, ugye? Sajnálom, hogy nem voltam akkor ott. Félve engedem el a lányom a suliba, mert a 30-as létszámú osztályból 5-6-an vannak oltatlanok, legalábbis ez a szám volt igaz még év végén. Szorongok, hogy az amúgy is zárkózott gyerekemet hogyan fogják vekzálni a diáktársak, a tanárok, az iskola vezetése, akik meg akarnak felelni kenyéradó gazdájuknak. És ha azok a szülők, akik még komfortzónán belül vannak, mert a gyerekük még nincs 12 éves, ne ringassák illúzióba magukat: a 12 évesek után jönnek majd a 6 évesek, egészen a 0 évesekig. Ez csak idő kérdése.

Nem tudom mi jön még, de nem sok jóra számítok. Az már senkit nem érdekel, hogy fizetem a TB-ét, mégsem kaphatok csak úgy orvosi ellátást.

A gyerekek, akik nem lesznek beoltva, nem kaphatnak majd oktatást sem? Ez a baljós érzésem beigazolódni látszik, ugyanis telefonhívást kaptam egy közvéleménykutató cégtől. Jönnek a választások, így ez is aktuálissá vált. Általában már nem szakítok rájuk időt, de most belementem a válaszadásba. Persze az egyik kiemelkedő téma a covid volt, kihegyezve arra, mely párt és oldal képvisel követendőbb példát, és vajon a baloldal – legalábbis ennek hívjuk – szimpatikusabb-e Önnek, vagy a jobb, Orbán cukibb-e, vagy Karácsony. Mondtam a gyereklánynak, hogy a vírus nem politikai kérdés szerintem, és teljes egészében ki is kellene hagyni belőle a politikusokat. Inkább tapasztalt, gondolkodó szakemberekre kellene bízni. Egyszóval erre nem lehet korrekt módon 1, x, 2 válaszokat adni, mint a totóban. Nem gondolom, hogy ezen gondolataim a közvéleménykutatók által érdemben világgá röppennének, de talán azt az egy lánykát a vonal másik végén hátha gondolkodásra bírta.

Azt, hogy mennyire anonim egy ilyen válaszadás, amikor vezetékes telefonon hívják az embert, ami egyértelműen meghatározza, hogy kivel beszélsz, azt inkább hagyjuk, még ha felsorolják is az adatvédelmi törvény idevonatkozó részeit. A törvény az állam, és pont.

Ami miatt beigazolódni látom a megérzésemet az oltatlan diákok oktatásával kapcsolatban, az a kérdés a következőképpen hangzott el: „Egyetért-e Ön azzal, hogy az iskolákban csak az oltott diákok vehessenek részt a jelenléti oktatásban, az oltatlanok oktatását más módon kell megoldani?” Először is kezdtem érezni, ahogy megy fel bennem az a bizonyos pumpa, úgyhogy elszámoltam gyorsan 10-ig magamban. Mondtam a kis hölgynek, ez szép, ezek szerint a kormány következő lépése a gyermekek szegregálása lesz oltási – nem oltási alapon. Tudjuk, hogy az online oktatás egy kalap szamócát sem ért, akkor sem, amikor az egész osztály így tanult. Ha csak 10 %-a a tanulóknak kényszerül rá, egyenlő lesz a nullával. Szépen növesztik látens módon az új rabszolgaság létszámát. Vagy így, vagy úgy belekényszerítenek bennünket mindenbe, amit akarnak. Nem tudom a szülői jogaimat gyakorolni. Ha beoltatom, bármi baj lesz, a felelősség engem terhel. Ha nem oltatom és buta marad, nem szerezhet szakmát, akkor az is az én bűnöm. Nem tudom védelmezni a gyermekemet, akit megszültem, felneveltem, eltartok, s mindezt szeretetből teszem. Majd hallok egy olyan riportot, ahol Rusvai kitér arra, hogy azoknál a családoknál, ahol a szülő nem engedi a gyerekét oltatni, képbe jöhet a GYÁM hatóság... Aki nem fél a vírustól, rettegjen a hatóságtól.

Ilyen történeteket a szüleimtől hallottam. Mint amikor a részeges rendőr, akivel egy házban laktak, minden hétvégén hajnalban elkezdte brűgetni a motorját. A nővérem pici baba volt még, csak a vasárnap volt pihenőnap, és apám szólni mert, hogy megoldható lenne-e, hogy vasárnap egy kicsit tovább tudjanak pihenni. Pár nap múlva, egy reggel váratlanul bevitték apámat kihallgatásra a rendőrök. 58-at írtunk. Ne keressünk logikát, emberséget meg végképp ne!

Történelmi kort élünk ismét. Aki nem jó káder, az perifériára kerül. Észre sem vesszük, és itt is úgy lesz, mint Kínában. A mobil applikáció méri majd, hogy mennyit érünk. A lányom mesélte, hogy milyen jó a bank mobil applikációja, kiszámolja, mire mennyit költ. Ez valóban praktikus mondtam, de nem a te érdekedben történik. Csupán profilt alkotnak rólad, aztán majd valahol összeérnek a szálak, és már teljes is a kép úgy, hogy adatvédelmi jogot sem sértett senki.

Ha ez sokáig így fog menni, tudjátok mi lesz ennek a vége? Tényleg nem lesznek nemzetállamok, országok. A családok szövetségét már így is meggyengítették a nem túl nagy jövedelmekkel, hogy folyamatosan dolgozni kelljen, még otthon is, ha másképp nem, fejben, csak annyira, hogy ne tudj figyelni a gyerekeidre. A gyerekeknek kötelezővé tettek plusz egy, meg még egy órát, ilyen olyan hangzatos indokkal, hogy még annyit se legyen otthon anyával, apával, tesóval. Mindent meg lehet ideológizálni. „Napfény íze”. Tegnap még ez volt a helyes, ma már egészen más. Lehet még a szereplők is ugyanazok, csak más ruhában.

Boldogok a lelki szegények. Tényleg azok, bár nem szó szerint értelemezem ezt a mondást.

Ölellek benneteket: K.