AZ UTOLSÓ VACSORA (Gavallér János verse)

AZ UTOLSÓ VACSORA

Nyikorog a kiskapu,

a szomszéd ki-bejár,

ez az udvar, ez a ház,

ez az én hazám.

Amit érzek, annyit érek

– apám szava zeng az égben.

Itt belül, itt a testemben,

itt az elpusztíthatatlan múlt,

itt él minden,

itt él, ami valamit ér!

Hogy mit viszek magammal az örök csendbe,

nem árulom el, hogy minden perc megvan bennem;

az árnyék, a sunyi szándék,

reggel, délben, este a fröcsögés,

a felhők járása, a szél,

a félelem és a kín,

itt az elpusztíthatatlan múlt,

itt él minden,

itt, él bennem minden, ami valamit ér!

Amit érzek, annyit érek,

osztja az ostyát a lélek.

Sorban álltok mind,

ez az utolsó vacsora,

amit tőlem kaptok,

most és mindörökre:

Testem cafatjait varjak hordják szét,

gyászol az ég, fúj a szél,

semmi sem marad nektek itt,

csak szemetekben a könny,

minden velem jön,

ami valamit ér,

az elpusztíthatatlan múlt,

itt él bennem,

itt tovább él, ami valamit ér!

2021. 10. 20.