VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Bal-siker avagy a baloldaliság humbugja – 19. Rétegződés és polarizáció

Szőke László írása a 2002-es országgyűlési választás elé készült, aztán 2005-2006 telén kiegészítette. Elgondolkodott a magyar politikai kultúrán, a kultúrát gyakorló emberen, a hatalmi hierarchián és fontolóra vette a választást követő hatalmi politikát. A szerző 2010-ben elhunyt. Írása azonban ma még időszerűbb, mint amikor létrejött. Pár lábjegyzetet azért most hozzáfűztünk, az eltelt másfél évtized miatt. Írását akkoriban még a bátrabb kiadók sem vállalták fel kiadásra, mindenféle stiláris okokra hivatkozva megtagadták a kinyomtatását. (Néhány keresetlen kifejezésénél valóban elengedi magát a szerző; de mindig összhangban a baloldali polititikai közönségesség kiváltotta hangulattal.) A könyvecske 2010-től olvasható volt a 2012-ben megszűnt nemenyi.net honlapon. Ajánljuk most a mai magyar társadalmi élet iránt érdeklődő minden kedves olvasónknak – fejezetenként, folytatásokban. (– a Szerk.)




Szőke László



Bal-siker

avagy

a baloldaliság humbugja

(sőt, mi több: modern vallásalapítás)


Budapest, 2002–2006



19.



Rétegződés és polarizáció



Filozófusok és történészek, szociológusok és közgazdászok régi mániája, hogy megpróbálják csoportokra, osztályokra skatulyázni a társadalmat. Ebből a szempontból a nagy francia forradalom és előszele, valamint a marxizmus viszi el a pálmát. A szerző igazán nem kíván ezek nyomdokaiba lépni. A „nagy elődök” célja általában harcoló egységek kialakítása és ezek egymásra uszítása volt. Témánk szempontjából azonban tisztán látnunk kell, milyen (érdek)csoportok alakultak ki a fejlett társadalmakban az új évezred elejére. Ebben a tekintetben Magyarország egyértelműen a világ fejlett részéhez tartozik, hiszen válságjelenségek vonatkozásában ott vagyunk az élmezőnyben, sőt, helyezésünk legtöbbször dobogós.

Mindenekelőtt ki kell selejteznünk két kategóriát. A proletárt és a középosztály tagját. A proletariátust nem csupán azért, mert a technológia fejlődésének következtében sorai döbbenetesen megritkultak. Azért is, mert az új évezred szakmunkásának gyakran nagyobb a tudása, felelőssége, mint a fehérgallérosok legtöbbjének. Az általa megtermelt érték is – ha tudnánk mérni – tetemesebbnek bizonyulna. A középosztályt is felejtsük el. Soha, senki nem állított fel konkrét kritériumokat, mi alapján sorolható be ebbe a kategóriába az egyén. Ezzel szemben, mindenki e csoport tagjának vallja magát. Még a csöves is lecsúszott középosztálybeliként definiálja önmagát. A milliárdos manager, szemét lesütve, szerényen felső középosztálybeliként mutatkozik be. Igazán nem csodálkoznék, ha demokratikus közgondolkodású északi országok uralkodócsaládjainak bicikliző tagjai is oda sorolnák önmagukat.

Lássunk neki a skatulyázásnak, ha már muszáj. Nem úszhatjuk meg, ha látni akarjuk, hogyan is szólítanak meg, vetnek be egy-egy szegmenset a népvezérek. Világos, hogy a felnőtt népesség kategorizálása következik. A legbriliánsabb serdülő elme sem érdekes ebből a szempontból, ellenben minden vén hülye számít. Akinek szavazati joga van! Elvégre ez az egyén három funkciójának egyike.

(Létezik, hogy erről még nem is volt szó? Ha a Nyájas Olvasó belegondol, szép új világunkban ő miért fontos, rájön, csupán három szerepében nélkülözhetetlen. És tévedni tetszik, mint munkaerő bizony helyettesíthető! A rendszer három feladat elvégzését várja tőle. Fogyasszon. Adózzon. Szavazzon. Amúgy ő leginkább csak zavaró tényező.)

Láthattuk, a totalizmus kiteljesedésével az állam válik a társadalom, a gazdaság legfőbb szereplőjévé. Ezért van az, hogy nem elsősorban egymáshoz viszonyulásuk határozza meg az érdekcsoportokat (a szerző nagyon rühelli az osztály kifejezést). Ma már leginkább az osztja meg a társadalmat, hogy az emberek (pénzügyi) helyzetük alapján hogyan állnak hozzá az államhoz, annak költségvetéséhez. Ezek a csoportok egymással szemben legfeljebb versenytársként, nem pedig ellenfélként lépnek fel. Sajnos, valamennyien hajlamosak vagyunk azonban megfeledkezni arról a napnál világosabb tényről, hogy az állam csak azt oszthatja el, amit valakitől elvett. (És láthattuk, nem a leggazdagabbak lesznek az áldozatok. Ha meg hitelbe osztogat, úgy a jövő generációkat lopja meg.) Most következzen a csapatok bevonulása!

Uralkodó elitünket managerek, vezető politikusok, sztárok alkotják. Tulajdonképpen azok, akikkel „jobb” magazinok interjút szoktak készíttetni. Megjegyzem, igazi, klasszikus, tulajdonos tőkés alig van közöttük, és az is manager üzemmódban működik. Viszonyuk az államhoz roppant egyszerű: a költségvetés számukra piac, a legfőbb megrendelő. A manager termékét, a politikus „szakértelmét”, a sztár „tehetségét” kívánja eladni.

Külön kell választani még egy, a sorból kissé kilógó csoportot. A páriákat. Óriási tömegről van szó, hiszen nemcsak az utcán kéregető hajléktalan képviseli őket. Ide sorolható mindenki, aki segélyből él. Számuk gyarapszik. Tartok tőle, többségük nem ebből a kategóriából akar kitörni. Nem, ők magasabb szintű ellátást várnak a társadalomtól, az államtól. Végső soron az adófizetőktől.

A felsőoktatás általánossá válásával és a felnőttoktatás terjedésével párhuzamosan gyarapszik az éppen iskolapadban tartózkodó választópolgárok száma is. És nem biztos, hogy politikai nézeteiket nem ez határozza meg. Bizony, előfordulhat, hogy választói magatartásukat éppen diák voltuk fogja befolyásolni, nem pedig családi környezetük, választott szakmájuk.

A közszféra alkalmazottai. A háború utáni évtizedekben robbanásszerű növekedésnek indult a közalkalmazottak seregének létszáma az egész fejlett világban. Gazdaságilag aktív népességcsoport ilyen iramú gyarapodására nem is tudok példát. A statisztika által alkalmazott kategóriák folyamatosan változnak, ezért nehéz feladat az egzakt összevetés, de becslésem szerint Magyarországon legalább 6-8-szoros a növekedés. Világos, hogy számukra az állam a kenyéradó, minden földi jó forrása. A költségvetési elvonás mértéke, az adórendszer ugyan fölöttébb izgatja a közalkalmazottat is, de nemzetgazdasági szinten, hosszú távon ez nem más, mint az állam pénzének egyik zsebből a másikba történő áthelyezése. A hatalmi elit mindig úgy tekint a közalkalmazottra, mint a „mi kutyánk kölykére”, bár ez nem gátolja meg abban, hogy néha megcsapolja a neki szánt juttatásokat.

Törvényszerű, hogy másként látják a világot a magánszféra alkalmazottai. Ők talán a leginkább védtelenek az állami haráccsal szemben. Ha munkaadójuk nem partner némi adócsalás elkövetésében, úgy nem védhetik ki a terhek növekedését. Mindig azt a lovat ütik, amelyik húz. Ez nem csupán a világ igazságtalanságának frappáns megfogalmazása. Szegény paci azért is kapja a csapásokat, mert a kocsis tisztában van vele, ettől a lovacskától várhat el teljesítményt. A magánalkalmazott helyzete kissé hasonlatos ahhoz a jószágtartó gazdához, aki semmilyen eszközzel nem rendelkezik az ellen, hogy néhány állatát minden éjszaka elragadják a farkasok. Ez az a csoport, melynek sorai gyors fogyatkozásnak indultak. Ennek csupán egyik kiváltó oka a technológiai fejlődés. A magánszféra munkaerő-felvevő képességét mindenekelőtt az emberi munkát terhelő költségvetési elvonások vérfagyasztóan magas mértéke korlátozza.

Van egy csoport, mely szembeszáll az ordasokkal, akár puszta kézzel, roppant szerény eszközökkel. Sokan azért is csatlakoznak hozzájuk, hogy megvédhessék jószágukat. Ők a vállalkozók (nem értendők ide a magukat így definiáló milliárdosok). Nem haltak ki, sőt, mintha sokasodnának, a multik, a nagytőke terjeszkedése ellenére. Miért? A nagyok tehetetlensége, vízfejűsége, a költségcsökkentés okozta minőségromlás élteti a kicsiket. A jó lacipecsenyés azért versenyképes, mert a gyorsétterem-lánc kajája ehetetlen. A jó suszter azért él meg, mert az áruházi cipőjavító által megbuherált lábbeli szétesik. Hát nem kísérteties az egybeesés? A picike magánszektort ugyanez tartotta életben a kommunista világban is. A kis- és középvállalkozók azonban helyzeti hátrányban vannak a nagyokkal szemben. És nem a technológia-, vagy tőkeigény a legnagyobb baj. Nekik sokkal szerényebb eszközök állnak rendelkezésükre, hogy kivédjék az állami elvonások csapásait, és az elhangzó szólamok ellenére ők nem részesülnek költségvetési támogatásban. Az állam is gátlástalanabbul terheli őket. Miért? Többségük nem termel külső piacokra. Ha tönkremegy, annyi baj legyen. Ha meg fogyasztóira hárítja terhei növekedését, az legfeljebb azt sújtja, akit a hivatalnokok úgyis kijelöltek megnyúzásra.

Korunk talán legizgalmasabb választói csoportját a nyugdíjasok képviselik. Az orvostudomány fejlődése, az egészségügyi ellátás színvonalának emelkedése a várható élettartam jelentős kitolódását eredményezte. A jóléti állam általánossá tette a nyugdíjjogosultságot, sok országban a háború utáni évtizedekben csökkent a korhatár is. Óriási csoportról van szó, amely politikailag rendkívül aktív. Az ő szemszögükből nézve az állam nem más, mint valami gigantikus bankjegykiadó automata. Szívbemarkolóan megható, mennyire sajátjuknak érzik a költségvetés pénzét, milyen harciasan védelmezik azt, nehogy másnak is jusson belőle valami. Legtöbbjük mélyen meg van győződve arról, az ő munkájuk teremtette meg az alapját mindennek. Egyébként szegények tényleg nem tehetnek róla, hogy az utánuk következő generációkra egy csődtömeget hagytak, a tőlük elszedett járulékokat meg a hatalom annak idején gonosz vagy ostoba célokra herdálta el.

Nem volt szó értelmiségről. A szerző szerint ilyen csoport nem létezik. Nem csak azért, mert ma már főiskolai diplomát lehet szerezni garden party szervezésből. A gondolkodó és okos emberek köre soha nem volt azonos a pecsétes papírt lobogtatókkal. Hány félig írástudatlan, de határtalanul bölcs ember él közöttünk, ugyanakkor milyen magas a segghülye diplomások száma! Egyébként értelmiség, mint azonos érdekek által motivált, hasonló értékeket valló csoport soha nem is létezett. Ha alkalmaznánk a kategóriát, rá kellene jönnünk, ez a leginkább megosztott csoport, mind nézetei, mind érdekei tekintetében.

A felsorolt embercsoportok között mára állítólag megvalósult a szabadság, az egyenlőség, a testvériség. Igazán kár, hogy sikerült mindhármat leszorítani a minimumra.

Előző rész: itt.



(folytatjuk)