Botz Domonkos: „Sztár-ország”

Nem tartozom a kereskedelmi televíziók műsorainak rendszeres nézői közé, de be kell vallanom, olykor nem véletlenül tévednek ujjaim a csatornaváltó-gombra. A magukat közszolgálatinak nevező médiák olykor idegborzoló hírműsorai után valóságos felüdülést jelentenek az említett műsor-szolgáltatók. Tudom, vannak, akik most fitymálódva húzzák félre szájukat, de ellent kell mondanom nekik, mert ezek a csatornák is „értéket” közvetítenek. Viszont, mint tudjuk, sokféle érték létezik. Ezek a szolgáltatók semmit sem tartanak titokban, ahogy mondani szokták „Csak itt, csak most és csak Önöknek”.

Megtudhatjuk tőlük, hogy melyik sztár hol nyaralt, ki kivel jött össze, vagy éppen szakított, de még olyan sorsdöntő kérdésekre is választ kapunk, hogy a csatorna egyik üdvöskéje melyik tengerparti üdülőhelyen küzdött bélproblémákkal – persze, mindezt vacsoraidőben szervírozzák nekünk –, sőt, még az sem marad titokban, hogy a kvíz kérdésben szereplő médiaszemélyiség házvezetőnője milyen praktikákkal lábalt ki hetekig tartó középfül-gyulladásából.

Van egy másik hatalmas erénye is ezeknek a szolgáltatóknak, nevezetesen a demokrácia. Itt nem számít, hogy ki fia borja az illető, mindenki egyenlő, mindenki azonos esélyekkel indul. Így lehetséges, hogy például egy derék borbélymester a sztárcsinálás folyamatának végéhez közeledve már akár televíziós műsorvezető is lehet, vagy éppen zsűritag, függetlenül attól, hogy megvan-e az ehhez szükséges szakmai képesítése. Mert ugye egy sztártól ezt már a kutya sem kérdezi meg. Sőt, ha a sztárgyár jól működik, akkor már csak egy kis lépés, és minden más, tudományos, művészeti, vagy bármely területen komoly érdemeket szerzett személyeket maga mögé utasítva ott találjuk az illetőt a kormánykitüntetésre felterjesztettek között. Érthető hát, ha olykor a sok híresség láttán a büszkeségtől majd szétfeszülnek mára már rozoga bordáim. Lassan már a hollywood-i médiamogulok is ide jönnek tanulni.

De mi is a sztárság titka, és ki válhat azzá? – teszik fel most sokan a kérdést. Nos, ennek is több módja van. Említhetném a személyes kapcsolatokat, a körbebratyizást, ez a kevésbé fájdalmas megoldás. A másik, a gyötrelmesebb része a dolognak, amikor mindent meg kell mutatni a nézőknek, és persze nem csak egyszer. Folyamatosan fenn kell tartani az érdeklődést, biztosítva ezzel a nézettséget. Bizony, itt már a ruhákkal egyetemben olykor meg kell válni a pályázóknak az önbecsülésüktől, ki kell vetkezni emberi mivoltukból, és ha műsorban akarnak maradni, nem árt, ha szükségleteiket is a nyilvánosság előtt végzik, vagy akár a zuhanyozást és még sorolhatnám. Külön előny, ha ez utóbbi tevékenységet még egy könnyed szerelmi aktussal is fűszerezik. A gyengébb idegzetűek kedvéért az ezért járó, ilyenkor szokásos honoráriumokról pedig nem is beszélnék.

Ahogy mondani szokták, az már csak hab a tortán, ha mindezt azonos neműekkel teszik. Ezeket a dolgokat természetesen tovább lehet fokozni, minden csak ambíció kérdése. Ha valaki nem elégszik meg azzal, hogy estéről estére a domborulataival jelenjen meg a képernyőkön a tisztelt publikum előtt, és valami maradandóbbat akar, bizony-bizony már tiltott szerekhez, drogokhoz kell nyúlnia, és innen már egyenes út vezet a világot jelentő deszkákra, a hírnév és a meggazdagodás felé. – De hiszen a drogokat a törvény tiltja, más demokratikus országokban az ilyeneket elvezetik! – hördülnek fel most sokan, ezt hallva. Igen, igazuk van, valóban, ezt máshol büntetik, de nem itt, Sztár-országban. Persze nem elég „sztárrá” válni, az érdeklődést fenn kell tartani, mint azt már említettem. Így aztán megtudhatjuk, hogy Ildikónak mekkora volt a mellmérete, és hogy módosult ez a plasztikai műtétet követően. Fontos kérdés ez is, hiszen ettől kerek a világ, legalábbis Ildikó számára. Még hosszan sorolhatnám a sztárcsinálás kulisszatitkait – már amit a csatornák megosztanak a nézőkkel –, miközben arra gondolok, ha ezek az emberek a sztárok a mai Magyarországon, akkor ki volt Sinkovits, Darvas, Básti, Szirtes, Latinovits vagy Páger?

Külön szerencse, hogy ezek a „sztárgyárak” mentesek a politikától. Itt senki sem foglalkozik a Kulcsár üggyel, a Kopaszi gáttal, vagy a sukorói mutyival, hiszen mindez már a múlt. Belegondolni is rossz, mi lenne, ha a jelzett ügyek szereplői bekerülnének a show világába. Azt hiszem, senkit nem érne meglepetés, ha a szokásos szerecsenmosdatás után valóságos nemzeti hősként tűnnének fel a képernyőkön, a kereskedelmi televíziókon szocializálódott választók legnagyobb gyönyörűségére.

A nyájas nézők pedig a jelenből mit sem látva, olykor a semmin nyáladzva, titkon talán arról álmodoznak, hogy egyszer majd Ők is „sztárok” lesznek.