Civilizációnk mérlege a mínuszban (Tallián Hedvig cikkajánlója)

Hiába mondom a környezetemben lévő bal agyféltekés közgazdászoknak, hogy ne a fát nézzék, hanem az erdőt! Én, jobb agyféltekésként nagylátószögből érzékelem az egész képet. Hallom az erdő mélyéről feltörő recsegést és az erdő szélén még alig érezhető füst szivárgását. Ők nem érzékelik, én egyre inkább. Épp ezért nem vagyok hajlandó abbahagyni a vészjósló világgazdasági hírek túrását és hazai közönség elé tárását, mert soha nem késő felébredni s elkezdeni cselekedni.

Az alábbi átfogó írás a közeljövő minden kétséget kizáró átalakulására mutat rá, a nem kis kihívást jelentő, valószínűsíthető események sorozatának felvillantásával.

A máris minden elemében felbomló világunk e jobb sorsra érdemes Európájából pedig nehezen látható, hogy új, a dollár dominannciáját megtörő párhuzamos pénzrendszerek épülnek. A jelenleg még működő intézmények infrastruktúráikkal együtt máris veszítik el érdekérvényesítő képességük, bár a liberális Fukuyamajának a történelem vége illúziója még ül az agyakon. A globalizáció mint legfőbb parancs helyére a regiókba vetett hit lép, nem is beszélve ezek észszerűségről, a régiók s kistérségek történelemben már bizonyított éltető-képességéről.

Ha eddig eljutottál, kedves Olvasóm, e cikk bevezetőjének olvasásában, csak annyit mondok, jó, ha máris hobbikertész vagy, mert komoly tudáselőnnyel indulsz az előttünk álló élet-halál harcban S ha innen még kedved van folytatni, csak megerősíteni tudlak abban, hogy egy csónakban evezünk, mi, jobb agyféltekés nagykép-látók. Csak tudnánk már összefogni, mi, magyarok, hogy a közelítő nagy reccs és égzengés közeledtével ‒ pláne érkeztével ‒ legalább nemzeti-minimálisra emeljük közös, mert egymásból táplálkozó biztonságérzetünket. S most lássuk a világképet! 

A 2028-as elszámolás: a civilizáció mérlege mélyen a mínuszban vanÍrta: Tyler Durden

https://www.zerohedge.com/personal-finance/reckoning-2028-civilizations-ledger-bleeding-red

Szerző: Milan Adams a Prepp Group / WordPress közreműködésével.
2026. szeptember 7., hétfő – 11:00

Sétáljon végig este hatkor London, New York vagy Szingapúr pénzügyi negyedén, és megnézheti egy előadás utolsó felvonását, amelyet negyedévről negyedévre egyre nehezebb fenntartani. A testre szabott öltönyösök továbbra is özönlenek az üvegtornyokból a fekete autókba. A beszélgetések továbbra is a piaci kiigazításokról és előrejelzésekről szólnak. De ha figyelmesen nézi, észreveszi a feszültséget. A szemük körül már látszik a feszültség, az optimizmusukban pedig érezhető a begyakoroltság. A képernyőiken megjelenő számok egy dolgot mondanak. A tej, a lakbér és a dízel ára viszont mást.

Kifinomult koreográfiát építettünk fel arra az elképzelésre, hogy a pénznem megőrzi az értékét. De valahol 2019 és a mai nap között ez a feltételezés csendesen összeomlott. Egy dollárral már nem jutunk olyan messzire, mint régen. Kevesebb kenyeret, kevesebb időt, kevesebb biztonságot vásárolhatunk vele. A központi bankároknak készen állnak a magyarázataik – az infláció átmeneti, az ellátási láncok helyreállnak, a gazdaság rugalmas. De sétáljon végig egy stuttgarti szupermarketben, egy phoenixi benzinkútnál, egy manchesteri gyógyszertárban, és megérzi majd azt az igazságot, amit a fizetése már régóta ismer. A vásárlóerő nem csupán erodálódott; elpárolgott, és a hivatalos mutatók alig rögzítik e ténynek akár a felét is.

A számok kegyetlenek, ha közvetlenül szemügyre vesszük őket. A globális adósság nagyjából 315 billió dollárra emelkedett. Ez nem egy százalékpont egy grafikonon. Ez olyan hatalmas követelés a jövőbeli munkaerővel szemben, hogy több generációnak kellene teljes kapacitással dolgoznia csak a kamatok kifizetésére, a tőkeről nem is beszélve.

Washingtonban a szövetségi kormány jelenleg 24 óránként körülbelül 5 milliárd dollár kölcsönt vesz fel, hogy fenntartsa a működését.

Hétvégékkel együtt. Ünnepnapok nélkül. Csak a kamatok körülbelül 2 billió dollárt emésztenek fel ebben a költségvetési évben. Ez több, mint a teljes védelmi költségvetés. Több, mint az összes diszkrecionális kiadás összesen.

Ezek a számok magától a Pénzügyminisztériumtól származnak, elrejtve olyan jelentésekben, amelyeket kevesen vesznek a fáradságot elolvasni.

2008 óta – és a pandémiás évek alatt ijesztő gyorsulással – a monetáris expanzió mindenki zsebének néma tolvajává vált. A Federal Reserve mérlege 2008-ban 1 billió dollár alatt mozgott. 2022-re közel 9 billió dollárra duzzadt. Még némi csökkenés után is 7 billió dollár felett áll. Ez nem megkeresett vagy előállított pénz volt. Digitális főkönyvi bejegyzések révén varázsolták elő, felhígítva ezzel a forgalomban lévő minden egyes dollárt. A hivatalos inflációs adatok – azok a 7–9 százalékos számok, amelyeket a címlapokon látunk – nem tartalmazzák azokat a kategóriákat, amelyek valójában meghatározzák, hogy a családok eljutnak-e a hónap végéig.

Ha hozzáadjuk a lakhatást, az energiát és az élelmiszert, akkor öt év alatt 15–20 százalékos vásárlóerő-csökkenéssel számolhatunk.

Kérdezze meg bármelyik bérből élőt. Azt fogja mondani, hogy a hivatalos számok kitalációnak tűnnek.

Az energiaágazat saját történetet mesél, és az nem az, amit a politikusok szeretnének. Az átállással kapcsolatos minden retorika ellenére a globális gazdaság továbbra is szénhidrogénekre épül. A jelenlegi termelés fenntartásához szükséges beruházások egyszerűen nem valósultak meg. Az Egyesült Államokban a stratégiai kőolajkészletet olyan szintre merítették le, amilyet az 1980-as évek óta nem láttunk – nem vészhelyzetek miatt, hanem a politikai látszat fenntartása és a zavargásokat kiváltható áremelkedések megelőzése érdekében. Eközben a könnyen kitermelhető olaj elfogyott. A megmaradt készletek kitermeléséhez több energiára, feldolgozásukhoz pedig több tőkére van szükség. A több évtizeddel ezelőtt felfedezett nagy mezők gyorsabban merülnek ki, mint ahogyan az új felfedezések pótolni tudnák őket. Óvatos becslések szerint 2027-re a kereslet napi több millió hordóval meghaladja majd a fenntartható kínálatot. A megújuló energia infrastruktúrája nem tud elég gyorsan bővülni ahhoz, hogy ezt a hiányt pótolja. A fizika nem törődik az időterveinkkel.

A számokban kifejezett kép

Próbáljuk meg kézzelfoghatóvá tenni a 315 billió dollárt. Ha minden dollár egy homokszem lenne, azzal körülbelül 120 olimpiai úszómedencét lehetne megtölteni. Ez az az adósság, amely világszerte a mérlegeken szerepel, kamatot termel, törlesztést igényel, és alvásunk alatt is gyarapszik.

Minden másodpercben körülbelül 350 000 dollárral növekszik az új kötelezettségek miatt. Minden percben 21 millió dollárral. Óránként 1,26 milliárd dollárral. A matematika nem tárgyal. Nem reagál a politikai akaratra vagy az optimista beszédekre.

A pénzforgalom sebessége is számít. 1999-ben egy dollár monetáris bázis körülbelül 12 dollárnyi gazdasági tevékenységet támogatott. 2023-ra ugyanaz a dollár alig 3 dollárnyi tevékenységet támogatott. A pénzforgalom lelassult, az eszközpiacokon halmozódik fel, ahol az ingatlan- és részvényárakat felfújja anélkül, hogy tényleges termelési kapacitást építene ki. A központi bankok által előidézni kívánt „vagyonhatás” – azaz az emelkedő eszközárak fogyasztásösztönző hatása – egy megosztott gazdaságot eredményezett. Az eszközök tulajdonosai nézik, ahogy portfóliójuk dagad, míg a bérből élők azt látják, hogy reáljövedelmük csökken.

Az Egyesült Államokban a leggazdagabb egy százalék ma több vagyont birtokol, mint az alsó kilencven százalék összesen. Ilyen mértékű vagyonkoncentrációt 1929 óta nem láttunk. A gazdaságoknak forgalomra van szükségük. Amikor a tőke a csúcson gyűlik össze, leáll a mozgása. Nem működik tovább.

Nézzük meg a bankszektort, amelyet állítólag 2008 után megerősítettek. Az Egyesült Államok regionális bankjai hatalmas kockázati kitettséggel rendelkeznek a kereskedelmi ingatlanok terén, egy olyan szektorban, amely strukturális hanyatlással szembesül, mivel a távmunka tartósan csökkenti az irodák iránti keresletet. A becsült veszteségek meghaladják a 400 milliárd dollárt, és olyan intézményekre koncentrálódnak, amelyek nem rendelkeznek elég mély tartalékokkal azok felszívásához. A Federal Reserve sürgősségi hitelezési eszközeit egyre gyakrabban veszik igénybe – nem a szokásos likviditáskezelés céljából, hanem a fizetőképesség támogatására, ami eltakarja a mélyebb problémákat. A likviditási problémák a cash flow-k közötti eltérések; ezeket idővel és áthidaló megoldásokkal lehet orvosolni. A fizetőképességi problémák azt jelentik, hogy az eszközök értéke alacsonyabb, mint a kötelezettségeké. Ez tartós értékvesztés. Mi pedig számviteli rugalmassággal és szabályozói türelemmel próbáljuk ezt elfedni.

Az energiaügyben a termodinamikát is figyelembe kell venni, nem csupán a közgazdaságtant. Egy 1950-ben kitermelt hordó olaj körülbelül 100 hordó egyenértékű energiát eredményezett minden egyes hordó után, amelyet a kitermeléshez felhasználtak. Ma a hagyományos kőolaj esetében ez az arány talán 20:1. A palagáz és a kátrányhomok esetében 5:1 alatt marad. Ez a többletenergia – a puszta megélhetésen túl rendelkezésre álló energia – az, ami a modern komplexitást felépítette. Ahogy ez az arány csökken, a komplexitás fenntartása egyre nehezebbé válik. A megújuló energiaforrások segítenek, de nem tudják lemásolni a fosszilis tüzelőanyagok energiasűrűségét és tárolási képességét a gazdaságunk által megkövetelt mértékben. Az átállás – ha egyáltalán bekövetkezik – kevesebb rendelkezésre álló energiát jelent. Kevesebb energia kevesebb gazdasági tevékenységet jelent. A vitákban ritkán ismerik el ezt a kompromisszumot.

Amikor a tartalékok eltűnnek

A jövőre vonatkozó történelmi analógiák gyakran elvétik a célt, mert a pénzügyi mechanizmusokra koncentrálnak, ahelyett, hogy az anyagi korlátokat vennék figyelembe. Az 1930-as évekbeli gazdasági válság akkor következett be, amikor az energiaellátás növekedett, és az ipari kapacitás bővült. A válság pénzügyi és szervezeti jellegű volt; a fizikai alapok képesek voltak támogatni a fellendülést. A most közeledő válság jellegében eltér ettől. Nem csupán egy monetáris kiigazítást igénylő pénzügyi válsággal állunk szemben, hanem az energiarendszerek közötti átmenettel, amely átformálja a gazdasági földrajzot, a kereskedelmi mintákat és magát a növekedés lehetőségét is.

Németország valós idejű tanulságot nyújt. Európa ipari motorja – ahol a feldolgozóipar a GDP körülbelül 23%-át teszi ki – öt egymást követő negyedévben zsugorodott. Az energiaköltségek – amelyeket az olcsó orosz gáz elvesztése és a nem megfelelő helyettesítő források okoznak – globálisan versenyképtelenné tették a német ipart. A műtrágyát és gyógyszereket gyártó vegyipari üzemek bezártak, vagy olcsóbb energiával rendelkező országokba költöztek. Ez nem ciklikus visszaesés. Ez strukturális kiüresedés, a több évtized alatt felépített ipari kapacitás lebontása. Az előrejelzések szerint 2026-ra a német feldolgozóipar az 1990-es évek elején utoljára látott szintre zsugorodik. Az ipari munka által biztosított foglalkoztatás, adóbevételek és társadalmi stabilitás is ezt fogja követni.

Kína fejlődési pályája másfajta figyelmeztető jeleket mutat. Az ingatlan- és építőipar – ha az anyagokat és a kapcsolódó szolgáltatásokat is beleszámítjuk – a GDP körülbelül 25%-át teszi ki. Ez az ágazat lassú mozgásban bomlik szét, amely folyamat egyre gyorsul. A nagy fejlesztők nem teljesítik kötelezettségeiket, ami hullámokban terjed az árnyékbanki hálózatokban, amelyek még a hazai szabályozó hatóságok számára is átláthatatlanok. A bevételeik tekintetében a telekeladásoktól függő helyi önkormányzatok fizetésképtelenséggel szembesülnek, miközben az ingatlanárak zuhannak és az ügyletek összeomlanak.

A négy évtizedes növekedést hajtó demográfiai hozam megfordult; a munkaképes korú lakosság száma 2014-ben érte el csúcspontját, és évente több millióval csökken. A növekedés érdekében kiépített infrastruktúra – nagysebességű vasút, repülőterek, autópályák – ma már olyan karbantartást igényel, amelyet a megterhelt költségvetések nem tudnak finanszírozni, miközben a kihasználtság nem indokolja a működési költségeket. Az a modell, amely több száz millió embert emelt ki a szegénységből, termodinamikai és demográfiai korlátokba ütközött.

Japán talán a legszembetűnőbb példa erre. Három évtizednyi monetáris ösztönzés, kormányzati kiadások és demográfiai elöregedés olyan társadalmat hozott létre, ahol a központi bank birtokolja a kormányzati adósság nagy részét és jelentős részvényállományokat, ahol a kamatlábak nem emelkedhetnek anélkül, hogy a kormány csődbe ne menne, és ahol a jen – ezeknek az intézkedéseknek ellenére – két év alatt 40%-kal gyengült a dollárhoz képest. A jenes carry trade – azaz olcsó jen felvétele máshova történő befektetés céljából – évtizedekig fenntartotta a globális likviditást, de most rendszerbeli zavarokat fenyeget, miközben a Japán Bank szerény normalizálásra törekszik. Japán példája jól mutatja, mi történik, amikor a monetáris politika elérte határait: a további ösztönzés csak a valuta leértékelődését eredményezi, növekedés nélkül. Az Egyesült Államok és Európa is közeledik ehhez a küszöbhöz.

A globális pénzügyi rendszer, amelyet 1944-ben az amerikai ipari dominancia és az árualapú valuta érdekében alakítottak ki, évről évre egyre inkább eltávolodik a tényleges valóságtól. A dollár tartalékvaluta-státusza lehetővé teszi az Egyesült Államok számára, hogy saját valutájában vegyen fel hitelt, és az inflációt exportálja kereskedelmi partnereinek. Ez a státusz azon a bizalmon alapul, hogy az amerikai kötelezettségeket reálértékben teljesítik. Ahogy az adósság/GDP arány emelkedik, és a politikai diszfunkció megakadályozza a költségvetési konszolidációt, ez a bizalom egyre csökken.

A központi bankok világszerte felgyorsították az aranyvásárlásokat, és a tartalékokat a dollárfüggőségtől eltérő irányba diverzifikálják olyan ütemben, amilyet az 1970-es évek óta nem láttunk. 

A jüanban, rúpiában és regionális valutákban kötött kétoldalú kereskedelmi megállapodások száma megsokszorozódik, létrehozva a dollárrendszert megkerülő párhuzamos pénzügyi infrastruktúrákat.

Ezek a változások fokozatosan, majd hirtelen történnek, amint a bizalmi küszöbértékek átlépődnek.

Közeledik a számvetés

2028-ra ezeknek a nyomásoknak a konvergenciája valószínűleg olyan folytonossági hiányokat eredményez, amelyeket a jelenlegi modellek nem tudnak leképezni. A periférián – Argentínában, Libanonban, Srí Lankán, Ghánában – megnyilvánult államadósság-válság átterjed a központi régiókra. A kisebb gazdaságokban tapasztalható valutainstabilitás tőkeáramlást vált ki a dollár felé, ami átmenetileg megerősíti azt, mielőtt az amerikai kötelezettségek még ezt a menedéket is elárasztanák. Az euró, amelyet máris megosztanak az észak és déli régiók közötti eltérő körülmények, létfontosságú nyomásnak lesz kitéve, mivel

az energiaköltségek és a demográfiai hanyatlás fenntarthatatlanná teszik a dél-európai adósságokat.

A Bretton Woods-i intézményeknek, amelyeket az amerikai hegemónia és a kereskedelem bővítése érdekében hoztak létre, hiányozni fognak az erőforrások és a legitimitás ahhoz, hogy több joghatóságon átívelő, egyidejű válságokra adott válaszokat koordinálják.

Vegyünk szemügyre néhány lehetőséget, amelyek most még sokkolónak tűnnek, de visszatekintve talán nyilvánvalóak voltak.

2027 végére egy jelentős fejlett gazdaság – valószínűleg Olaszország vagy Japán – rendkívüli banki szünetet rendelhet el, korlátozva a készpénzfelvételt az összeomlás megakadályozása érdekében. Nem napokra. Hanem hetekre. Az ATM-ek kiürülnének. Hajnalban sorok alakulnának ki. A kormányok megígérnék a hozzáférés helyreállítását, miközben zárt ajtók mögött csendben tárgyalnának az IMF-fel olyan sürgősségi likviditásról, amely a szuverenitást aláásó feltételekhez kötött.

Ugyanezen időszak körül tanúi lehetünk annak, hogy egy G7-ország először nem teljesíti a belföldi adósságával kapcsolatos kötelezettségeit. Nem külső adósságról van szó – az már kisebb országokkal is megtörtént. Hanem arról, hogy egy nagy gazdaság tájékoztatja saját nyugdíjalapjait, saját bankjait, saját polgárait arról, hogy a kötelezettségeket névértékben nem fogja teljesíteni. A „garantált” dolgok garantálatlannak bizonyulnának. A nyugdíjszámlákat hosszabb lejáratú instrumentumokra váltanák át piaci kamatlábaknál alacsonyabb kamatok mellett – ez egy szerkezetátalakításnak álcázott enyhe nemteljesítés lenne.

Az energiapiacok is tartogathatnak meglepetéseket. 2028-ra tanúi lehetünk összehangolt adagolásnak a fejlett európai gazdaságokban – nem ármechanizmusok révén, amelyek teljesen kizárnák a szegényeket, hanem közvetlen elosztás útján.

Heti három nap fűtés. Szektoronkénti prioritás szerint végrehajtott, rotációs ipari áramszünetek. Az ehhez szükséges infrastruktúra már megvan; az intelligens fogyasztásmérőket már felszerelték.

Ami hiányzik, az a politikai akarat, hogy beismerjék a szükségességét, amíg a válság nem kényszeríti ki a lépést.

A jelen pillanat pszichológiája még a számoknál is nagyobb nyugtalanságot kelt. Arra kondicionáltak minket, hogy higgyünk abban, hogy a gazdasági rendszerek önkorrekcióra képesek, hogy a piacok megtalálják az egyensúlyt, és hogy a beavatkozás megakadályozza a katasztrófát. Ezek a meggyőződések a racionalitás és az információs szimmetria feltételezésein alapulnak, amelyeket az algoritmikus kereskedés, az információs aszimmetria és a szabályozó funkciók politikai kisajátítása elavulttá tett.

A tagadás nem összeesküvés. Hanem konszenzus – egy közös hajlandóság hiánya annak elismerésére, hogy az elmúlt évtizedek jóléte nagyrészt a már bekövetkezett jövőre felvett kölcsönből származott.

Azok, akik ideológiai elkötelezettség nélkül figyelik ezeket a mintákat, felismerik, hogy

nem egyetlen katasztrófás esemény felé tartunk, hanem egy átalakulás felé.

A 2030-as globális gazdaság nem fog hasonlítani a 2020-asra. A kereskedelem regionalizálódni fog, mivel a szállítási költségek és a geopolitikai feszültségek miatt a globalizált termelés mindenki számára gazdaságtalanná válik, kivéve a legmagasabb értékű áruk esetében. A fejlett országokban az életszínvonal abszolút értelemben véve a második világháború óta először csökkenni fog. Ez nem egységes nélkülözésként fog megjelenni, hanem krónikus bizonytalanságként – lakhatási bizonytalanság, orvosi adósságok, a nyugdíjbiztonság eltűnése a leggazdagabbak kivételével mindenki számára. A valuták instabilitása szükségessé teszi a tőkekontrollt, az árszabályozást és a piaci fegyelem mellett működésre képtelen pénzügyi rendszerek fokozatos államosítását.

Ez nem jóslat. Hanem olyan adatokon alapuló előrejelzés, amelyek nyilvánosan hozzáférhetők, és széles körben elismertek azok körében, akik az előre elkészített összefoglalók helyett az elsődleges forrásokat vizsgálják. Az adóssággörbék, az energiatartalékok, a demográfiai piramisok és a pénzforgalmi sebesség mérései a fizikai és társadalmi valóságot írják le.

Az, hogy a közbeszéd figyelmen kívül hagyja őket, nem teszi érvénytelenné őket. Csak azt biztosítja, hogy a kiigazítás – amikor bekövetkezik – a szükségesnél zavaróbbnak bizonyuljon, mert a felkészülést pesszimizmusként elutasították.

A főkönyv lezárul

A kérdés már nem az, hogy a jelenlegi pálya megváltozik-e, hanem az, hogy kinek lesz rugalmassága az alkalmazkodásra, amikor ez bekövetkezik. A folytonosságra tervezett intézmények – központi bankok, pénzügyminisztériumok, nemzetközi szervezetek – nincsenek felkészülve a fázisátmenetekre, azokra a pillanatokra, amikor a régi szabályok már nem érvényesek, és a káoszból új konfigurációk alakulnak ki. Azok, akik megértik ezt a különbséget, akik tanulmányozták a történelmi precedenseket és felismerik a rendszer törékenységének tüneteit, máris a hagyományos struktúrákon kívül helyezkednek el. Nem azért, mert az összeomlást kívánják. Hanem mert látják annak elkerülhetetlenségét.

Valahol, hamarosan üresen álló irodákban elemzők olyan jelentéseket készítenek, amelyek soha nem jutnak el azokhoz a döntéshozókhoz, akiknek szükségük lenne rájuk. A táblázatok olyan valószínűségeket számolnak ki, amelyek már-már a bizonyosságot közelítik. Az összeomlás gépezete eleinte lassan, szinte észrevehetetlenül működik, a bizalom erózióján és az egykor állandónak tűnő feltételezések csendes elvetésén keresztül.

Mire a lakosság felismeri, mi történt, már nem lesz lehetőség a felkészülésre. A garázsajtók le lesznek húzva. A táblák ki lesznek helyezve. És a bezárás véglegessége tagadhatatlan lesz.