Vizigót csat magyar mondatokkal (Varga Géza tanulmánya)
Bevezető
Góczánné Illés Csillának köszönöm, hogy felhívta a figyelmemet egy jellegzetes hun típusú (polichróm stílusú) vizigót csatra, amit a Cleveland Museum of Art állományából Simonetta Gatto tett közzé a világhálón (1. ábra). A mellékelt leírás szerint
"Ezt a 6. századi övcsatot egy, az Ibériai-félszigeten élő vizigót elit nő viselte, talán egy regionális uralkodó felesége. Hagyományos formáját lenyűgöző geometriai kialakítás jellemzi, amelyet gránát, zöld üveg és gyöngyház betétek alkotnak. A vizigótok a vörös kövek iránti szeretetüket a Fekete-tengeren élő gót őseiktől örökölték, míg a cloisonné technikát bizánci szomszédaiktól tanulták az Al-Dunán. Mire letelepedtek Spanyolországban, a vizigót ékszerészek ezt a két hagyományt ötvözték, hogy olyan különleges darabokat készítsenek, amelyek ehhez a csathoz hasonlóan egyensúlyba hozzák vándorlási örökségüket a mediterrán luxussal."
Az 1. ábra jobb szélén, lentről felfele a székely írás "ly" (Lyukó), "ty" (atya), "f" (Föld), "o/ó" (Óg "égisten") és "sz" (szár "növényi szár, úr") jelei láthatók.
Simonetta Gatto fenti ismertetéséhez azt kell hozzátenni, hogy az Al-Duna mentén ekkor hunok éltek, korábban pedig a hunokkal már a sztyeppén keveredett szarmaták. Ők voltak azok a "bizánciak", akiktől a vizigótok eltanulták a hasonló, kifinomult ízlésről, magas fokon kidolgozott ősvallási elméletről tanúskodó ékszerek készítését (1). Valamint ‒ az alábbi olvasatok alapján ‒ a magyar írást, nyelvet és a képszerű szövegeket eredményező intelligens jelhasználatot is. Az ékszeren felhasznált betétek piros, fehér és zöld színűek, akár a magyar államcímer és a zászló. Mivel ezek az ékszerek könnyen átvészelnek néhány évszázadot, talán azon is érdemes elgondolkozni, hogy ezt a csatot nem magyarul beszélő hunok készítették-e?
A vizigót csat jelhasználata
A csat minden jele jól azonosítható a jobbára alfabetikus székely írás és az ennek előzményét jelentő, vallásos kötődésű szójeleket alkalmazó magyar hieroglif írás jeleivel (10. ábra). Ám nemcsak az egyes jelek, hanem az ezeket felhasználó, olvasható ábrázolási konvenciók is azonosak. A magyar hieroglif írás használóinak ugyanis rendes szokása volt, hogy az ősvallási cél érdekében a hieroglifákból az ősvallás számára fontos képeket alkosson. Ilyeneket látunk e vizigót csaton is.
A vizigót csat íve az Óg "ég", nyelve a szár "növényi szár, úr", teste pedig a Föld hieroglifa. Együttesen a világ szerkezetét rajzolják meg. Például a Föld jel az Éden térképe. A Föld jel belsejében további jeleket helyeztek el, közte az atya és a Lyukó szójeleket is. A felsorolt jelekkel a földi világról és felette a világoszlop által tartott égboltról alkotott elképzeléseiket jelenítik meg. Ezzel párhuzamos a jelek mai magyarsággal adott olvasata is: Lyukó atya a Föld és az ég ura. Az egyes részleteket alkotó apróbb hieroglifák további ősvallási jelentőségű mondatokat rögzítenek (2- 9. ábra).
A vizigót csat ligatúrái
A csat több szójelből felépülő ligatúrái általában egy-egy természeti képet alkotnak. Ez a magyar hieroglif írás jellegzetessége, amit ez a vizigót írásemlék is híven követ.
A 3. ábra szövege egy istenidéző szertartás szövegkönyvének vázlata. Jobb szélén fentről lefele a székely írás "ly" (Lyukó), "r" (ragyogj, ragyogtál), "j" (jó "folyó") és "d" (Dana "isten") jele látható. A hasonló szövegkönyvek ‒ az istenidéző szertartás szakaszainak megfelelően ‒ három részre tagolódnak. Az elsőben hivogatják, az utolsóban búcsúztatják az Istent ‒ s mindkettőre a ferde vonal alakú ragyogj, ragyogtál szójelet használják fel. A középső szakasz az Isten megjelenését, az epiphaniát dokumentálja. Ezért a középső jeltársítás tetején a Lyukó hieroglifa, a napisten jele van. Alatta egy Jó Dana (mai magyarsággal "jóisten", vagy "folyóisten") olvasatú svasztika, ami az Éden napistentől eredő szent folyóit ábrázolja.
Több párhuzamát ismerjük a hasonló szövegkönyveknek. Az 531 táján a szabírhunok (azaz a magyarok) számára készített Szent Koronán is előfordul egy istenidéző szertartási kézikönyv-vázlat.
A 7. ábrán a vizigót csattest jelkompozíciójának vázát alkotó Föld hieroglifa látható. A kiegészítő jelekkel együtt az olvasata Lyukó atya Földje. Ez az Éden leegyszerűsített térképe. A jelmontázs középpontjában a napisten egyik jelképe, a Lyukó hieroglifa van. E hely a természetben az Ararátnak felel meg, annak a csúcsán képzelhették el eleink az Isten lakhelyét. A hegy tövéből indul a négy szent folyó, amelyek nevét az Ószövetség sorolja fel: Gihon, Pison, Tigris, Eufrátesz. Közülük az utóbbi kettőt ma is azonosítani lehet. A fennmaradó Gihonról és a Pisonról több magyarázat is ismert, lehetséges, hogy mai nevén a Halüsz és az Araxész folyókról van szó. A jelmontázs a székely írás "ü" (ügy "folyó") jelének megfelelő hieroglifák sorával jelzi a folyókat.
Hasonló szimbolika a Szent Korona körbe zárt keresztet alkotó felülnézetén is megfigyelhető. A korona keresztpántjai ugyanis feltűnően meg vannak szórva kacskaringó alakú, jó "folyó" olvasatú filigránokkal. Ugyanezt tapasztaljuk egy Dél-Kínában megmaradt 2300 éves hun koronán is. Ez azt jelzi, hogy a Szent Korona felülnézete hun hagyomány lehet. E koronák felülnézete ugyanúgy az Éden térképe a négy szent folyóval, ugyanúgy egy Föld hieroglifa, miként a vizigót csattest is (csak a gótok másik magyar hieroglifával jelölték a folyót).
A "jelből növő fa" ábrázolási konvenció megjelenik egy Childerik sírjából előkerült meroving/hun jelvényen (8/b. ábra) is. Legkorábbi előfordulása Göbekli Tepéről és egy Harappa edényről ismert.
A kínai ősvallásban az „Ég ura” (Tianhuang Dadi) egyike a legmagasabb rangú égi istenségeknek, aki a csillagok, az égbolt és az időjárás felett uralkodik. Az „Ég ura” (eredeti kínai írásjegyekkel: 天皇, pinjin átírással: Tiānhuáng) jelzőt a történelemben a következők viselték:
A japán császár hivatalos megnevezése a mai napig a kínai kultúrából átvett „Ég ura” (japánul: Tennó) kifejezés.
Bár a kínai császárok alapvetően az „Ég fia” (Tien-ce) címet használták, a Tang-dinasztia idején, a VII. században élt Gaozong császár hivatalosan is felvette az „Ég ura” (Tianhuang) címet.
Nyilvánvaló, hogy a kínai és a vizigót "ég ura" szóhasználat azonossága a hunoknak köszönhető, akik a hun Xia dinasztia idején átadhatták az Éden területéről és környezetéből származó kőkori hieroglifáikat a kínaiaknak is. Ezt az egykori kulturális azonosságot bizonyítja a kínai írásban kimutatható 50 székelyazonos jel.
Az ég szár "ég ura" kifejezés kínai neolitikus előfordulását és sztyeppi öröklődését több előfordulás tanúsítja. Ezekben ugyan nem az Óg, hanem az ég szójelet használják, de ettől eltekintve a kifejezés jelentése, jelhasználata és hangalakja is azonos, vagy rokon.
A 9. ábrán látható jelmontázs az eget tartó fa ábrázolási konvenció egyfajta megvalósítása. Az Óg hieroglifa (a székely írás "o/ó" jelének megfelelője) az ég boltozatát ábrázolja. Több okunk is van arra, hogy a székely írás "o/ó" betűjének vizigót megfelelőjét égnek olvassuk.
Egyrészt az, hogy a rokon hettita (luviai) hieroglif írásrendszer az "o/ó" és az "e/é" hangot nem különböztette meg, hanem ugyanazzal a jellel jelölte. S feltehető, hogy ez az egykor talán közös szokás ebben a névben valamiképpen átöröklődött.
Másrészt a kácsi Lyukaskövön egymás megfelelőjeként van sziklába vésve az Óg és az ég hieroglifa.
Harmadrészt pedig az Óg szójel íve az égboltot ábrázolja. Ezt onnan tudjuk, hogy a hettita (luviai) hieroglif írás ég hieroglifája pontosan ilyen alakú.
A hun és avar csatok íve és nyelve általában ugyanezt a végső soron kőkori eredetű szimbolikát képviseli: a csat íve az égboltot, a nyelve pedig a világfát jelképezi. Ebből is következtetni lehet e vizigót csat jelhasználatának és mondanivalójának hun eredetére.
A vizigót csat szójelei
A csat minden hieroglifája egyeztethető a hun eredetű székely írás jeleivel. Ám a vizigót jelek szójelek, a székely jelek pedig többnyire csak egy hangot jelölő betűk. Ezt a 90-es években elvégzett akrofónia-rekonstrukció hidalja át, amikor az Írástörténeti Kutatóintézet által szervezett kutatómunkával azonosítottuk a magyar hieroglif írás 40 szójelét.
Jegyzetek
(1) Annak felmérése érdekében, hogy a vizigótok mit tanulhattak el a hunoktól, érdemes körbetekintenünk a korszakban.
A vizigótok egy késő ókori és kora középkori germán népcsoport voltak, akik kulcsszerepet játszottak a Nyugatrómai Birodalom bukásában és a középkori Európa arculatának megformálásában. Nevük a latin Visigothi szóból ered, amelynek jelentése „jó” vagy „érdemes”. A gót nép a III. század végén bomlott két nagy ágra: a keleti gótokra (osztrogótok) és a nyugati gótokra (vizigótok). Első szállásterületeik a mai Románia és a Kárpát-medence területén voltak (régészetileg a Marosszentanna-kultúra köthető hozzájuk). Itt a magyar hieroglif írást használó dák kultúra maradéka és a korábban hunokkal keveredett szarmata, majd a hun kultúra lehetett rájuk hatással. A IV. század végén a keletről előrenyomuló hunok támadása miatt menekülni kényszerültek, és engedéllyel átlépték a Római Birodalom határát.
A rómaiak rossz bánásmódja miatt azonban fellázadtak, és 378-ban Hadrianopolisznál legyőzték a római sereget. Alarik király vezetésével 410-ben elfoglalták Rómát.
Miután a vizigótok I. Alarich vezetésével 410-ben kifosztották Rómát, a gótoknak és a hunoknak közös érdeke fűződött ahhoz, hogy gyengítsék a római hatalmat, vagy éppen zsoldosként kihasználják a római császárok gyengeségét. Alarich utódja, Athaulf (Adolfus) felismerte, hogy a hunok lovas katonai ereje döntő fontosságú. A vizigótok Gallia és Hispánia felé vonulásakor a hun törzsek nem támadták őket, sőt, bizonyos hun csoportok zsoldosként szegődtek a gót király mellé. A korszak legfontosabb római hadvezére, Flavius Aetius, aki fiatalkorában hun túszként élt a nomádok között, kiváló kapcsolatot ápolt a hun elittel (így Attila elődeivel, Ruával és Oktárral). Aetius többször alkalmazott hun zsoldosokat, hogy politikai egyezségeket kényszerítsen ki a Galliában letelepedő vizigótokkal. Ez a diplomáciai háromszög (a rómaiak–hunok–vizigótok egyensúlyozása) évtizedekig biztosította, hogy a hun és gót vezetők békésen tárgyaljanak és kereskedjenek egymással.
A kölcsönös egymásra hatás a nagyjából 20-30 éves relatív béke és szövetségesi viszony idején mély nyomot hagyott a gót nép kultúráján, amit a régészeti leletek is igazolnak. A vizigót nemesség átvette a hun divatot, köreikben státuszszimbólummá vált a hun főurak viselete. A gót harcosok a hunok jellegzetes, színes féldrágakövekkel (gránáttal, almandinnal) díszített rekeszzománcos ékszereit, övcsatjait és lószerszámait viselték. Változott a harcászati kultúrájuk is. A vizigótok, akik eredetileg nehézgyalogos és hagyományos pajzsfalas harcmodort folytattak, ebben az időszakban átvették a hunoktól eltanult lovasíjász taktikát, valamint a könnyűlovassági manővereket, ami később spanyolországi királyságuk katonai alapjává vált.
A békés korszaknak Attila hatalomra kerülése (434) vetett véget. Attila központosított világbirodalmat épített ki és ebbe akarta beleilleszteni a vizigótokat is. A vizigótok ezt megtagadták, és inkább a Nyugatrómai Birodalommal kötöttek szövetséget, ami végül a catalaunumi csatamezőn zajló véres összecsapáshoz vezetett.
A catalaunumi csatában (Kr. u. 451) a vizigótok mindvégig a római hadvezér, Flavius Aetius oldalán harcoltak, és a küzdelem oroszlánrészét ők vállalták magukra. A csata folyamán a vizigótok királya, Theoderik is elesett. A király halála után a vizigótok dühödten rohamoztak, és fia, Thorismund vezetésével visszaszorították Attila hunjait, akik a saját szekértáborukba kényszerültek visszavonulni. A szekértábor ostroma azonban elmaradt: Egy lehetséges magyarázat szerint Aetius attól tartott, hogy ha a hunok teljesen megsemmisülnek, a vizigótok túl erőssé válnak, és veszélyeztetik a Nyugatrómai Birodalmat. A geopolitikai egyensúly fenntartására törekedvén Aetius meggyőzte az új vizigót királyt, Thorismundot, hogy sürgősen térjen vissza fővárosába, Toulouse-ba, nehogy a testvérei távollétében magukhoz ragadják a hatalmat. Thorismund hallgatott a tanácsra, és a vizigót sereg még azelőtt hazavonult, hogy a végső összecsapásra sor került volna. Ez a visszavonulás lehetővé tette Attila számára, hogy ‒ egyedül maradván a csatatéren ‒ némi várakozás után szintén elvonuljon onnan.
A hunok tisztelték, sőt részben követték is a kereszténységet.
Keresztény püspökségeik voltak a mervi, heráti és gurgáni oázisban és már a 400-as és 500-as években magas szintű kapcsolatot tartottak fenn szír egyházi vezetőkkel.
Attila hun király egyik legfontosabb belső tanácsadója, diplomatája és személyi titkára (notarius) egy Flaviusz Oresztész nevű keresztény arisztokrata volt. Oresztész Pannónia tartományban született ‒ ahol tömegesen éltek szarmaták és hunok ‒ egy jómódú római családban. Amikor a Nyugatrómai Birodalom kénytelen volt átengedni Pannóniát a hunoknak, Oresztész úgy döntött, hogy nem menekül el, hanem felajánlja szolgálatait a hun uralkodónak. Mivel kiválóan beszélt latinul és görögül, ismerte a római udvari etikettet és a jogot, Attila nélkülözhetetlen diplomatája lett. Ő vezette Attila fontosabb követségeit Konstantinápolyba, és ő intézte a király hivatalos levelezését is. A híres bizánci történetíró, Priszkosz rétor, aki személyesen járt Attila udvarában, név szerint említi Oresztészt. Attila 453-as halála és a Hun Birodalom szétesése után Oresztész visszatért a római politikába, ahol katonai főparancsnok (magister militum) lett. Olyan magasra tört, hogy 475-ben saját kiskorú fiát, Romulusz Augusztuszt ültette a nyugatrómai trónra. Ezzel a korábbi hun titkár fia lett a történelem legutolsó nyugatrómai császára, akit aztán egy évvel később Odoaker vezér fosztott meg a hatalmától. Oresztesz alakja a tökéletes bizonyíték arra, hogy Attila udvara nem egy elszigetelt, primitív nomád tábor volt, hanem egy olyan hatalmi központ, ahol művelt keresztény rómaiak is komoly karriert futhattak be. Ebből a hun környezetből a vizigótok magukkal vihették a kereszténység tiszteletét.
A kort jellemzi, hogy a hun udvarhoz kötődő utolsó római császárt, Oresztész fiát, Romulusz Augusztuszt trónjáról letaszító Odoaker gyermek- és fiatalkorát szintén közvetlenül a hun táborokban és Attila udvarában töltötte. Itt első kézből sajátította el a korszak katonai stratégiáját és diplomáciáját. Odoaker édesapja, Edekon ("Egy hun", vagy "Édes hun") Attila hun király egyik legbizalmasabb hadvezére, diplomatája és testőrségének vezetője volt.
Edekont germánként könyvelik el, bár germán származására utaló adat nem maradt fenn. Priszkosz rétor korabeli leírásaira támaszkodva – aki személyesen is találkozott vele – Edekont a „hunok legkiválóbbjai” között említik, mint Attila testőrségének parancsnokát és bizalmas főemberét. Van olyan feltételezés is, amely szerint Edekon egyenesen Ruga hun király fia lehetett. Mivel a korszak elitje gyakran házasodott politikai okokból más népek tagjaival, teljesen bevett dolog volt a kevert származás. Nem kizárt, hogy Edekon anyai és apai ágon is különböző (hun és nem hun) gyökerekkel rendelkezett. Edekon a Hun Birodalom legfelsőbb vezetéséhez tartozott és Attila legbelső körének volt a tagja. Származását tekintve ‒ minden bizonyíték nélkül, az Edekon ("Egyhun", vagy "Édeshun") név világos tanúságát figyelmen kívül hagyva ‒ a mai történelemtudomány inkább germán (szkír) vezetőként azonosítja. Eközben a hun eredet lehetősége is visszatérő vita tárgya, hiszen a szkírek germán besorolását sem támasztja alá semmilyen adat. Prokopiosz például egy helyen a szkíreket a nem-germán alánokkal említi egy csoportban.
Sántha Attila szerint Jordanes szkír-története és Kézai Simon székely-mondája (a Csaba királyfi-féle visszamaradó hunok története) között szövegszintű párhuzamok és összefüggések mutathatók ki. Ebből adódóan a szkírek története és vándorlása tulajdonképpen a Kárpát-medencében maradt poszthun népesség (így a székelyek őseinek) történetét takarhatja, akiket a nyugati források szkírekként jegyeztek fel. Sántha Attila adatai és elmélete alapján tehát Edekon nem egy germán csatlós volt, hanem egy tősgyökeres hun vezető, a szkírek pedig maguk is a hun népesség részét képezték.
Edekon olyan magas pozíciót töltött be a hun udvarban, hogy 449-ben ő vezette azt a hun követséget Konstantinápolyba, amelynek tagjaként a keletrómaiak sikertelenül próbálták megvesztegetni, hogy gyilkolja meg Attilát. A két egykori hun udvari főember fia később már Itáliában küzdött meg egymással a hatalomért, ami végül a Nyugatrómai Birodalom 476-os bukásához vezetett.
Ez a bukás egyúttal ismét bizonyította a hunok erkölcsi magasabbrendűségét az akkori európai szokásokhoz képest (korábban Attila adott erre példát azzal, hogy megkönyörült Rómának). Odoaker ugyanis meglepően kíméletesen bánt Romulusz Augustusszal, az utolsó római császárral: nem végeztette ki, hanem nyugdíjba küldte. 476-ban, miután Odoaker megfosztotta a trónjától az utolsó nyugatrómai császárt, megkímélte a mindössze kamaszkorú fiú életét. Évi 6000 solidus aranyjáradékot biztosított neki (ami hatalmas vagyonnak számított), és Campania vidékére, a dél-olaszországi Lucullanum kastélyába (a mai Nápoly területén) száműzte a családjával együtt. Ez akkortájt egyáltalán nem volt szokásos. A politikai hatalomváltások az V. századi Európában és a Római Birodalomban leggyakrabban brutális erőszakkal, lefejezésekkel, megvakításokkal vagy csonkításokkal végződtek. Magát Odoakert is alig szűk két évtizeddel később (493-ban) a keleti gót király, Nagy Theoderik egy békekereső lakomán saját kezűleg karddal vágta ketté. A bitorlókat, bukott császárokat szinte kivétel nélkül meggyilkolták, hogy ne jöhessenek vissza bosszút állni vagy újabb polgárháborút szítani. Például Caracalla római császár a saját anyjuk karjai között gyilkoltatta meg tulajdon testvérét, a 22 éves Getát. Ezért tökéletesen érthető Onogesiusnak, Attila kedvenc hadvezérének válasza egy külföldi ajánlatra, amikor hívták nyugatra katonának: "Inkább vagyok itthon Etele szolgája, mint vagyonos ember idegenben".
A vizigótok Itáliából tovább vonulva Gallia déli részén (Aquitaniában), Toulouse központtal alapították meg az első olyan elismert barbár államot, amely a birodalom határain belül működött. Innen azonban a frankok 507-ben (a vouillé-i csatában) kiszorították őket. Gallia elvesztése után az Ibériai-félszigetre helyezték át hatalmuk központját, ahol Toledo lett a fővárosuk. Itt egy rendkívül erős, fejlett jogrendszerrel rendelkező államot hoztak létre, ahol a hun-germán és a helyi romanizált hispán lakosság kultúrája keveredett. A Vizigót Királyságnak a 711-es arab (mór) hódítás vetett véget, amely elsöpörte a gót államszervezetet a félszigeten.
A vizigótok voltak az első olyan germán nép, amely felvette a kereszténységet (kezdetben annak ariánus irányzatát, majd később, 589-ben áttértek a katolikus hitre). Ők vezették be a középkori államszervezés azon formáját, amely szerint a király Istentől nyeri a hatalmát. Egyes vélemények szerint a spanyol jogrendszer alapjait is az ő törvénykönyvük (a Lex Visigothorum) fektette le.
A királyi hatalom isteni eredete jellegzetes sztyeppi hagyomány. A szkíta mitológia szerint is az nyerte el a királyságot, aki az égből hulló jelvényeket meg tudta fogni. A Hérodotosz által megörökített történet szerint a szkíták első (égi származású) királyának, Targitaosznak három fia született: Lipoxais, Arpoxais és a legfiatalabb, Kolaxais. Hérodotosz leírása szerint miközben a testvérek a földjükön éltek, a magas égből négy aranytárgy (jelvény) hullott le a földre:
eke (szántás, földművelés, gazdaság)
iga (az állatok és a természet uralása)
harci szekerce / fokos (védelem, katonai erő)
csésze / áldozati pohár (vallás, szakralitás, áldomás).
Az égi tárgyak az uralkodás és a társadalmi rend alaposzlopait jelképezték. A testvérek sorban megpróbálták felvenni őket: Amikor a legidősebb fivér közeledett, az arany lángra lobbant, így neki vissza kellett lépnie. Amikor a középső fivér próbálta megfogni, az arany ismét tűzzel égett. Amikor a legfiatalabb testvér, Kolaxais lépett oda, a tűz kialudt, és az aranytárgyak hagyták magukat felemelni és hazavinni. A két idősebb fivér ebből megértette az égi intést: önként fejet hajtottak a legfiatalabb előtt, és neki adták át az egész királyságot. Tőle származott a szkíták uralkodói törzse, a királyi szkíták nemzetsége.
Az égből kapott karizma és az isteni kiválasztottság eszméje már jóval a hunok és a magyarok előtt is szilárdan létezett a sztyeppén, sőt ezt vallották már a Simo Parpola által az uráli népek közé sorolt sumérek is. Az uralkodó személyét nem a fizikai erő vagy az elsőszülöttségi jog határozta meg, hanem az, hogy a transzcendens szféra kit jelölt meg az égi jelek által.
A hun uralkodók (sanjük) hivatalos címe a kínai krónikák szerint így szólt: „Az Ég és Föld által szült, a Nap és Hold által trónra emelt nagy sanjü.”
A Meroving-ház felemelkedése során mélyen merített a hun kultúrából. I. Childeric frank király (Klodvig apja) sírjának 1653-as feltárása megdöbbentő bizonyítékkal szolgált: a frank uralkodót klasszikus hun stílusú, gránátberakásos aranycsatokkal, hun típusú karddal és 300 arany méhhel (vagy békával/liliomkezdeménnyel) temették el.
A francia történeti hagyomány szerint a Meroving dinasztia uralkodója, I. Klodvig (Clovis) 496-ban (vagy 498-ban) vette fel a kereszténységet. A legenda szerint a keresztelője során Reims püspökének, Szent Remigiusnak a tömeg miatt nem hozták oda időben a szentelt olajat. Ekkor a nyitott égből egy hófehér galamb (a Szentlélek szimbóluma) szállt alá, a csőrében egy apró üvegcsével, a Szent Ampullával. Az ebben található, mennyei eredetű olajjal kenték fel Klodvigot, és ettől kezdve a francia királyok évszázadokon át azt vallották, hogy hatalmuk közvetlenül az Égből, Istentől származik.
A Szent Ampulla legendája (496/498) erről a szent olajról szól. Amikor I. Klodvigot megkeresztelték, az égből egy galamb szállt alá, a csőrében a Szent Ampullával, amely a mennyei olajat tartalmazta a király felkenéséhez. Ebben az V. századi történetben még nem szerepelt a liliom.
A liliom legendája szerint egy angyal (vagy egy remete) egy liliomokkal díszített pajzsot vagy magát a liliomot nyújtotta át Klodvignak, hogy cserélje le a korábbi pogány címerét az égi tisztaság virágára. Bár az eredeti, ókori üvegcsén nem volt liliom minta, a francia királyok a XII - XIII. században a liliomot tették meg hivatalos királyi címerükké (ez a híres fleur-de-lis). Amikor a középkorban a Szent Ampullát egy hordozható, drágakövekkel kirakott arany relikviáriumba (tartóba) helyezték, akkor azt a tartót már gazdagon díszítették királyi liliomokkal (a fleur de lis jelképpel).
Hasonló folyamatok zajlottak le Európa többi államában, például a Brit-szigeteken is, ahol hunok kerültek a brit trónra. Ennek megfelelően hun hatást tanúsít a Staffordshire kincs egyik tárgyának jelhasználata is, ahol a magyar tulipán és a francia fleur de lis párhuzama maradt ránk (12. ábra).
Ez azért érdekes, mert a liliom (és magyar megfelelője, a tulipán) a magyar hieroglif írás segítségével elolvasható Isten (ős + ten) alakban, ami tökéletesen megfelel a királyság isteni eredetéről vallott sztyeppi hagyománynak, meg a francia mondának is. Ezért szerepel a magyar koronázó paláston is a tulipán. A Szent Ampulla liliommal való középkori ellátása alapulhatott az akkor még elevenen élő sztyeppi jelhasználaton. E sztyeppi eredetű nyugati jelhasználat létét a meroving Childerik sírjában talált leletek is igazolják. A Meroving- és Anjou-kori liliomábrázolások az ősi hun-avar-magyar ligatúrák (az Isten szójel) nyugati továbbélései, amelyek a királyi hatalom égi, szent jellegét voltak hivatottak hirdetni.
A történettudomány, a régészet, az összehasonlító mitológia és az írástörténet adatai alapján nyilvánvaló, hogy mind a Merovingok, mind a vizigótok (és más germán népek) intenzív módon vettek át és integráltak sztyeppi-hun hagyományokat a kulturális reprezentáció és a hatalmi szimbolika terén. A folyamat lényege az volt, hogy a IV–V. századi hun dominancia idején a pusztai lovasnomád kultúra jelentette a legmagasabb katonai és politikai presztízst Európában. A germán elit számára a hun minták követése a saját legitimitásuk és erejük növelését szolgálta.
A rómaiak a II. és V. század között tömegesen telepítettek be szarmata csoportokat (és más barbár népeket, például germánokat) Pannónia területére. Miután legyőzték őket, vagy szövetséget kötöttek velük, úgynevezett laeti vagy dediticii (leigázott, majd letelepített) státuszban földet adtak nekik a Dunántúlon. Cserébe a szarmata férfiaknak katonai szolgálatot kellett teljesíteniük, azaz ők maguk védték a limes vonalát a többi érkező törzzsel szemben. A szarmaták előzőleg a sztyeppén keveredtek a hunokkal, azaz a római korban a hun hatás érvényesülhetett a Dunántúlon.
A Szegedi Tudományegyetem és a Magyarságkutató Intézet legújabb (2022–2026-os) nemzetközi archeogenetikai kutatásai – köztük a Kárpát-medencei szarmata és hun kori népesség teljes genomvizsgálatai – alapján a szarmatákat és a hunokat genetikai kapcsolat köti össze. Az apai (férfi) ágon öröklődő Y-kromoszómák vizsgálata során a genetikusok kimutatták, hogy a szarmaták és a hunok között nagyon erős apai ági átfedés és kontinuitás (folytonosság) állt fenn a Kárpát-medencében. Az R1a-Z93 (és alágai, pl. Z2124) a legfontosabb közös kapocs. Ez a haplocsoport eredetileg a bronzkori sztyeppei (Sintashta, Andronovo) népességekhez köthető, így a vaskori szkíták és szarmaták domináns apai vonala volt. Amikor a mongóliai ázsiai hunok (Xiongnuk) elindultak nyugat felé, útközben (még Ázsiában) tömegesen magukba olvasztották és asszimilálták a szarmata-szkíta csoportokat. Emiatt a Kárpát-medencébe érkező európai hun elit genomjának mintegy 80%-a az R1a-Z93-as és a Q haplocsoporthoz tartozott. (Ugyanez az R1a-Z2124-es ág jelenik meg később az avaroknál és a honfoglaló magyar vezérvonalakban, köztük az Árpád-házban is). A Q-M242 (és alágai) egy jellegzetesen belső-ázsiai, hun-türk eredetű haplocsoportot jelent, ám a késői szarmata korszak sírjaiban – még a hunok hivatalos IV. század végi katonai megjelenése előtt – már felbukkant. Ez bizonyítja, hogy a két nép férfiágon már a sztyeppi vándorlás során, jóval Európába érkezésük előtt keveredett.
A fenti kutatást kiterjesztve, az SZTE kutatói 2024 végén és 2025-ben egy önálló projektben az I. és V. század közötti Kárpát-medencei szarmata időszak 156 genomját térképezték fel. Ez a cikk számszerűsítette a szarmaták Urál vidéki és hunokkal való keveredési mintázatát. A tanulmány címe: A Study of the Sarmatian-Period Population in the Carpathian Basin
Ehhez hozzá kell tenni, hogy egy népet nem csak a mindig összetett genetikája határoz meg, hanem a hasonlóképpen sokágú kulturája (nyelve, világnézete, vallása, jelhasználata, gazdasági, katonai stb. viszonyai) is. A genetikai összefüggések csak arra jók, hogy a szarmatáknál se lehessen letagadni a hun kulturális hatást. Ezzel ugyanis összefügg a bennünket a jelen cikk témája miatt elsősorban érdeklő közös jel- és nyelvhasználat. Amit egyébként a hun és a szarmata leleteken egyaránt meglévő, magyar hieroglif írással írt szövegek alapján tényként állapíthatunk meg.
Nincs rá kétségtelen hitelű adat, de ki sem zárható, hogy a Savariában született Szent Márton apja (római katonatiszt) szarmata-hun származású volt. Egy középkori francia forrás szerint Szent Márton egy hun/magyar királyfi volt. A XII – XIII. századi észak-franciaországi hagiográfiai (szentéletrajzi) irodalomban, köztük a híres Historia septem sanctorum dormientium (A hét alvó szent története) című ófrancia nyelvű műben bukkant fel ez a motívum. A szöveg szó szerint így fogalmaz: „Saint Martin fust de mont noble ligniee et de saincte vie. Il fu ne de pannonie qui ore est appelleé hongrie. et fu filz flories qui fu filz eaumer Roy de Hongrie.” (Magyarul: „Szent Márton nemesi származású és szentéletű volt. Pannóniában született, amit most Magyarországnak hívnak, és Flories fia volt, aki Eaumernek, Magyarország királyának volt a fia.”) Az ismert adatok szerint Márton apja a római hadsereg tribunusa (katonatisztje) volt Savariában. Pannónia határvidékén, ahol ekkor rengeteg romanizált, lovasnomád származású tiszt szolgált (így a szarmata-hun, jazig vagy kelta-illír elittel való rokonság elméletileg nem zárható ki a családfáján), de erről Sulpicius Severus korabeli Szent Márton-életrajza nem ír.
A vizigótok voltak az elsők, akik közvetlenül és tömegesen érintkeztek a ‒ hieroglifikus jelhasználatuk alapján ‒ magyarul beszélő hunokkal a IV. század végén, majd szövetségesként éltek mellettük az V. század elején. A vizigót arisztokrácia ‒ a kor európai szokásának megfelelően ‒ átvette a hunok státuszszimbólumnak számító ékszereit és jelvényeit, vele a jelhasználatot, meg az azzal összefüggő állameszmét, vagy annak elemeit (például a hatalom isteni eredetéről vallott nézetet). A híres polichrom (sokszínű) stílus, amely vörös almandin- és gránátkövek rekeszes berakásával készült, a hun elit közvetítésével vált a vizigót királyi reprezentáció alapjává (ezt bizonyítják például a Spanyolországban talált híres guarrázari kincsek is). A lovasíjász harcmód hunoktól való átvétele mellett a vizigótoknál a fegyverekhez, különösen a kardokhoz kapcsolódó tisztelet is sztyeppi, hun hatást mutat.
Mindezek együttesen megmagyarázzák a fentebb tárgyalt vizigót csaton a magyar hieroglifákkal írt magyar mondatok megjelenését.
Irodalom
Manfred Bundschuh: Részlet Simo Parpola: Az asszír életfa: A zsidó monoteizmus és a görög filozófia eredetének nyomában című művéből (academia.edu)
MKI (2022): Teljes genom vizsgálatokkal derítettünk fényt a hunok, avarok és honfoglaló magyarok származására, 2022. május 30.
MKI (2025): Az „elfeledett népek” eredetének és genetikai felépítésének feltárása: A szarmata kori népesség vizsgálata a Kárpát-medencében
Sántha Attila (2016): Jordanes szkír-története, mint Kézai székely-történetének forrása, A Magyarok IX. Világkongresszusa
Simo Parpola (2010): Sumerian: A Uralic Language (I), in L. Kogan et al. (eds.), Language in the Ancient Near East. Proceedings of the 53 e Rencontre Assyriologique Internationale, Vol. I, Pt. 2 (Babel und Bibel 4/2, Winona Lake, Indiana): 181–210
Simo Parpola (2016): Etymological Dictionary of the Sumerian Language, Winona Lake, Indiana: The Neo-Assyrian Text Corpus Project, Pp. xliv + 426; xxviii + 436.
Simonetta Gatto (2026): 6th-century Visigothic belt buckle with garnet, glass, and mother-of-pearl inlays (fb poszt)
Varga Géza (2016): A Szent Korona születésének ideje, helye és alkalma
Varga Géza (2017): Magyar hieroglif írás, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest
Varga Géza (2018): A kácsi Lyukaskő hieroglifái
Varga Géza (2018): Az Éden szó rokona-e az edény szavunknak?
Varga Géza (2018): Mitől beavató korona a Szent Korona?
Varga Géza (2019): A Childerich-kincs Föld hieroglifából (világmodellből) kiemelkedő kettős keresztje
Varga Géza (2020): Hunok a brit trónon
Varga Géza (2021): Istenidéző szertartás szövegkönyve a Szent Koronán
Varga Géza (2021): Hatezer éves magyar mondat Kínában, a merovingoknál, az avaroknál és a honfoglalóknál
Varga Géza (2022): Kínai jóscsont magyar mondatokkal
Varga Géza (2023): 2300 éves hun korona az Éden folyóit jelképező keresztpánttal a Hong Kong Palota Múzeumban
Varga Géza (2024): Szarmata régészeti leletek magyar mondatokkal
Varga Géza (2025): A fleur de lis és a tulipán jelkép hun eredetéről egy székesfehérvári címerpajzs hieroglifikus mondatjele kapcsán
Varga Géza (2026): A Tepe Yahya-i, protoelámi, harappai és a magyar hieroglif írásrendszerek rokonsága D. T. Potts táblázata alapján
Varga Géza (2026): Balanesti dák fibula magyar szöveggel
Varga Géza (é. n.): Istenidéző szertartások szövegkönyve
Varga Géza (é. n.): Hun és avar tartalom
