Vukics Ferenc válogatása a nemzetközi sajtóból (286) Babilon–Berlin
Strana:
Babilon–Berlin. Hová tartanak a politikai folyamatok Németországban
Az AfD támogatottsága soha nem látott magasságokba emelkedett.
A nemrég megjelent híres német sorozat új évadát, amely a Weimari Köztársaság utolsó éveiről szól („Babilon-Berlin”), a kommentátorok máris összekapcsolták Németország aktuális politikai napirendjével. Mivel a sorozat alkotói nem titkolják a baloldali erők iránti szimpátiájukat, a sorozatot – és különösen az utolsó évadot, amely a nácik hatalomra kerülésének időszakát ábrázolja – sokan figyelmeztetésként értelmezik az ultrajobboldalinak tartott „Alternatíva Németországért” párt győzelmének veszélyére, amelynek népszerűsége jelenleg gyorsan növekszik, valamint annak lehetséges hatalomra kerülésének következményeiről.
Ezt a benyomást erősítik a sorozat utolsó képei, amelyek a „Zu Asche, zu Staub” („Hamuvá, porrá”) című dalra mutatják be az 1945-ös, romba dőlt Berlint. A metafora rendkívül egyértelmű: a sorozat egészében bemutatott élénk és sokszínű „weimari” Berlin helyén (minden problémájával és hiányosságával együtt) Hitler hatalomra kerülése után csupán romok maradtak.
Ugyanakkor éppen ezek az utolsó képek mutatják meg paradox módon azok fő problémáját, akik Németországban az ultrajobboldal népszerűségének növekedése ellen próbálnak küzdeni, valamint a jelenlegi politikai rendszer és annak irányvonalának megőrzéséért.
Mint ismeretes, 1945-ben Berlin nem magától dőlt romba, hanem a Hitler által megkezdett háború eredményeként. Hitler pártja a versailles-i bilincsek alól való felszabadulás jelszava alatt tör a hatalomra, vagyis a hadsereg létszámára vonatkozó korlátozások eltörlését, az általános sorozási kötelezettség visszaállítását, a katonai kiadások növelését és Németország újrafegyverzését követelte, valamint fő ellenségének a bolsevik Oroszországot nevezte meg.
Ezért Hitler ellenfelei már akkor is azt mondták, hogy ő új háborút fog hozni Németországra. Ez a gondolat gyakran felmerül a sorozatban is. De most a helyzet teljesen más.
A katonai kiadások növelésére, Németország újrafegyverzésére, az általános hadkötelezettség visszaállítására irányuló felhívások, valamint
a háborúra való felkészülés szükségességéről szóló kijelentések (ráadásul nem egyszerűen háborúra, hanem Oroszországgal vívott háborúra) a kormányzó CDU/SPD koalíciótól hangzanak el.
Az „Alternatíva Németországért” párt viszont pontosan az ellenkezőjét hangoztatja: az Oroszországgal való kapcsolatok normalizálásának szükségességét, hogy megelőzzék az Oroszországgal való háborút – amelynek kockázata, hogy atomháborúvá válik –, valamint a német gazdaság számára előnyös kereskedelem helyreállítását Oroszországgal. És általában véve a belső problémák megoldására kell összpontosítani.
Ezért a „Babilon – Berlin” sorozat legutóbbi jelenetei inkább az AfD számára további reklámot jelentenek, a német kormány hivatalos politikájának pedig negatív reklámot.
Ez pedig egyfajta szimbóluma a kormánypolitikában rejlő belső ellentmondásoknak és zsákutcának, ami közvetlenül befolyásolta mind a legutóbbi tartományi választások eredményeit, mind a politikai erők jelenlegi népszerűségi mutatóit.
A háború utáni időszak egészében a német politikában a főbb pártok közötti szerepek egyértelműen el voltak osztva. A szociáldemokraták a szociális támogatások növelése mellett álltak ki, és Willy Brandt „új keleti politikája” ideje óta a Moszkvával szembeni konfrontációmentes irányvonalat támogatták. A CDU/CSU a német iparosok és az üzleti szféra érdekeit képviselte, akik érdekeltek voltak az oroszországi értékesítési piacok bővítésében és az onnan származó olcsó energiahordozók beszerzésében.
Jelenlegi kormányuk politikája azonban egyre inkább ellentmond e pártok hagyományos elveinek.
A katonai kiadások növelésének szükségessége felveti a szociális kiadások csökkentésének kérdését.
A kapcsolatok megszakítása az Orosz Föderációval súlyos csapást mér a német gazdaságra, megfosztva azt mind az értékesítési piactól, mind a stabil és olcsó nyersanyag-ellátástól.
A fegyverkiadások növelése nem kompenzálja ezeket a veszteségeket, mivel azok jelentős része azonnal az Egyesült Államokból érkező szállítmányok kifizetésére fordítódik, a fennmaradó rész pedig az Ukrajnának szánt fegyverek költségvetésből történő beszerzésére vagy a raktárak feltöltésére.
Vagyis lényegében ez pénzpazarlás, amely nyomást gyakorol az inflációra. És valójában ezekre a célokra olyan pénzt költenek el, amelyet Németország a gazdaság modernizálására és a kulcsfontosságú területek – az energetika, az űrkutatás, a mesterséges intelligencia és a robotika – fejlesztésére fordíthatna.
Ilyen háttér mellett a hagyományos politikai téziseket a rendszerpártok helyett egyrészt az „Alternatíva Németországért” párt veszi át (a Oroszországgal való kapcsolatok normalizálására, egy újabb háború elkerülésére és a kereskedelem helyreállítására vonatkozó tézisek), másrészt a Baloldali Párt, amely a szociális szempontokra helyezi a hangsúlyt, és nemrég győzelmet aratott a berlini választásokon.
A CDU/CSU és az SPD pedig politikai vákuumban találja magát, ami közvetlenül kihat a támogatottsági mutatókra.
Természetesen az utóbbiaknak is megvannak a maguk érvei.
Úgy vélik, hogy fel kell készülni a háborúra, mert Oroszország – miután már egyszer megmutatta agresszív hozzáállását az Ukrajna elleni támadással – ezt újra megmutathatja, ha megtámadja Európát, amelyet a Kreml gyűlöl, mint saját autoriter uralmának demokratikus alternatíváját.
Ráadásul az Egyesült Államok támogatására már nem lehet számítani. Ez azt jelenti, hogy magunknak kell felfegyverkeznünk és segítenünk Ukrajnának, hogy az minél tovább kimerítse az Orosz Föderáció erőit, ellenkező esetben Vlagyimir Putyin azonnal megtámadja Európát.
Ennek az érvelésnek a társadalomban való elfogadásával azonban problémák vannak.
Először is: az Ukrajnának nyújtandó segítségről és a felfegyverkezés szükségességéről szóló érvek könnyebben és pozitívabban fogadhatók lennének, ha nem járnának együtt a gazdasági problémák fokozódásával és a nadrágszíj meghúzására való felhívásokkal, ráadásul mindez nyilvánvaló összefüggésben áll a fent említett érvekkel.
Másodszor, a széles tömegek nehezen fogadják el az Oroszország részéről várható közeli támadás veszélyét.
Többek között a hivatalos tájékoztatási napirendben lévő ellentmondások miatt is, amely szerint egyrészt Oroszország nagyon gyenge, és Ukrajna átveszi a kezdeményezést a háborúban, másrészt pedig az Orosz Föderáció támadást készül indítani Európára, vagyis egy olyan szövetségre, amelynek lakossága közel félmilliárd főt tesz ki, és amely hagyományos fegyverek tekintetében még az Egyesült Államok segítsége nélkül is felülmúlja Moszkvát.
Ráadásul, bár az Oroszország és Európa közötti háború nukleáris fázisba való átcsapásának veszélye az európai médiában gyakorlatilag tabutéma, nem mondhatjuk, hogy senki sem beszél róla és nem is gondol rá. Annál is kevésbé, mert Moszkvából folyamatosan érkeznek figyelmeztetések és utalások ezzel kapcsolatban. És ez is sokak szemében felveti a kérdést, hogy helyes-e az a politika, amely nukleáris apokalipszishez vezethet.
Harmadszor, a lakosság többsége egyáltalán nem akar senkivel sem háborúzni. Annál is kevésbé, mert Németországban gyorsan növekszik a bevándorlói háttérrel rendelkező emberek száma, és közülük azoké, akik készek meghalni a „vaterland”-ért, azoknak száma közel nulla.
Ugyanezek a német csoportok, akik elméletileg támogathatnák a militarista „mozgalmat” és harcolnának Németország érdekeiért (nacionalisták, a „mély nép”), nem a távoli Oroszországot, hanem a saját városaikban élő bevándorlókat tekintik a legfőbb problémának maguk és az ország számára. És többségük az AfD-re szavaz.
Természetesen a helyzet megváltozna, ha Oroszország valóban megtámadná az Európai Unió országait, és közvetlenül Németország ellen indítana támadásokat.
Egyébként az európai „háborús pártokat” ellenzőik gyakran azzal vádolják, hogy provokálni akarják ezt a háborút, hogy hatalmon maradjanak, a lakosságot megszorítsák a hadiipari kiadások érdekében, és a háborús törvények segítségével elnyomják belső ellenfeleiket.
Ugyanakkor, ahogyan már többször is írtuk, gyakorlatilag bármely forgatókönyv esetén – kivéve az egyik fél azonnali kapitulációját – az Európa és Oroszország közötti háború nagyon gyorsan nukleáris szakaszba lépne, az egész európai kontinens megsemmisülésének kilátásával.
És ez (valamint az Orosz Föderációhoz képest saját nukleáris arzenáljaink korlátozottsága) továbbra is a fő visszatartó tényező Európa számára bármilyen, Moszkva ellen irányuló hirtelen lépés tekintetében, amely háborút provokálhatna.
A Kremlnek is megvannak a maga korlátai, és csak bizonyos végszükség esetén merhet háborút indítani Európával szemben, amelynek valószínűsége azonban növekszik, ahogy az ukrajnai háború elhúzódik.
Ha viszont nem kerül sor katonai incidensekre Európa és Oroszország között, akkor a német hatóságok – sőt, az EU egészének – jelenlegi politikája egyre inkább belső politikai zsákutcába fog jutni, mivel azt lehetetlen összeegyeztetni a szociális állam megőrzésével és azzal, hogy megakadályozzák a gazdaság teljes körű válságba sodródását.
Ennek fényében valószínűleg még hangosabban fognak hallatszani azok a hangok, amelyek az Orosz Föderációval való kapcsolatok normalizálásának szükségességét szorgalmazzák (ami azt jelenti, hogy el kell vetni azt a koncepciót, miszerint az ukrajnai háború elhúzódása előnyös), a katonai kiadások csökkentése és a gazdaság támogatása érdekében az Oroszországgal folytatott kereskedelem helyreállítása révén. Többek között a rendszerpártokon belül is.
Ráadásul az SPD-ben már régóta hallhatók ezek a hangok, és az utóbbi időben újra megerősödtek.
Másrészt a korábbi irányvonal tehetetlensége, valamint az elitben és a médiában lévő támogatóinak álláspontja továbbra is nagyon erős. Ezért a politikai küzdelem egyre élesebbé válik, és végkimenetele egyelőre nem világos.
A fent leírtak sok európai országra jellemzőek. De a németországi események lesznek a legfontosabbak.
Németország nemcsak az Európai Unió legnagyobb országa, hanem jelenleg de facto a kiadások növeléséhez szükséges fő pénzügyi tartalékok birtokosa is. Más nagy nyugati gazdaságokkal ellentétben Németországnak viszonylag alacsony az államadóssága, ezért annak növelése révén finanszírozzák jelenleg nagyrészt a katonai kiadások növekedését és számos más programot is.
Ezért az, hogy végül ki kerül hatalomra Berlinben, döntő hatással lesz az egész Európai Unió irányvonalára.
