aug. 29.

Cser Ferenc: GYÖKEREK – Töprengések a magyar nyelv és nép Kárpát-medencei származásáról (2)

Bevezetés

A székely rovásírás (e)gy jele (G) és a bükki kultúra szülő nő jelképe. Melbourne 2000

Magyarnak születtem. Magyarországon éltem le életemből 50 évet. Átéltem a második Világégést, átéltem az u.n. szocialista ‘forradalmat’, átéltem ennek tagadását, az 1956-os forradalmat, annak megtorlását és egy ke ményen antinacionalista, kozmopolita propaganda-hadjárat során –, vagy eredményeként? – belülről is magyarrá váltam. Tizennyolc évesen még minden töprenkedés nélkül el tudtam volna hagyni szülőhazámat, de tíz évvel később, amikor egy furcsa helyzet folytán mintegy kockázat nélkül megtehettem volna, már nem ment. Kötött a magyarságom, kötött a kultúránk, kötött az a szellem, aminek az eredetét akkor még nem tudtam felfogni, meg magyarázni, de éreztem, hogy létezik.

Aktív barlangkutatóként nagyon sok időt töltöttem Jósvafőn, ahol a szellemi foglalkozás kiegészítő sport jaként forgattuk a csákányt, ástuk a barlangot, építettük annak ellátó rendszerét és ezen közben számtalan ókori cseréptöredék került elő. Voltak közöttük vaskos, durva megjelenésűek, ezekre a ‘szakértők’ azt mondták: hallstatti, 2-3 évezredes. Azután előbuktak vékony, sima megmunkálású, fekete edények, edénydarabok is, amikhez hasonlót még számtalant találhattunk a közeli Baradla-barlangban, amire a régészek azt mondták: kőko ri, 8-9 ezer évesek. Évezredekkel korábban finomabb cserepeket készítő ember élt ezen a vidéken? Érdekes!

Méricskéltük a Kistohonya forrás vízhozamát. A forrás előtt a völgyet keresztben ‘elzárta’ egy gátszerű földhányás. Abban is cserepek voltak. A falusiak szerint a gát ősidők óta ott van, nem ők készítették. El is ne veztük Ősember-gátnak. Valószínű az is volt, bár a modern régészeti nevezéktan (terminológia) az ősembert az újkőkort megelőző időszakra teszi, a későbbit már nem nevezi ősnek1. Mi annak neveztük. Azután a Lófej-völgy mentén ősi vaskohó maradványaira leltünk. Igen, a hallstattiaké volt. Ősik.

Mi közünk lehet a Tohonya környékén élt ‘ős’-ökhöz? Őseink voltak? Kik voltak ők? Kik voltak a koráb biak? Mit hagytak ránk? Van-e közünk hozzájuk egyáltalán?

Iskolai tananyagunk szerint nincs. Ugyanis mi, magyarul beszélő emberek ebben a korban nem élhettünk itt. Amikor itt az újkőkor felvirágzott – ma már tudjuk: több mint nyolc évezreddel ezelőtt – akkor mi még egy szerű, halász-vadász erdőlakók lehettünk valahol a távoli Szibéria északnyugati területein, az Urál környékén. Ki tudja hol, mert ebben sincs egyezség, de a lényeg az, hogy nem kerülhetünk egy lapra a kor művelt és magas kultúrájú népeivel. Olyanokkal, mint pl. a hallstattiak – azaz a kelták –, avagy a későbbi szlávok, vagy a ger mánok, hogy a görögökről meg a latinokról már ne is beszéljünk2.

Hosszú ideig nem nagyon érdekelt ez a kérdés. Jártunk az Istállóskő-i barlangnál, láttam a Nemzeti Múze umban annak az őskori leletanyagát, majd a Bükk többi barlangjait járva megtanultam: ott is tevékeny kultúra volt, az újkőkorban ugyanúgy, mint azt megelőzően is tízezer évekkel időszámításunk előtt. Hasonló adatokra bukkantam a budai barlangokkal kapcsolatosan is (Remete völgy), majd a Dunántúl számos helyén, Tatán, a Ge recsében, ahol már minden kétséget kizáróan az ősember élt. Azután jött a szenzáció: Vértes László fölfedezése Vértesszőlősön: százezer évekkel ezelőtt, a mi koponyánk űrtartalmával rendelkező elődünk, Sámuel élt a Kár pát-medencében. Az igazi ősember.

Mi közünk lehet hozzá? Hiszen mi az Urál mögül jöttünk! Nyelvünket is ezen ‘hosszú vándorlás’ során szedegettük össze, mint holmi rablóbanda. Ezt tanították az általános iskolában, a gimnáziumban, az egyetemen.

Közben több nyelvet is megtanultam. Apai örökségként, hobbiból, hivatalos kiküldetésen át, mindegy. Megtanultam beszélni németül, angolul, oroszul, horvátul, franciául, japánul, lengyelül. Azután ezek alapján gyakorlatilag Európa valamennyi mai írott nyelvét – a baszk, a görög és az albán kivételével – úgy-ahogy meg értettem, bár beszélni nem tudtam. Közben kapcsolatba kerültem más, egzotikusabb nyelvekkel is (mint például az izlandi) és egyre keményebben rajzolódott ki előttem: az anyanyelvem nem egy szedett-vedett nyelv! Egysze rűen valami nincs rendben azzal, amit az iskolában tanítottak! Ez nem hagyott nyugodni és további nyelveket kezdtem el tanulmányozni. Így a finnt, majd a többi u.n. ‘rokon’ nyelvet vettem elő. Később a dravida nyelvekbe botlottam bele egy kedves tamil ismerősömön keresztül. Azután Ausztráliába jöttem dolgozni és az itteni emig ráció ontotta rám a sumér modellt. Nem tudtam ellenállni és az ókor több nyelvének az anyagát is kézbevettem (sumér, hurrita, akkád, héber, görög, latin, szanszkrit). A magyar nyelv logikája, stabilitása, fejlettsége döbbe netes erővel került előrébb és előrébb. Nem értettem az egészet. Nem hittem el az ideológiát, hanem kézbevet tem a megfelelő régészeti anyagot is és végigolvastam immár oldalak ezreit. Némelyik izgalmas volt, némelyik őrült elme képzetét keltette bennem. Olvastam, olvastam, gyűjtöttem az anyagot és osztottam, szoroztam, próbáltam az egészet logikus rendbe rakni.

Ezen közben elém került néhány zavaró anyag is, mint pl. a következőkben bemutatásra kerülő3, Rédei Károly tanszékvezető tanárral készült újságriport, no meg Glatz Ferenc, az MTA elnöke, a Magyar Történettudományi Intézet igazgatója könyve. Döntöttem. Megírom ezt a munkát, mert meg kell osztanom az ismereteimet honfitársaimmal. Nem vagyok sem képzett régész, sem nyelvész. Kutató mérnök vagyok, és mint ilyen a szakmámhoz tartozik az irodalom kezelése (megismerése, feldolgozása, használata). Szakmám lényegét alkotja a logika alkalmazása, meg az, hogy ne higgyek eszmékben, hanem a tárgyszerű adatokkal dolgozzam. Mint anyag kutató, nem tehetem meg azt, hogy előítélettel nyúljak az anyaghoz.

Ezt követem a jelen anyaggal is. Nem tisztelek egyetlen hitet, egyetlen ideológiát sem, hanem csakis a tárgyszerű anyagot, már amit így lehet ‘tisztelni’. Sajnos, ez a humán tudományok területén kissé más, mint a saját kutatási területemen. Ugyanis a rendelkezésemre álló anyag telítve van előítélettel, hittel, ideológiával. Ebből próbálom meg kihámozni azt, amit lelkiismeretem szerint tárgyszerűnek, igaznak, valóságnak vélek. Ellentmondások tömegével kell szembenéznünk. Mégis ebből – úgy érzem – az igazság szikrája kihámozható, föltéve, hogy az adatokat a megfelelő kritikával, alázattal kezeljük. Kezdjük mindjárt azzal, ami ezen az úton az előszóban már megemlített Glatz könyvön felül elindított. Vegyük csak elő a Népszabadság 1998. március 17.-i számát, ahol beszélgetést közöl Rédei Károly bécsi professzorral. Daniss Győző riportja. Idézem, mert nagyon tanulságos! De nem tudom megállni, hogy ne értelmezzem, ne biggyesszem hozzá azonnal a felmerült kérdéseimet, gondolataimat, megjegyzéseimet és kételyeimet. Már a címe is megrázó! Íme:

“Dilettáns délibábok vibrálnak újra:

Rédei Károly nyelvünk régmúltjáról, őstörténe tünk valóságáról”

“Rédei Károly, a bécsi egyetem finnugor intézetének tanszékvezető tanára új könyvében4 a nyelvtudomány legújabb eredményeinek ismeretében szól őstörténetünkről, bírálva ezenközben a mostanában újra elburjánzani látszó, históriánk megszépítése kedvéért megalkotott és nagy hévvel hirdetett elképzeléseket. A professzort a valószínűleg már az idén a könyvesboltokba kerülő munka summájáról kérdeztük.

– A nyelvtudomány – műveljék bárhol a világon – határozott különbséget tesz különféle népek genetikai rokonsága és nyelvük rokonsága között. Az izlandiak nyelve hiába rokon az úgyszintén az indoeurópai nyelvcsaládba tartozó perzsával, az őket beszélők között nincs genetikai rokonság. És megfordítva: honfoglalás előtti eleink hiába kerültek genetikai kapcsolatba, például a kazárokkal, a magyar nyelv mégis csupán szavakat, nem pedig nyelvtani rendszert vett át e bolgár–török nyelvű népességtől. Márpedig csupán szavak átvételének vagy átadásának bizonyítása nem elegendő annak kimondásához, hogy egyik nyelv rokona a másiknak.”

Tökéletesen egyetértek Rédei Károllyal: nem elegendő a szavak egyezése, több is kell hozzá. Az indoeurópai rokonságkeresés és bizonyítás egyébként elsősorban szavak alapján történik. Nyelvtani elemzés ritkán kerül elő5, a szavak összehasonlítása az abszolút. Ráadásul még az u.n. Grimm-hangtani törvények alapján. Ez a XIX. században még érthető és elfogadható volt, mint pl. W. D. Whitney előadásaiban6. Pedig még a közelmúltban is így volt, ahogy ezt, pl. Benveniste munkájában olvashatjuk7. Az örmény nyelvet besorolták az indoeurópai családba, merthogy van mintegy 900 szava, ami azokéval rokon8. Ámde a nyelvtana? Igaz, a baszk és a grúz rokonságának kimondásához meg elég volt 80 szó azonossága is9.

Egyébként mit jelent az, hogy egy nyelv rokona egy másiknak? Rédeinél egyértelmű az, hogy származást. Csak a kérdés az, hogy mi a származás iránya? Rédei szerint a magyar származik és minden, ami a magyarban van, az valahonnan származott. Megint csak kérdés, hogy ez jogos-e? Miből gondolja Rédei, hogy a magyarok és a kazárok örökletes (genetikai) viszonyban állnak? Elegendő-e az, hogy Árpád ‘csapatában’ két kabar törzs (vagy törzstöredék) volt? Ez már örökletes viszonyt jelen? Biztos-e, hogy a kabar és a kazár azonos? Biztos-e, hogy onnan vett át szavakat a magyar? Milyen a nyelvi viszony két nem egyenlő számú, sőt, nagyon eltérő számú törzs, vagy nép u.n. keveredésekor? Melyik ad és melyik vesz át kifejezéseket? Létszámtól, vagy kulturális színvonaltól függnek-e ezek a kérdések? Mit is jelent valójában egy kulturális színvonal? Kérdés kérdés után! Vajon mi ezekre Rédei válasza? Professzor úr kijelentései sommásak! De ezekre a később még visszatérek10, most olvassuk tovább a riportot:

“– Meddig nyúlhat vissza az időben a XX. század végének a magyarság múltját kutató nyelvtudománya?

– A Krisztus születése előtti hatodik és negyedik évezred között létezett egy ősnyelv. Abból az idők folyamán különféle szabályos változásokkal egész seregnyi mai nyelv alakult ki. És föltehetőleg létezett egy genetikailag talán már akkor erősen keveredett ‘ősnép’. Az uráli ősnyelv utóbb kétfelé ágazott – ez a kétfelé ágazás később újra és újra megismétlődött. Az uráliból lettek a szamojéd nyelvek és a finnugor. A finnugorból a finn-permi és az ugor. Az ugorból a magyar és az obi ugor. Az utóbbiból két legközelebbi rokonnyelvünk, a vogul és az osztják. Az ugor ág nem sokkal a szétválás előtt már nyelvjárásokban létezhetett: az északabbra élők az obi ugorrá fejlődő nyelvjárást, a déli népcsoport a leendő magyart beszélte.

Föltehetően? Egy ‘genetikailag talán már akkor erősen keveredett “ősnép”’? Ősnyelv? Honnan van rá a bizonyíték? Mennyiben több ez, mint föltételezés? A XIX. századi indo-germán történeti tudomány él ezzel a fogalommal, az tény, közel egy évszázadig használták, sőt még ma is többen használják. Ha az “ősnép” elképzelés – tegyük fel – működött az indoeurópai nyelvtudományban, akkor kötelezően működnie kell más nyelvek viszonylatában is? Pedig ma már az indoeurópai ősnép felfogása sem látszik elfogadhatónak11.

– Hol élt az “ősnép”, és hol éltek az említett későbbi nyelveket beszélő embercsoportok?

– Az őshaza helyéről két alapföltevés van. A földrajzilag szűkebb uráli őshaza elméletét ma főképpen magyar nyelvészek vallják. Eszerint a hat-nyolcezer évvel ezelőtti elődeink Nyugat-Szibériában, az Urál-hegység keleti lejtői és az Ob alsó és középső folyása közötti területen éltek. Az évszázadok hosszú során megszaporodott számú népesség a könnyebb megélhetésért átvándorolt az Urál nyugati, európai oldalára, a Káma és a Pecsora vidékére, a finnugor őshazába. Egy részük itt is maradt, ám a távolabbi nyelvrokon zürjének később, az időszámításunk kezdete utáni X–XVI. században a vogulokat és az osztjákokat visszaszorították az Ob-vidékre. A másik, finn kollégáktól már századunk elején hangoztatott és mostanában világszerte tért hódító ‘szélesebb őshaza’ elmélet szerint az uráli őshaza Nyugat-Szibériától egészen a Volgáig, a finnugor őshaza onnan egészen a Baltikumig húzó dott. E föltevés vallói – magam is közéjük tartozom – úgy vélik, hogy a mai finnugor nyelveket beszélők az obi ugorok és a magyarok kivételével lényegileg már évezredekkel ezelőtt is ott éltek, ahol utódaik ma.

Az i.e. 6. évezredben az Urál keleti, sőt, északkeleti peremén? Akkor ott ember nem élt!12 Oda csak az i.e. 5. évezred környékén érkezik meg egy népesség. Honnan veszi Rédei, hogy “az évszázadok során megszaporodott számú népesség”? Mitől szaporodott meg? Vannak erre adatai? Kétlem!13 A finnek által megjelölt u.n. ős haza mások (pl. Anthony14, vagy Gimbutas15) szerint más nyelvcsalád, az indoeurópaiak őshazája volt. Akkor most végül is mi a helyzet? Azonos területen teljesen eltérő szerkezetű nyelvek őshazája lenne? Vagy esetleg ez sincs bizonyítva, esetleg nem is bizonyítható? Ha a keleti oldalon, a nehezebb életkörülmények mellett élők szaporodtak meg, akkor a nyugati oldalon ez nem állhat fent? Ott nem élt akkor senki? Vagy ha élt, akkor azokat rohammal űzték ki onnan? Aligha, hiszen gyalogosan eléggé nehéz száz kilométerekre élőket megrohanni, hiszen akkor még nincsenek közlekedési eszközök. Különösen, mert az életformájukból eredően jó, ha úgy átlagosan tíz-tizenöt négyzetkilométerenként megtalálható egy-egy személy16. Kőbaltával és kőkéssel is eléggé nehéz verekedni és a fémeket akkor ott még nem ismerik, nem ismerhetik. No, meg abban az időszakban arrafelé sem emberölő fegyvernek, sem háborúknak nincs nyoma. Igaz, az i.e. 6. évezred elején már vannak, akik a háborúskodásra képesek, emberölő kőkéseik is vannak, de azok innen sokkal délebbre laknak, a sztyeppe és az erdő határán és attól még délebbre17. Ekkoriban kezd a réz még délebbre, pl. a Kárpát-medencén belül elterjedni, de igazi fegyverré még csak esetleg évezredek múlva válik. Akkor hogyan is van ez? Meglátjuk a későbbiekben18. Mindenesetre felhívom a figyelmet az utolsó mondatra! Ezzel egyetértek, de azzal a megszorítással, hogy talán a magyar is ott élt évezredekkel ezelőtt, ahol ma él. Erre már néhai Magyar Adorján néprajztudós is utalt, amikor kijelentette: “Nem jöttünk mi sehonnét. A magyar őshzája a Kárpát-medence”19. Node, egyelőre menjünk tovább:

“– Mikortól eshet szó immár ‘valóságos’ magyarokról?

– Körülbelül két és fél, legföljebb háromezer esztendeje. Akkor kezdődött meg a fokozatosan magyarrá váló ugorság önálló élete. Akkor kezdtük vándorlásunkat az Urál-vidéki őshazából, az erdővidék és a sztyeppe találkozási területeiről – a mai Baskíriából – nyugat felé. Az ok: a keletről érkező török nyelvű népek szorongatni kezdtek bennünket. Őket meg a régi legelőik pusztulása, a szárazabbra forduló éghajlat vetette ki előző területeikről.”

Itt azért már van némi történeti mag is: a türk törzsek valóban elindultak a Mongólia környékéről nyugat felé. Erre vannak magyar nyelven kiadott adatok is20, bár a szerző, Osetzky Dénes bizonyára egy nyugati öreg úrnak számít Rédei szemében, különösen, mert nem áll a kizárólagosan finnugor eredet mellé. Ráadásul a türköt tekinti meghatározó forrásnak (közép-ázsiai eredet). Csakhogy az időponttal vannak problémák. Ez a török (ogur) mozgás ugyanis közel egy évezreddel már korábban megkezdődött21.

“– Akkoriban kerültek bele a magyarba a régi török jövevényszavak?

– Akkor is. Tudni kell, hogy 35-40 nyelv tartozik a török nyelvcsaládba. Sokkal közelebb vannak egymáshoz, mint a finnugor nyelvek. Egy azeri ember ma is fennakadás nélkül megérteti magát egy isztambuli törökkel. A mi elődeink a VI–VIII. században a bolgár–török nyelvek közül elsősorban azzal találkoztak, amelyiket a kazárok beszélték. Azok a kazárok, akiknek birodalmába egy időre a magyarok is betagozódtak, és akikkel természetszerűleg genetikai rokonságba keveredtünk. A magyarban körülbelül 300 török jövevényszó van. Ez nem kevés – de kevesebb, mint a majdnem 1000 finnugor eredetű. A finnugor eredetű szavak használatbeli aránya ennél az aránynál is nagyobb. Még bizonyosabban igazolja a finnugor rokonságot nyelvünk grammatikai rendszere.”

Hm, hm. A Collinder-féle finnugor etimológiai szótárban22 mindössze 504 magyar szó szerepel úgy, hogy minden bizonnyal finnugor alapú. Ez lenne csupán a bizonyíték a finnugor eredet mellett? Persze, létezik egy másik finnugor etimológiai szótár is, aminek Rédei Károly volt az egyik szerkesztője, és, amiben sokkal több szó kerül finnugor alapra, egy “talán azonosítható...”, vagy hasonló megjegyzés kíséretében, de erre később még ugyancsak visszatérek23, merthogy ezek az elemzések, azonosítások néha bizony alaposan megkérdőjelezendők. A török szavak száma sem kevés és nem egy nagyságrenddel kevesebb, mint a finnugor, ha egyáltalán kevesebb.24 Lehet-é ez egy szoros rokonság, sőt, egy származás elméleti alapja? A suméristák is közel ezer szót tudnak ‘felmutatni’ – köztük több szócsaládot, u.n. homonimát25 –, és akkor a rokonság mégsem megfontolandó? Sőt, mereven elutasítandó? Nem csak az eredeztetés, egyáltalán a kapcsolat? Milyen alapon? Ha akkor a törökök már részben szétszakadtak, a magyarok meg még az ugorokon belül éltek, akkor miért vannak az egyes török nyelvek közelebb egymáshoz, mint a magyar az ugorokhoz? Az ugor nyelvek gyorsabban változnak talán? Van erre Rédei tanár úrnak adata? Több mint valószínű, hogy nincs. Mindezekről később még bővebben szót ejtek26.

Megemlíti Rédei a finnugor nyelvek grammatikai rendszerét. Zsirai Miklós27 a harmincas években jelentetett28 meg egy könyvet, amiben a nyelvtani összehasonlítást is felhozza a származtatás bizonyítékaként. A könyv meglehetősen impresszív, mert Zsirai többször is megjegyzi, hogy amit összehasonlításként felhoz, az csak egy töredéke annak, ami létezik. Egyik példája a magyar többes szám -k jele. Fel is hoz rá mindjárt három példát is, hogy a finnugor nyelveknél is ez a többes szám (lapp, mordvin). Később azonban majd erre is vissza kell térni, merthogy azon a három példán felül nincs is több -k hangzójú finnugor többes szám. A finnugor nyelvek többes szám képzése ugyanis nem azonos a magyaréval. Más nyelveknél azonban előfordul a -k, mint többes szám jele: pl. a kaukázusi nyelvcsaládhoz sorolt baszkban29 és az indoeurópai örményben30.

“És mindehhez hozzá kell tennünk, hogy nemcsak török, hanem négy-ötezer esztendős indoeurópai jövevényszavak is vannak a finnugorban. Majdnem száz. Még olyan alapszó is akad köztük, mint a víz – pedig magát a vizet nyilvánvalóan ismerték eleink, azt senkitől sem kellett ‘átvenniük’. Csakhogy a víz fontos, mondhatni szent dolog volt. És egy szent dolgot a régi emberek igyekeztek nem megnevezni, hanem csak körülírni. Vagy – mint a víz esetében is – az illető dologra átvették egy másik nyelv szavát. Azt gondolván, hogy ha idegen nyelven szólnak róla, a szellemek nem értik meg, mit mondanak, ennélfogva nem is árthatnak nekik.”

A víz szinte minden nyelven v- ill. rokon képzésű, pl. u- hangot tartalmaz. Elképzelhetetlen, hogy EZT Rédei ne tudná, mégis AZONNAL jövevényszót emleget31. Persze, indoeurópai forrásból, mert honnan is jöhetne máshonnan, hiszen ott az ‘igazi és egyetlen lehetséges kultúra’, nemde? Zsirai is, amikor egy ‘fejlettebb’ kultúrába botlik, azonnal megjegyzi32, hogy:

“Eddig semmi döntő bizonyítékot sem találtak arra, hogy Északkelet-Európa e kőkorszakbeli halász vadász lakosságában csakugyan a finnugorságot kell látnunk; azt viszont valószínűnek tartják, hogy a nyugati, délnyugati szomszédságban volt fejlettebb, u.n. Fatjanovo-kultúra indo-germán eredetű.”

No persze, ilyenkor a sémitákról sem szabad elfeledkeznem, mert a vezérideológusok között az még egy kultúrát teremtő rassz! Van-e még más is? Majd a későbbiekben ezt a gondot újra elővesszük33, merthogy természetesen a kultúra nem korlátozódik sem egyik, sem másik rasszra, sőt, egyáltalán nem rasszi jellemző. Ez csupán a rasszisták szemében az. Természetesen, olyan szent volt a víz és olyan primitív a magyar kultúra, hogy a vizet még meg sem meri nevezni!? Négy-ötezer évvel ezelőtt hol lehetett a magyar az indoeurópaiakkal kapcsolatban? Ha mégis volt valahol, akkor azok melyik részével? Kiktől kellett ezt a szavát is összelopkodnia? Egyébként, hol vannak az adatok, amik ezt igazolnák? Sehol. A víz különben finnugor szóként került be Collinder etimológiai szótárába34. Igaz, elképzelhető, hogy voltak fogalmak, amiket közvetlenül nem neveztek meg az ősök. Zsirai hivatkozik is az obi ugorokra, akik pl. a medvét nem voltak hajlandók megnevezni “holmi babonás félelem miatt”35. Vagy az is elképzelhető, hogy a farkas is ilyen tabu volt. De a medve, a farkas és a víz szerepe a kultúrákban azért alapvetően más. Nincs annak nyoma, hogy a magyarban a víz totem lett volna. A kelták ugyan magukat folyó istenségektől származtatták36, azaz a vizek náluk totemként is megjelennek, a vizet mégis megnevezték (l. pl. uisce az írben) sőt, a folyók nevét is kimondták (pl. Danu istennő, azaz Duna).

“– Hogyan lett az említett mindössze 300 török eredetű szó – ráadásul a mindennapi használatban a finnugor eredetűek zöménél kevésbé gyakori szó – már egy évszázadnál hosszabb ideje a nem a finn ugor, hanem a török nyelvrokonságot hangoztató nézetek alapja?

– A finnugor nyelvrokonságot tagadó nézeteknek csak az egyike bizonygat török nyelvrokonságot. Más nézetek más nyelvekkel rokonítják a miénket. Ezeknek az elméleteknek a hirdetői általában jó szándékú – jobbára külföldön, emigráns sorban élő, nagyobbrészt idősebb – emberek, akik magányos ságukban, elszigeteltségükben szeretnék fényesebbnek látni, dicsőbbé tenni a magyarok múltját. Azt hívén, hogy a “halzsírszagú” lapp vagy a finn atyafiság bemocskolja dicsőségünket – pedig a gyűjtö gető, vadászó, halászó életformát történelme során valamennyi nép megélte, az egyáltalán nem szé gyellnivaló. E délibábot kergető nyelvészkedés művelői nem tanult nyelvészek, hanem más szakmák ban, más tudományokban járatos emberek. Ritkán törődnek a grammatikai rendszernek a nyelv rokonságot első renden bizonyító azonosságával, megelégszenek bizonyos szavak összehasonlítgatá sával – többnyire azonban csak azokat a szavakat veszik figyelembe, amelyek a teóriájukat igazolják. Ráadásul sokszor egyszerűen rosszul, helytelenül olvasnak el idegen szavakat, rosszul értelmezik han galakjukat, vagy téves jelentéseket állapítanak meg. Nemegyszer a használt forrásokat oly mértékben félreértik, félremagyarázzák, hogy például a sémi nyelvcsaládba tartozó akkád nyelv szavait tekintik annak. Sokuknak politikai megfontolásaik vannak ott, ahol politikai okok föl sem vetődhetnek. Egy ideig azt hajtogatták, hogy a Habsburgok érdeke a magyaroknak az elmaradott, “vadember”osztjákokkal, zürjénekkel, cseremiszekkel való rokonítása. Utóbb Bécset képzeletükben Moszkva váltotta fel – csakhogy megfeledkeztek valamiről: a szovjet rendszer nem kedvelte a kisebb népeket, a húszasharmincas években likvidálta a finnugor nyelvű népek értelmiségének zömét. Miért kellett vol na hát hangoztatnunk az üldözöttekkel való rokonságunkat?! Gyakori “érv” volt az is, hogy a finnugor nyelvrokonságot bizonyító tudósok között sok volt a német vagy zsidó származású. Csakhogy a polgá ri fejlődésnek ez általános velejárója volt, az órásmesterek között is viszonylag nagy volt a német vagy zsidó származásúak aránya.”

Abban részben igaza van Rédei Károlynak, hogy a sumér eredeztetés hívei meglehetősen szabadon bánnak a szótövekkel, a hangváltozásokkal. De kérdés az, hogy maga Rédei hogyan bánik azokkal? Későbbiekben be mutatom, pl. a hattyú szó etimológiáján37, hogy Rédeiék etimologizálása sem különb annál, mint amit egyébként jogosan bírálnak. A nyelvtan is majd egy komoly vizsgálat tárgya lesz38. Had’ jegyezzem meg, ha netán valaki a finnugor elméletet a belső ellentmondásai alapján bírálja, az még egyáltalán nem jelenti azt, hogy magát a modellt, vagy az atyafiságot “halzsírszagú”-nak tartaná. Az ok a bírálatra nem föltétlenül csak a belső érzékenység, vagy hősiesebb múlt igénye, lehet ennél súlyosabb ok is: önellentmondásosság! Egyébként, ha egy kultúrának, vagy nyelvi közösségnek van hősies múltja is, akkor annak a tagadása ugyancsak hazugság. Azt pedig, hogy az osztrák – és következésképpen a germán – arisztokrácia, tudományos élet és politikai vezetés általában lenézte az “ázsiai sztyeppékről szalasztott” magyarságot, nem kell bizonygatni, mert ez kellőképpen dokumentált39. Az indogermán ‘kultúrprioritás’ elve jól ismert, számos képviselője van, a vonatkozó tudományterületen pl. Hunfalvi, Budenz és még sorolhatnám. Attól, hogy esetleg mások nem ismerik el a magyarnak az ugorból való származását ez még azt sem jelenti, hogy tagadnák a finnugor rokonságot. Pl. Götz László40 elfogadja, hogy a magyar és a finnugorok rokonok, a magyar nyelvet és kultúrát mégsem származtatja az ugorokéból.

“Efféle tudatlanságok, képtelenségek vezettek oda, hogy nyelvünket a sumérral, bizonyos afrikai nyelvekkel, sőt az új-zélandi maorik nyelvével rokonították. Néhányan meggyőződéssel hirdették, hogy a sumér, sőt a világ minden más nyelve is a magyarból származott. És mindez nem korlátozódott az 1800-as évekre! Századunk terméke Csicsáky Jenő munkája, amelyben a szerző fölteszi egy Mu nevű, utóbb a Csendes-óceánba süllyedt földrész létezését – azzal, hogy ezt a kontinenst magyarok lakták, és hogy ők tanítottak meg mindenki mást földművelésre, állattenyésztésre. Plessa Elek pedig alig három évtizede jelentette meg az Egyesült Államokban azt a könyvét, amelyikben többek között az áll, hogy az Isten az űrből küldte a Földre az első emberpárt, a magyar Ádámot és Évát. Istennek tulajdonítja a mű a Kárpát-medence oszlopokkal való “kikarózását” is, hogy az legyen a magyarok hazája. A képtelenségek betetőzése: párizsi és moszkvai politikusok a jezsuiták nyomására vették el Trianonban az ország nagyobbik részét.”

Efféle tudatlanságok, képtelenségek – mondja Rédei Károly. Súlyos a kritika, de magát Rédeit is ezzel szembesítenünk kell. A későbbiekben majd meglátjuk41, hogy az ő ismeretei mennyire fedik a nem-tudatlanság, nem-képtelenség fogalmát és elégítik ki annak mértékét. Csicsáky, vagy Plessa gondolatai valóban mesébe illőek, de a történész végzettségű és nyelvészetet is professzionális mértékben tanult Padányi Viktor, vagy Götz László, ill. Osetzky Dénes, vagy legutóbb Marácz László42 és Kiszely István43 munkája már korántsem az. A kritika azonban az ő munkáikra ugyanúgy vonatkozik, mint Csicsákyéra. A finnugor eredet hivatalos modellje pedig nem csak más modell bevezetésével kérdőjelezhető meg, sőt leginkább nem úgy, hanem a saját ellentmondásainak bemutatásával. Erre a későbbiekben majd több példát is felhozok44.

“ – Ha megalapozatlanok is a délibábos elképzelések, nincs-e bennük mégis olyan elem, ami gazdagíthatná a tudományt? Ahogyan a legképtelenebb örökmozgótervben is akadhat például olyan új csapágymegoldás, erőátviteli vagy a súrlódást csökkentő ötlet, amelyik jobb az eddig ismerteknél.

– Kicsit rosszmájúan azt mondom: a dilettánsok munkái legföljebb a pszichiátereknek adhatnak kutatási anyagot. A nyelvtudománynak ezekkel a nézetekkel egy dolga lehet. Meg kell cáfolnia és el kell vetnie a – sajnos egyre többször nyilvánosságot kapó – dilettáns tételeket. Hogy ne torzíthassák el a múltunkat, ne tehessék tönkre a magyarság valós identitástudatát."

Csudálatos és elragadó, nem vitás! Csicsáky kisded mesének beillő munkáját idézni, és ez alá vonni mindenkit, aki a hivatalos, a professzor úr hitének megfelelő modellben nem hisz. Ide vonni Padányit – hiszen rá is hivatkozik, amikor a külföldön élő öregurakat említi – meg Götzöt. Rendben van, el kell ismerni, hogy Csicsáky, sőt, mi több, Baráth Tibor, Szilvássy és még néhányan valóban eléggé elrugaszkodnak a józan ész határaitól, de nem úgy Padányi, Götz, avagy újabban Marácz László nyelvész, Varga Zoltán írásszakértő45 és Kiszely István antropológus. Kevésbé konok hittel nyúlnak ők a kérdéshez, mint maga Rédei. Nézzük meg hát, hogyan is áll a finnugorizmus egyéb mértékadó ismeretek tükrében. A magyarság valós identitástudata fontos szempont, ebben egyetértünk. A kérdés az, hogy ki és mennyire torzítja azt?

Rédei tanár úrnak az ezután következőket MINIMUM illene ismernie, tudnia. Azután, ha ismeri, az ebből származó kérdéseket is illene föltennie és azután még meg is válaszolnia – esetleg. Különösen, mert ő a bécsi finnugorisztikai tanszék vezetője, tehát amit pl. az elkövetkezőkben a nyelvekről bemutatok, azt neki mindenképpen tudnia illene. De vagy nem tudja, vagy az ellentmondásokat nagyvonalúan átlépte, vagy az azokból eredő kérdésekre a választ nem kívánta megadni. Esetleg talán félt megadni a választ, vagy….? De ez már föltételezés, inkább maradjunk a szárazabb tényeknél.

(folytatjuk)

1 Lásd például Gáboriné (1980), p.: 10.

2 Lásd erről részletesebben Makkay (1996) tépelődéseit.

3 Lásd a 7. oldaltól.

4 Rédei Károly: Őstörténetünk kérdései, Finnugor Füzetek 10. Felelős főszerkesztő: Domokos Péter és Klíma László, Budapest, 1998. A könyvet ugyan nem kaptam meg, de stílusát tekintve semmivel sem tűnik másnak, mint amit a következő riportból láthatunk. A könyv hangvételére, stílusára és kritikai tartalmára reagált Bakay (1998a) a Turán XXVIII 5. számában, pp.: 5-10.

5 Egy ilyen ritka kivétel Lockwood (1972) munkája, ahol a nyelvtan összehasonlítása kiemelten szerepel, de Childe (1926) is közöl nyelvtani anyagot, pp.: 13-15.

6 Whitney (1867).

7 Benveniste (1973).

8 Lockwood (1972), pp.: 176-183.

9 Gábori (1978), p.: 254.

10 Lásd a 4.33 sz. fejezetet a 102. oldaltól

11 Götz (1994), p.:100., majd idézi Harmattát (p.: 427), aki maga sem tartja elfogadhatónak az indoeurópai nyelvi családfa modellt. Lásd még Renfrew (1987), pp.: 75-98, ill. Götz elemzését a kérdésről pp.: 407-427.

12 Götz (1994), p.: 311., ahol idézi László Gyula Hajdú Péternek adott válaszát: “Sajnos azon a területen, amit Hajdú Péter kijelöl, semmi nyoma az általa mondott korban az emberi életnek.” Ez a terület pedig a Volga keleti folyásának könyökétől északra eső Kelet-európai ill. Nyugat-ázsiai területek, az idő meg őskőkor ill. átmeneti kőkor, azaz ezen a területen az i.e. 4000 előtti idők.

13 Lásd később 4.1 sz. fejezetet, a 89. oldaltól.

14 Anthony (1996), p.: 34.

15 Gimbutas (1982), p.: 34, ill. részletesebben kifejtve lásd Gimbutas (1991), pp.: 352-401.

16 László (1981), p.: 38., ill. részletesen idézve a 91. oldalon.

17 Gimbutas (1991), pp.: 352-356. No meg ezek ‘fejlettebb műveltségűek’, így föltétlenül indogermánoknak kell lenniük, ha hiszünk Zsirainak (lásd a 10. oldalon az idézetet).

18 Erre a kérdésre 6.1 sz.. fejezetben térek vissza részletesebben, lásd a 124. oldaltól.

19 Idézi Badinyi-Jós (1986), p.: 5, ill. Badinyi-Jós (1996), p.: 24. Magyar Adorján felfogását részletesebben is ismerteti Magyar (1996), pp.: 45-46. E szerint a magyarok a Kárpát medencében tartózkodnak már a jégkorszakot megelőző időktől fogva. Magyar Adorján könyvé nek (Magyar (19956)) előszavában a következőket írja (kiemelés tőlem): „Megjegyzem itt még azt, hogy fajunkat illetőleg a ’turáni’ elnevezést csak azért használom, mert ez már általánosan elfogadott, habár tudom, hogy fajunk őshazája nem a Turáni Fennsík volt, hanem Közép-Európa Kárpát-medencéje, azaz tehát Magyarország területe.”. Magyar idézett munkájából azonban az is kiderül, hogy ez az elképzelése eléggé független évszázadunk régészeti és természettudományos kutatásainak az eredményeitől és leginkább csak szóelemzésekre alapszik. A gondolatot azonban mégis fontosnak tartom és a továbbiakban majd többször is visszatérek rá.

20 Osetzky (1977). pp. 57-76.

21 Az i.e. XIII. században, Lásd Osetzky (1977), p.: 58.

22 Collinder (1977).

23 Lásd 97. oldal.

24 Lásd Kiszely (1996), p.: 74. Sára Péterre hivatkozik, aki “az eddigi 300 török eredetű szavunk mellé még 1500-at hozzásorol”.

25 Lásd Bobula Ida, Csőke Sándor, Zakar András, Götz László, Padányi Viktor munkáit. Csőke Sándor valóban teljesen szabadon gazdálko dik a mássalhangzó változásokkal a Szumér-Magyar Egyeztető Szótár c. munkájában (kéziratban), de ő alapvetően figyelembe veszi a rokon népek (mind a finnugor, mind a türk) szavait is. Zakar András tanulmányát (Zakar (1971)) asszirológusok meglehetősen kemé nyen támadták és kimutatták, hogy a ‘rokonnak’ tekintett szavaknak nem sok köze van egymáshoz. Bobula Ida szóazonosításai ma már úgyszintén megkérdőjelezhetők. Idézett könyvének 58. oldalán maga is megjegyzi, hogy az általa feldolgozott szavak zömmel akkád ill. asszír szavak, de nem tudja elképzelni, hogy azok ne a magas sumér kultúrából erednének. Götz is megjegyzi (p.: 1075), hogy a szavaknak az akkád-asszír hasonlósága a babiloni uralom utáni sumér menekülés miatt jogos. Így az ‘ezer’ szó bizony ott sem állja meg a helyét. Götz (1994) homonima elemzése (pp.: 125-131) azonban mindenképpen figyelemre méltó! Az u.n. Grimm törvények törvény minőségét erősen megkérdőjelezi munkájában.

26 A nyelvek változásának a kérdéseit részletesebben a 4.31 sz. fejezetben taglalom a 94. oldaltól.

27 Zsirai (1935).

28 Lásd a 103. oldalon, ill. lásd a III. Táblázatot a Függelékben: Nyelvtan

29 Laka (1998), Aulestia (1989), p.: a24-a27.

30 Lockwood (1972), pp.: 179, 181.

31 Hogy mit tekintenek a finnugorizmus hívei jövevényszónak? Lásd erről részletesebben Marácz (1998) cikkét a Turán-ban (különös hang súllyal pp.: 18, 24-25), ill. Marácz László: Hungarian Revival, Political Reflections On Central Europe, Niuwegen, Aspekt, 1996. Idé zi: Bakay (1998a), p.: 6.

32 Zsirai (1935), pp.: 126-127.

33 Lásd pl. a 26. oldalon.

34 Collinder (1977). p.: 83. 35 Zsirai (1935), p.: 121.

36 Ellis (1994), pp.: 118-119.

37 Lásd 97. oldal.

38 Lásd részletesen a 4.33 sz. fejezetben a 102. oldaltól.

39 Lásd pl. Zsirai (1935) munkáját, ahol ez lépten-nyomon átsüt. Zsirai zömmel Budenzre és kortársaira épít. Dümmerth (1977), p.: 383 már II. Endre idejéről is idéz adatokat, ahogy Gertrúd és német környezete lenézte a magyarságot. Pedig akkoriban az Árpádok udvara a francia udvarral egyenértékűen magas színtű volt, még Dümmerth szerint is, aki pedig könyvében egyébként meglehetősen lebecsülőleg nyilatkozik az akkori magyar általános műveltségről.

40 Götz (1994) több fejezetén ez a gondolat végigvonul.

41 Lásd pl. a hattyú etimológiáját, a 97. oldalon.

42 Marácz (1998).

43 Kiszely (1996).

44 Lásd pl. az embertani kérdéskört részletesebben a 3. fejezetben a 80. oldaltól kifejtve.

45 Varga(1993a), p.: 97.

Kapcsolódó cikkünk: