Czigány Edit: A bizonytalanság gyötrelme

Minden bizonnyal elvétettem az utat, és azért nem akadt társam az Univerzum magányos országútjain, mert eltévedtem egyedül.

Ezek szerint nem akadt elme, aki úgy látja a Világot – „Mája fátylaként”, a hinduk szerint –, ahogy én.

Mi rendezzük be magunk köré a Világot. Nincsenek elérendő célkeresztek, megmászandó magaslatok, térképek, állomások, nyugvópontok. Semmi sincs!

Mint egy házat, mint egy lakást, mint egy kertet, mi rendezzük be az „Üres Teret”.

Magunk döntöttük el, hogy a napfelkeltét vagy az alkonyatot fogjuk-e élvezni.

Milyen növényeket, virágokat, fákat szeretnénk látni.

A lakásban milyen bútor legyen, hol, melyik sarokban, milyen színű, mire használjam, stb.

Nem sorolom, de az utolsó kis tányér, pohár, zokni, seprű is az én választásom, nemtörődömségem eredménye, és az vesz körül.

Az utolsó papírfecniig, amit beengedek a lakásba, a környezetembe, az mind én vagyok.

Tehát én alkotom meg folyamatosan a saját körülményeimet, mikrovilágomat, amelyen keresztül a nagy egészet is – persze kisegérként – én szemlélem.

Ehhez az agyi keretet, a feltételezéseket, a tanult hiedelmeket, a társadalmi össztűz alatt készült gondolnivalókat, a karácsonyi ajándékokat, a hiú kis ötleteket, a megrendítő könnyeket, a belső, igazi zokogásokat, a hazugságokat, a lehetetlen kívánságokat, vágyakat is – mi adjuk.

Nincsenek elérhető, a Világ által meghatározott, konkrét anyagi vágyak, struktúrák, csak gomolygás van, energiaörvények, hívások, vonzások és taszítások, amikbe bele lehet keveredni, részt lehet venni a sodrásukban.

Együtt lehet áramolni velük valamilyen ismeretlen cél felé. Talán adódik alkalom, kiszállni belőle egy gyötrelmes, könyörületes pillanatban, de alapvetően nem lehet átlátni az atomok, kvantumok öntörvényű, halálosan kéjes ölelése fölötti uralomra-jutás lehetőségét.

Nem tudom.

Csak azt, hogy letenném a fegyvert.