Czigány Edit: Bikasirató

Nagy, széles mező. Egy vasúti sínpár szeli át.

Vidéki állomásépület. Mellette kőből épült, lejtős, árupakoló plató.

Sokan állunk a délutáni napsütésben. Várjuk a pesti vonatot.

Teherautó érkezik. Háttal szorosan a platóhoz áll, ami így lejáratot képez az autóról.

Csaholás hallatszik. Kis, fekete puli sürgölődik.

Pufajkás, csizmás emberek kászálódnak le a kocsi vezetőfülkéjéből.

Vasárnapi utazáshoz öltözött, elegáns közönség. Világos nyári kosztümök, galambszürke ballonok. Halk beszélgetés moraja motoz a levegőben.

Megszokták, nem veszik észre a pusztaság megejtően finom, ködbe vesző színárnyalatait.

Unatkoznak, bámészkodnak.

A tekintetek lassan megállapodnak a teherautón és a készülődésen.

A teherautó hágcsóját lecsatolták. A kutya egyre izgatottabb.

Hatalmas bikát tuszkolnak az autóból a lejáró felé.

Az állat meg van kötözve, az embereknél korbács, a puli magasakat ugrik.

A bika minden lépésnél lecövekeli magát.

Verés, durva kiáltások, őrült csaholás, egy lépés előre.

Mindenki a küzdelmet figyeli.

Nem tudni, mennyi ideig tart, amig elvezetik az állatot az állomás mögötti gazdasági épületek irányába.

Már vagy három menetet végignézünk, amikor távolból kis füstoszlop jelzi, hogy közeledik a vonat.

Most egy ritka erőteljes példány kerül sorra. Már a plató tetején nem lehet vele bírni.

Nyilván fel van bőszülve a sorstársak hatására.

A nap láthatár szélén van.

A bika leszegi a fejét, nem mozdul.

A vonat közeledik.

Az állat – egyszerre csak – bömbölni kezd, és megrázza magát.

Úgy hullik le róla ember, kutya, kötél, mintha madzagon rángatott marionett-bábuk volnának.

A rémült közönség pánikban ugrál fel a még mozgó, bekúszó vonatra.

Dermedten állok.

A nap narancsszín korongja épp a bika fekete sziluettje mögé kerül.

Úgy áll ott a fényben, mint egy görög győzelemisten.

Megvetően szétnéz – egy örökkévalóságnak tűnik –, majd fejét lehajtva, egyedül megindul az úton lefelé.

Tiszaföldvár, 1967. nyár