Czigány Edit: Színházi dühöngés

Nem értem az irodalommal foglalkozó férfiakat.

Hogy tudja egy irodalomtörténész, egy színházi rendező felfogni az írónak, drámaírónak az emberi kapcsolatokkal, az emberi lélekkel foglalkozó műveit?

Csak úgy, hogy van rá neki vevőkészüléke. Ki hallott már olyan rádióadásról, amit vevőkészülék nélkül lehet fogni?

Ha van vevőkészüléke, az miért nem alkalmas, vagy miért nincs bekapcsolva – (nem szeretek kikapcsolódni, bekapcsolva szeretek lenni) – a valóságosan létező kapcsolataiban?

Hogy történhet az meg, hogy az irodalmi, drámai alak lelkét érti, a családjáét, a szerelméét, szeretőjéét meg nem?

Csak úgy, hogy az irodalmi, drámai mű sem az életről szól. Adónak-vevőnek ugyanis egy hullámhosszon kell lennie a fizika törvényei szerint.

Shakespeare-nek – „a brit mészárosnak” – nem volt családja, szerelme, szeretője, gyereke. Tán nem is létezett.

(Persze valaki nyilván megírta a darabokat, csak hát egy arc nélküli fantommal nehéz mit kezdeni.)

Az Élet örökös premier. Élesben, próbák nélkül.

A poros deszkavilág hamis utánzat, szánalmas menekülés az igazi szerepek elől.

„Mintha” élet, neurotikus játszma. Két óra múlva le lehet mosni a festéket, és nincs tovább se konfliktus, se szerelem, se halál.

A legfejlettebb főemlősnek már sikerült annyira szeparálódnia, és ezzel neurotizálódnia, hogy – mivel nem tudja szemmel tartani hordatársai életét – ingeréhségének következtében csinál magának ál-életsztorikat és azt kukkolja. El is jutott a „Való Világ” színvonalig.

Az életben nem képes megélni a saját történetét, belemenekül a műanyag-létbe. Deficites páciensjelölt, kiéhezett, pásztor nélküli, kezeletlen birkacsorda. Még állatorvosa sem volt, nemhogy pszichiátere.

Ez az emberiség olyan arrogánsan életellenes, hogy Isten legyen a talpán, aki sokáig hagyja mérgezni általa az Univerzumot.

2004. december