Czigány Edit: Tradíció és modernitás
A tradíciót nem hétköznapi értelmében használjuk, hogy ósdi, elavult, régi.
A szó gyökere a latin tradere=átadni ige, és az ebből eredő tradíció fogalma olyan régmúltban gyökerező tanítások láncolatát jelenti, amelynek a középpontjában a „transzcendencia” áll.
Mi a transzcendencia? A hagyományos vallások és rítusok közös alapgondolata, hogy nem csak az érzékszerveinkkel megtapasztalható, fizikai világ létezik, hanem van valami e felett létező nem anyagi, nem időbeli, hanem szellemi valóság. Nevezik ezt transzcendenciának, paradicsomnak, mennyországnak, nirvánának, örök vadászmezőknek, vagy egyszerűen csak Istennek.
A tradíció vagy hagyomány az „időfeletti örök szellem” időben megjelenő jelenléte.
Minden civilizációnak vannak olyan szellemi gyökerei, amelyek meghatározzák felépítését, az emberek gondolkodását.
Milyen módon állnak a legalapvetőbb kérdésekhez, élethez, halálhoz, Istenhez. A tradicionális társadalmak mindegyike azt vallja, hogy az ember lényegét tekintve szellemi származású, életének célja, hogy újra megtalálja Istent.
„A történet előtti időben a föld minden népe a lét ősforrásából merített. Azért voltak egymáshoz hasonlóak, mert mindegyik ugyanabból a szellemből élt.” – mondja Hamvas Béla.
A tradíció öröktől fogva létezik, ebből alakult ki idő, hely és nép függvényében a vallás, amely meghatározza az emberi közösségek általános rendjét, a civilizációt, amelynek az isteni renden kell alapulnia.
Honnét tudunk erről a magasabb szintről, ha idő feletti, és megfoghatatlan?
Mivel az ember – lényegét tekintve – szellemi lény, aki az anyagi világba süllyedt, képes még rezonálni a szellemi valóságra.
„Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá, és asszonnyá teremté őket.” (1Móz 1:27)
Isten megjelenik az anyagi világban. A legkorábbi időkben a felső és alsó világot összekötő kapuk még mindenki számára nyitva álltak, és a közvetlen isteni jelenlétet az emberek természetesnek vették.
Isten később prófétákon, váteszeken, költőkön keresztül szólt hozzánk.
Néhány ember, akiben nagy lángon égett a szakrális intuíció, leírta a kinyilatkoztatás szavait, ezek lettek a szent könyvek, amelyeknek a szellemiség és a lényeg megőrzése volt a feladatuk.
Amikor a világban a szellemiség ereje meggyengült, mindig érkezett egy próféta, aki megújította a kapcsolatot a magasabb világokkal.
Ezeknek a prófétáknak nem új vallás alapítása volt a céljuk, hanem az idők folyamán félresiklott, elfelejtett, rosszul értelmezett tradíció korrekciója.
Jézus a korrupt zsidó vallási életet akarta megújítani, Buddha is a brahmani védikus vallás eltévelyedését akarta korrigálni, Mohamed ugyancsak az ábrahámi vallások félrecsúszásait akarta megjavítani.
A tradicionális társadalmakban mindenki tudta, hogy az élet nem független az életnél magasabb valóságoktól, és a tradíció lényege, feladata pontosan a kapcsolat megteremtése.
Nyugaton a középkorig terjedt ez az egységes látásmód. A felvilágosodás korától a létrontás erői tették hiteltelenné a tradíciót és a vallásokat.
„Az ember az anyagban teljesen elmerült. Az isteni értelem elveszett, ébersége kialudt, rangjának homályos emléke is eltűnt.” (Hamvas Béla)
Senkit ne tévesszenek meg a virágzó egyházak, jógaiskolák, meditációs központok, ezeknek már semmi közük a lényeghez.
Mi a baj a modernitással? Miért kell nekünk a szellemi világgal foglalkoznunk?
Senki nem kényszerít erre, mindenki maga dönti el, hogy miben hisz.
Az emberi léleknek szüksége van a transzcendenciára, komoly pszichológiai vizsgálatok bizonyítják ezt. Hiányában minden relatív, nincsenek erkölcsi kategóriák, nem tudjuk, mi a jó mi a rossz. El lehet hitetni, hogy az ember nem más, mint biológiai robot, lélek nélküli túlélő gép. A modern ember számára, ha nem hisz a túlvilági életben, akkor semminek nincs értelme.
A lelki nihil, korunk esszenciája mondja: „Dolgozz és dögölj meg!”
„Legyen a te hited szerint!” – mondja Jézus.
„Barátom, mit szeretsz, az lesz végállomásod: Isten, ha Istent, a föld, ha azt imádod.” (Angelius Silesius)
