Czigány Edit: Ujjgyakorlatok (Meditatív feljegyzések) 5.
Az irodalom nem más, mint a vallomás lehetősége
(Pilinszky)
ViszockijAz orosz nyelvet tíz-tizenkét évig tanultuk az iskolákban.
Mindnyájan gyűlöltük.
Az arrogáns, gyilkos, elvetemült, képmutató, elnyomó, kommunista hatalom. A „Tanácsszövetség” kötelező, állami nyelve volt.
(A röhejes neve és az emléke is töröltessék el a föld színéről. Sóval hintem be virtuális szülőhelyét is.)
Egy pohár vizet nem tudok kérni ezen a nyelven.
Az ellenállás mégsem elég hatékony.
Döbbenten tapasztaltam – munkám során –, hogy az írott orosz szövegben észreveszem a hibát, például a lágyjel, a „jerü” hiányát.
Hogyan merészelt ilyen mélységbe, a tudatalattimba, a zsigereimbe hatolni ez az elutasított tudás?
Micsoda kondicionált-kísérleti-patkány-közérzet ez?
Felháborító!
Viszockij dalokat hallgatok oroszul.
Egy szál gitárral énekel ez a kis, alacsony, kozákos, színész-énekes energiabomba, ez a lázadó bika-pasi.
Méghogy énekel?!!
Rekedten hörög, dühöng, recseg, magyaráz, gúnyolódik.
Tornádó, villámlás, földrengés, vízesés.
Musztángok vágtatnak a szakadék felé.
Víva pericoloso!
Haragszom, nevetek, dühöngök, gúnyolódok.
Beleszeretek ércesen mély, sokszínű hang-személyiségébe, indulataiba, vágyaiba, fájdalmaiba.
Ellenállhatatlan.
Lenyűgöz.
A mitikus férfihős archetípusa.
Életemben először szépnek és kifejezőnek hallom az orosz nyelvet.
Mindent értek.
Hála ennek a nyughatatlan, tiszteletlen, izgága, összeférhetetlen, makacs, iszákos, önpusztító, magányos garabonciásnak, aki negyvenkét évesen – korán és fiatalon – elfüstölt ebből a dimenzióból.
De amíg élt, „úgy beszélt, mint akinek hatalma van”.
2006. június 21.
