Czigány Edit: Az egyedüllét veszélyei, avagy a „pszichés entrópia”

(„Pszichés entrópia” = rendezetlenség a lelkünkben)

Az ember: társas lény, nem érzi jól magát egyedül. Ilyenkor önmagunkon vagy a körülményeinken rágódunk.

Nincs lehetőségünk az energiánkat valamilyen gondolatra vagy feladatra áramoltatni.

Elidegenettség érzése, rosszkedv kerít hatalmába mindnyájunkat.

A magányos ember kiszolgáltatottá válik irracionális félelmeknek, ritkán még látomásoknak is. A tengereken hosszú ideig egyedül hajózók beszámolnak ilyen látomásokról.

Gyakrabban követnek el öngyilkosságot azok, akik teljes elzártságban élnek.

A valóságészleléshez szükségünk van arra, hogy beszéljünk valakivel.

Sokszor egy „Jó napot! Hogy van?” formális üdvözlés is elég, hogy létezésünk igazolódjék, és a tudatunkat ne eméssze fel a káosz.

Az egyedüllétnek létezik pozitív oldala is.

Jobban tudunk koncentrálni.

Művészek, írók, festők, zeneszerzők stb. kedvelik az egyedüllétet.

De bármilyen tevékenység: kertészkedés, főzés stb. örömtelivé válhat egyedül is, ha fel tudunk oldódni abban, amit végzünk.

Ez olyankor van, amikor ugyan próbára tesszük képességeinket, de nem érezzük túl nehéznek a feladatot, és így nem vált ki kudarcérzést, szorongást; sem túl könnyűnek, amikor meg unatkoznánk. Az idő repül, és örömünket leljük magában a létezésben.

Gondoljunk a versenysportolókra, akik nem éreznek fáradságot, fájdalmat a verseny végéig. Csak, amikor már semmi dolguk, a verseny után, akkor már igen.

A céltalan, magányos hétvégeken szaporodnak a betegséget jelző tünetek.

A „vasárnapi neurózis” fogalmát Ferenczi Sándor, magyar pszichoanalitikus írta le a 20. századfordulón.

Sok embernek fogalma sincs arról, mit kezdjen a szabadidejével.

Érdemes naplót vezetni a hangulatainkról, az azokat befolyásoló eseményekről, és arra törekedni, hogy – lehetőség szerint – növekedjék ezeknek a pillanatoknak a gyakorisága életünkben.

Olykor akármennyire is nehezünkre esik, érdemes energiát fektetni a kapcsolataink ápolásába is.

Kutatások szerint, azok az emberek, akiknek legalább öt olyan barátjuk van, akivel meg tudnak beszélni komoly dolgokat, az átlagnál boldogabbnak vallják magukat.

De állíthatom, hogy még egyetlen ember is sokat számít.