Darai Lajos: AZ ÁLMOK NEM HAZUDTAK

Némely embert a szerencse tenyerén hord, míg egy másik számára csak azért tart tenyeret, hogy pofozza, figyelmeztesse az elszalasztottakra. Van aztán olyan eset is, amikor a szerencse azért hintáztat örömében, hogy a pofon még nagyobbat csattanjon. S nincs ember, én sem voltam olyan, aki ellenállhatna akár a szerencse kényeztetéseinek, akár a pofonoknak. Mert hogyne esne jól, ha dédelgetett álmainkból valósággá látszik válni valamelyik rész. Hogyan kételkedhetnénk álmaink igazságában, ha a hosszú mérettetés és szűkölködés után végre elindulnak a valósulás útján. S az álmok közepette elfelejtkezünk róla, hogy itt álmok teljesülnek. Már bizalmat adunk a történéseknek, s elfelejtünk őröket állítani. Meglephet minket az ellen, ránk törhet a vész. A vad valóság, mitől még végleg nem szabadulhattunk meg. Keményen csattan a pofon, mely nem az álmok hasonmása. Idegen, kegyetlen és kijózanító. Hol marad ekkor az igazság?

Ifjú koromban fölöttem is seregélycsapatként keringtek, rajzottak az álmok. Bevallhatom, szerettem álmaimat, mert bennük hős lehettem. S hőssé lehettem utóbb népem között is, mert álmaim vezéreltek. S álmaimban találtam közösséget, álmaink egyesítettek bennünket, akik nem tudtunk igaztalanul–álomtalanul élni. Mert ha az élet álom, akkor az álom eszme, s eszméim álmodásában élhettem igaz életet. Megálmodtam, amit mások megélni szerettek volna. Amikor álmaimat leírtam, olvasóim valóságnak hitték őket. Ezért tekintettek rám olyan hittel. Ezért követtek oly sokan és tiszta szívvel.

A gonoszság ellensége lettem és a közjó barátja. Mennyien fondorkodtak a nép és a nemzet ellen, s mi mindkettőért áldoztuk magunkat és gondolkodásunkat. Rám azok is hallgattak, akikre tömegek hallgattak. Olyan próféta voltam, akinek egyenlők között kellett érvelnie. A hazában egyeztünk meg és értettünk egyet. Melyet sok nép politikai nemzetté tehet, ha lerázza a lábára tett béklyó láncát, s a saját szekerét kezdi húzni ugyanazzal az igával, melyhez hozzászokott az idők során. A magyar nemzet küzdelme így példa volt a világ szabadságának kivívásához. Hogyne lelkesedtünk volna érte!

Egészen világos volt előttünk, hogy Dózsa óta nyomják el a népet a nemzet nevében. Azt is tudtuk, hogy az Új Világ felfedezése új világ meghódítása. Ahol a nemzet dolga szétválik a benne megegyezett népekétől. Miránk meg lecsapott a nyugati államok pénze, mely nyeregben tartotta a nemzetünknek helyébe törekvő Habsburg államot. A mi lemaradásunk volt az ő koncuk. Széchenyi jól látta a bajt, csak az országnak kevés Széchényije volt. Aki a tudás mezejére kilépve tettei demokratája lehetett volna. Ha minden mágnás korszerűsíti birtokát, s jövedelmét szintúgy közcélokra fordítja, a maradék igazságtalanságot az országgyűlés is felszámolhatta volna. Ehelyett az országgyűlést kellett az ifjúságnak kényszerítenie. S a futó Jellasicsot üldözők az ő megsemmisítésével együtt Bécset is felszabadíthatták volna. Volna, volna. Ha nagyapám is magyar lett volna. S ha a bajor is magyar maradt volna.

Azért kellett fellázadni, mert a királyhűség megakadályozta a változást. A függetlenség volt az egyedüli mindenkit lelkesítő cél. A közbirtoklás ősi állapotát nem állíthattuk volna vissza. Az újabb érdemek elismeréseképpen viszont a nemzet birtokkal jutalmazhatta volna érte áldozó fiait és lányait. És a polgárosodás minden áldása a nemzet fiaira szállt volna. Széchenyi gazdasági és Kossuth politikai programja csupán együtt vezethetett volna célra. Csak kevesen látták ezt be. Ezért nem támogatták Kossuthot az egyik részről, és Széchenyit a másik részről. Pártosok maradtunk, széthúzó magyarok, a végveszély se egyesített, mint Mohácsnál se, talán. Mátyás erős karja magyar királyi kar volt. Király őutána már csak magyarul lett volna korszerű. Pedig mindenki korszerűsíteni akart. Mária Terézia, a Kalapos király és a reformországgyűlések is. Csakhát nem magyar mintára és nem magyar szándékkal.

Itt van ez a hatalmas birodalom. Ez is szét fog egyszer esni, ha a ruszkit ajnározza egyedül. Majd ha a népekhez elvisznek valamennyi kultúrát, azok az elnyert megvilágosodás fényében előbb magukat akarják majd szabadnak tudni, s csak azután törődnek anyagi gazdagságukkal. És mivel itt még kevesebbet haladt előre a polgáriasulás, mint odahaza, sokkal hosszabb a kifutási ideje mindenféle átalakulási kísérletnek. A különbséget a száműzetés szokása és intézménye is mutatja. Azért ily nagy a birodalom, hogy legyen hová száműzni az ellent mondókat. A Kárpátok között már nemigen maradt erre alkalmas hely, oly nagy az előrehaladás. Itt meg papolhatunk a jámbor bennszülötteknek, veszélytelenek vagyunk rájuk, meg sem értenek.

Egymás közt füstölgünk, azonos sorsúak. De mégsem azonos, csak hasonló, hisz közülük egyesek még vissza fognak térni, nekem azonban itt már végleg befellegzett. Hogy eddig is bírtam, a tüdőkórom elmúltának köszönhetem, meg ezeknek a demokratáknak itt, akiknek vezére is elment már abba a másik világba. Egyetlen reménysugaram, a hivatalos eltemettetésem dacára, hogy hírt adhatok még jövői enyéimnek, ha ezeket a dalokat sokáig szeretik majd ezek az én jó ukránjaim. Ha visszamennek, közel a hazámhoz és énekelgetik, hát csak megkérdik őket a szomszédok, honnét tudják, jaj, de ismerősen hangzik. A gondolat ismerős benne, az az egyszerű belátás, amit a népdalból ismer a magyar ember.

És mert sokáig lesz még e tájon küzdés a közjóért, sokáig fogják énekelni közös álmainkat. Hogy fiatal korunkban álmodott hősként ficánkolunk, s az az igazi elbukásunk, hogy nem győztes csatában esünk el, hanem túléljük a leverettetést. Hogy hiába lovaglunk jól, ha kidől alólunk a paripa. Hiába a szép szó, a jó eszme, ha álmainkat nem valósíthatjuk meg. S ha mindez lesz, amint írva, az utókor majd megállapítja, érdemes volt, helyes volt a küzdés, mert végül elérte a sok-sok nemzedékkel korábban kitűzött célt, azaz az álmok mégsem hazudtak.

Nagy a Föld, sok hely jut az emberiségnek. Akkor miért öldöklik egymást kis terekbe beszorulva? Az erőszak és az ölés, úgy látszik, a könnyebbik út a vágyak elérésére. Adok neked olyan házat, melyet nem te építettél, olyan gyümölcsöst, melyet nem te ültettél, telepítettél. Adok szolgákat, hogy tenyerükön hordozzanak, kőbe ne üsd lábadat. A kultúra munkáját akarták megtakarítani. Felemelkedés nélkül kívánták elérni a felemelkedettek céljait. Ami félgondolkodóknak jó alkalom volt lenézni a maradottakat, mégha kipusztítással fenyegették is a haladottakat. S az emelkedettség tehetetlenjei nem adnák lejjebb ilyenkor, nem segítenének a másikon s ezzel önmagukon a világért sem. Pedig a dolog egyszerűbb, mint gondolják, mert nincs köztük önmagában vett különbség, csupán a szerep és a kijutott tett különbsége. Mindegyik a magáét végzi s védi a végsőkig. Így van ez Bábel s a Biblia óta, vagy tán még annak előtte is így volt. Voltak, akik az istenségnek tetszően cselekedtek, és voltak, akik ellenkezőleg. Az ördög régóta velünk lakik, s az Isten régóta terelgeti nyáját.

És miként érhetne el javulást maroknyi ember vagy nép, ha a megjavítás oly régtől fogva az istennek se megy? Ezt a kérdést hol feltették, és akkor nem is küzdöttek a változtatásért, hol nem tették fel, s olyankor fenekestől felforgatták a világot. A nyaktiló a gazemberek mellett legjobbakat is lefejezett Frankhonban, s abból nekünk tanulnunk illett. Mégis sajnos, hogy kivégzésünket másokra hagytuk. A felvilágosulást se bármi áron képzelték a magyar haladásnak hívői, mert múltunkat eldobni lehetetlen és nagy pazarlás lett volna. Ha egyszer a mi múltunk olyan régi, hogy elfelejtésével az emberiséget is megrövidítettük volna. Mert a magyar múlt ősisége a mesékben gyökeresül, onnét veszi szellemiségét. Meséink az istenekkel társítják népünk fiait, mint más régi népek mitológiái. A különbség csak annyi, hogy ameddig egyiptomiak, ógörögök és latinok mind rég elporladtak, s nyelvük is kihalt, mi most is megvagyunk s meséinket és nyelvünket máig sem feledtük el, sőt az nekünk természetes. Az ősidőkből őrizzük nyelvünket, amint ezt tisztelt Berzsenyink olyan jól megsejtette.

Közvetlen testvérünk, mert belőlünk származik, és viszont, belőlük származunk, sok európai, ázsiai és afrikai nép. Környezetünkkel is hasonló szokásokkal élünk együtt, és a kereszténység diadalmenete a mi ősi felfogásunknak s ezzel nekünk kedvezett volna szerte a földkerekségen, ha megtartják tanait, s nem hazudtolják máig lépten-nyomon. És milyen könnyen kapcsolódtunk egybe a beáramló, hazaáramló néptöredékekkel és néptömegekkel a történetünk során. Mennyire nagy figyelemmel és sikerrel alkalmazkodtunk a szomszédainkhoz, vagy a távolabb született progresszióhoz. Csupán szerencsétlen történelmi pillanatokban lángolt fel az ellenségeskedés a piros–fehér–zöldben rokon népek között. Az volt a magyar nemzetiség lényege mindig, hogy összekapcsolta a különböző származású népeket, egy szellemiségben egyesítette és tette boldoggá őket. Amely érdek kilógott a sorból és felnagyítódott, biztosan bajt és rossz vért szült, s amikor el-elbukott ez az elv, annak minden sorstárs nép bánata lett következése a magyar bánattal egyetemben.

De ha csak a bánat teremne meg benne, el is temetné szívünket. Én, aki nem hittem, hogy tudok szabadság nélkül élni, mennyire megcsalattattam itt, ahol a rabság annyi embernek természetes és beletörődött állapota. Itt a remény is másra vonatkozik, s a hit is eredetibb értelmében szerepel: Amit nem lehet belátni és befolyásolni, amibe nincs beleszólásunk. Amiben otthon reménykedtünk, azt itt nem ismerik, mert itt nem pislákol semmi a majd egyszer fellobbanó lángból. Az a láng ide nem is kell, mert az nem természetes ott, ahol a természet elemi ereje rázkódtat vagy kényeztet mindent. Ez itt a Föld ősi állapota, ami nem sokat változott az évezredekkel, és amihez még lehet, hogy vissza is tér a kultúrától megcsontosodott világ. Itt alig van kereskedelem, ami felbomlasztaná a megszokott életet. A Bibliát is csak az idejöttek ismerik, inkább a szóbeli adok-kapok érvényesül, az írást el is lehet felejteni. Az írás errefelé a hatalom eszköze csupán, s ezért elfognák minden levelemet, ha írnék, sőt verseim is megsemmisülnének, ha leírnám őket, hiszen felkutatnák és elégetnék őket, ha tudomást szereztek róluk. Besúgó pedig errefelé is akad mindig. Sokkal jobb, ha ártatlan dalokkal próbálok üzenni késői enyéimnek.

Mert az biztos, hogy mostani enyéim, családom, ismerőseim, barátaim és levert népem nem tud már rólam semmit. Biztosan halálhíremet keltik, akiknek ellensége volt minden gondolatom. És még sokáig fogják temetni verseimet is, ha ez a keleti típusú hatalom válott korszerűvé annyit szenvedett hazánkban. Ez a nem humánus, hanem naturális hatalom, mely inkább a természetnek kedvez, mint az embernek, mert nem a ráció szerint működik, hanem a puszta szellemi vegetáció, az ököljog és gyilkolás nyers megvalósulásában. Tatár és török után ez a veszedelem támadt ránk, s annál veszélyesebb, hogy most még csak segítséget kértek tőle, ajándékot, de én félek az ajándékot hozóktól, mégha görögök volnának is, de ezek bizony barbárok.

Felhőként tán eljuthatnék távoli hazám fölé, vagy repülő madár hátán, mint daliás egykori hősöm, Kovács tábornok. A gondolat kell legyen azonban a leggyorsabb és legmesszebb ható eszköz. Gondolattal elérhető a múlt, meglátható a jövő és legyőzhető a messzeség. A gondolat áthatja a mindenséget, mert lényegileg különbözik tőle. A gondolat birodalma végtelenül több és nagyobb, mint ez a mi kis világmindenségünk. S e birodalmat gazdagítja mindenki hathatós gondolkodása, ezt csökkenti minden rosszindulat és rosszakarat. Ezért vigasztaló a gondolat szárnyán üzenni jövői társaknak, kik megújítják majd maguk által az én legszentebb eszméimet is. Felfedezik és felhasználják, s az eszményihez teszik hasonlóvá a hazát, az egész Földet. Legyetek bátrak! Nem a halál a legfőbb rossz, és a bukás sem jóvátehetetlen tragédia. Aki a megsemmisítés helyett a mellékes helyre állítást kapja osztályrészül, képes végiggodolni az élet értékeit. A legfőbb bűn az ember kibontakozásának a megakadályozása, a fejlődés tagadása.

Az embert a természet nem úgy szolgálja, mint rabszolgája, hanem mint előmenetelében közreműködő társa. Előmenetelében a végső szellemi teljesítés és állapot felé. Ezért nincs különbség a földi és az azon túli élet jelentősége között. Ha a lét megsemmisíthetetlen, akkor megsemmisüléseinek látszata csak figyelmeztetés lépcsőfokainak eltérő voltára. Így aztán fontos az, ami velünk életünkben történik. Fontos és nagyszerű, ha önszántunkból építjük ki emberiségünket, gazdagítjuk magunkat és társainkat, s tesszük harmonikusabbá a környezet és a természet működését a földön és az égben.

Ha ilyen módon üzenhetek, hát elmondom, hogy élni mindenkor és mindenhol jó és érdemes. Ugyanígy tennék újra mindent, ha újrakezdhetném. De milyen jó, hogy nincs újrakezdésre lehetőség, hogy egyszeri és ezért izgalmas minden percünk. Hogy az életlendület megállíthatatlan és az életszeretet kifejezhetetlen. Mindez csak megmutatkozik, különben elfelednénk mindegyre, ha valamikor meg tudnánk szavakkal fogalmazni. Fogalmazni semmit se lehet, az kijön a világra az ember fiából. Így íratja magát a történelem is, és így testesül meg minden eszmeiség. A többi hazugság, amit mindennek leveretésére használnak, ami emberi és szellemi. A harcot a rossz földi helytartóival vívjuk, lelkesítsen ez. De adjon erőt, hogy a jónak e világon van világon túli fogantatása. S jó az, hogy kevéssé hallgatnak egymásra az emberek, legalábbis a magyarok. Rám se, persze. A közvetlen gondolkodás mindenkit közelebb visz a forráshoz, miből merítve életét boldogsággal rendezheti be.

Mondom, mondom, gondolom még tovább. Éjszakákon át és nappalokon át. Nekem van időm, az én reményeim már az örökkévalóságban vannak. Híradásom is távoli időkből érkezik. Azt üzeni, voltam és vagyok, voltunk és leszünk.