Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1108.

1108.

Amidőn az emberek nagy tömegének

már szerep jutott eldönteni ügyeket,

háttérbe szorult rege, krónikás ének

hirdetni jót, újdonság fakasztott rügyet.

Ennek hangneme, tartalma alacsonyabb

szintre terelte az áldott nép figyelmét,

más értelmet adva húsvét–karácsonynak,

evilággal töltvén meg az elmét.

Földi mennyországnak mitől jön el üdve,

eddig rossz állapotért kik felelősek,

mint lesz emberi nyomorúság leküzdve,

hogy támadnak békében nem szentelt hősök,

hanem a mindennapokat felemelők

munkaérdem által boldogság terébe,

édes jövőt táplálnak megbecsült emlők,

közös gyarapodásnak nem szakad vége.

Máig nem tudjuk, mennyire volt őszinte

mindez, vagy csak új hatalom porhintése,

tény, voltak, kik vakon követték, tekintve

rá vallásos hittel, hogyan áll nyerésre,

annak ellenére, hogy sokat lerombolt

addig elértből rossz múltnak bélyegezve, 

mondván, nem bűn, csak a forradalom tombolt,

tűzben lesz edzett, erős az igaz eszme.

Mindeközben mára úgy megokosodtunk,

átlátunk függönyön, mit elibénk húznak,

kiszivárogtatják, ez új világordung,

fő, hogy ne állj ellen, mert semmivé zúznak.

Olyan fegyverekkel, mit képzelni sem tud

az átlagember, ki ugyanúgy félt éltet,

mint egykor, értelmetlen szembeszélt megun,

csökkentett módban örül, ha tovább élhet.

Hol rontottuk el, kérdezik még jópáran,

hát ott, hogy engedtük megölni az eszményt,

de még feltámadhatunk, gyúlhat hitáram,

égbe emelhetjük életünk keresztjét.