Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1121

1121.

Tavasszal felébredhetne a természet

– igen, igen! – bennünk, mert egyébként járja

a saját útját, teljes függetlenségben,

de mi ijedezünk változását látva.

Mi is függetlenedni szeretnénk tőle,

észcsalással keletkezik csalódásunk,

amikor visszaüt téves elképzelés,

csak felszínét nézzük, mélyére nem ásunk.

Aztán kiderül, hogy ki valódi célpont,

és az nem a bolygónk járását illeti,

emberparányságunk oda nem árthat be,

új remény áldozatát közülünk szedi.

Mert mintegy megváltó vallásként lép elénk,

híveket toboroz, többséget alkosson,

borúsra festi az eget és a jövőt,

csakhogy önbizalmunknak nagyon árthasson.

Egyezzünk bele, mit fejünk felet tesznek

velünk, engedjük magunkat korlátozni,

ne lázadjunk a nagy ugrások ellen se,

jöhet új megoldás, sosem látott holmi.

De kerüljön igen sokba, csak kevesek

birtokában maradjon előnye, haszna,

a jellemzése nem baj, ha nem lesz igaz,

utólag nem kerülhető el a csapda.

És a követelmény magasra támasztott,

legyen mindig nyári idő és napsütés,

s ha a négy évszak szeszélyesen alakul,

világvégét okoz, hiányzik a tűrés.

Pedig a Föld hátán még bögöly sem vagyunk,

rinocérosz bőrébe bele sem csípünk,

de ha ő megborzong, földrengést okozhat,

s Istent szidni érte bárgyú gyerekcsínyünk.

Inkább lássuk be, hogy mindig kizöldül az,

mi majd ősszel lombhullatónak bizonyul,

fiatal kedvünk bír hideget és forrót,

nem díszünk a világ, létünkre úgy borul.