Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1122.

1122.

Közhelynek tűnik, hogy minden viszonylagos,

de nem is hinnénk, hogy ez mennyire igaz,

nemcsak annyiban, hogy alacsony és magos,

hanem viszonyítás valóságot szíjaz,

nyűgöz, köt magához, és előre hajtja

egyik alanytól a másikig vagy vissza,

sőt a többiekig. Gondolkodás rajtja,

hogy a szereplőket összehasonlítja.

Mert kiindulásunk nem az egyből ered,

azt legfeljebb a teremtésnek adhatnánk,

de már ott is látjuk, kölcsönös a szerep,

vonzó és vonzott viszonya újat talált,

harmadikat, sokadikat, mint társulnak

bonyolult vegyületté, majd életekké,

s e természeti alapok nem avulnak,

s a mi elménkben válnak örökké szebbé,

ha a hasonlítás magja megfoganhat,

mert csak ahhoz képest van különbözőség,

mi már megragadt bennünk és hitet tarthat,

hogy ugyanolyan lesz, állandó minőség,

s új ismerethez minta fogódzót adhat.

De ha ilyeténként születik világunk,

a külvilágban és elménk belsejében,

nézzük, társasságunkkal hányadán állunk,

kihez hasonlítunk mainap és régen,

honnan vetten épült fel személyiségünk,

mi a lényegünk és mi van csak szélen,

mitől vagyunk nyerők, s mitől jön el végünk.

Meddig kell hallgatni a tanítóinkra,

s mikortól szabaduljunk e nyűgeinktől,

hihetjük-e, hogy már mi vagyunk a minta,

mások rossz példája elrettent-e intőn?

Hasonlítottakként hasonlóságunkat

vegyük figyelembe, egyénit villantva,

tudatosan elménk folyton megújulhat,

belesimulva örökös viszonylatba.