Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 147.

147.

Ott romlott el, hogy nagyüzemmé tettek minket,

mindennel számolva, ami hasznukra lehet,

a földdel és népével, amely szorgalmasabb

annál, hogy elvett hasznánál is lesz magasabb.

Ma kertművelésnek nevezzük, ahogy éltek,

minden talpalatnyi földön termést reméltek,

minden domboldal belakva, földje művelve,

háborítatlanul valahol Erdőelve.

Hús sózva tartósítva, zöldség savanyítva,

tevékenység minden időre, korra nyitva,

kézművesek kézimunkája divatozott,

minden tavasz, nyár mindenkire áldást hozott.

Határtalanul szaporodhattunk, élhettünk,

mindenféle jó ételt kedvünkre ehettünk,

gondolkodásunknál csak nyelvünk volt gazdagabb,

szellemként közvetített jó tudást sokaknak.

Ebbe rondított bele harcias támadás,

azóta sincs róla tisztességes számadás,

hogy mit semmisítettek meg az emberségből

kegyetlen hadak, önjelölten, hulló égből.

Felhalmozva földet, embert, várost, aranyat,

azóta a nagy méret kis haszonnal arat,

új helyre telepítve fényűző lakokat,

túlélő közösségből kizárva magokat.