Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 151.

151.

Hagyjuk-e magunkat felheccelni tömeggé,

mindegy is mi célokért földcsuszamló heggyé?

Amikor a belső düh sokakat mozgatott,

e hatás hozott sok ártatlan áldozatot.

Értetlenül állunk mai jelenség előtt,

rég volt olyan, hogy valaki valakit lelőtt:

békében magunk építve élhettünk együtt,

mígnem a borzalom napirendre nem került.

Pedig most is megvan az álszent hivatkozás,

hogy testvéries legyen globális elosztás,

csakhogy ennek ára lesz a mi kiirtásunk,

ami ellen hiába szól még kiáltásunk.

Mert ha mi nem maradhatunk ugyanolyannak,

megszűnnek a javak, mit most rablóknak adnak,

visszazuhan az ember a kőbaltás korba,

midőn először támadt eszeveszett horda.

De annak előtte igen sokáig kellett

pattintani, majd csiszolni kemény köveket,

hogy a kezünkhöz idomuljon a szerszámunk,

eszünkhöz álljon párhuzamba a világunk.

Vagy fordítva: alkalmazkodjunk környezethez,

ragaszkodva működőképes szervezethez,

nemzedékek alatt lépve kicsit előre

a természet megismerésben, évelőre.

Mondják, volt, aki a jólétben megbolondult,

s talán időben van, hogy lélekharang kondult,

korábban, minthogy elvesztettük volna lelkünk,

istenes szellemünk segít magunkra lelnünk.