Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 154.

154.

Békében együtt élni oly természetes,

semmit nem elvárni, de mindent megkapni,

amit csak a másik ember adhat nekünk,

s ami lehetséges, csak olyat akarni.

Mert a lehetetlenre nincsen szükségünk,

eszünkbe se jut lázadni az ég ellen,

úgy van elrendezve szoros sorsközösség,

hogy barátságos életből jön a kellem.

Megoldjuk azt, ami saját kötelesség,

elérhetők közti távot áthidalva,

nem erőszakoljuk rá magunk senkire,

irányítson mindent a maga hatalma.

Gyalog, tutajon és szekéren járhattunk

a régi jó lélekvarázsos világban,

egy nyelven beszéltünk csillagok képében,

sötét volt éjjelünk, nappalunk fényárban.

Nem változott, amit egymásnak adhatunk,

figyelmet, törődést, elismer’-jutalmat,

nemzedékek közti váltás gondosságát,

s aki sikeres, vezérelvet megvallhat.

Legfontosabb dolgunk tanítani a jót,

nem fegyver mögül adni talmi tanácsot,

viharban is elkormányozni a hajót

csendes vizekre, hol szelídek a mások.