Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 154.
![](https://static.wixstatic.com/media/55b554_fa82bc3df20c4c3f9e06bc8fdae17a37~mv2.jpg/v1/fill/w_88,h_90,al_c,q_80,usm_0.66_1.00_0.01,blur_2,enc_auto/55b554_fa82bc3df20c4c3f9e06bc8fdae17a37~mv2.jpg)
154.
Békében együtt élni oly természetes,
semmit nem elvárni, de mindent megkapni,
amit csak a másik ember adhat nekünk,
s ami lehetséges, csak olyat akarni.
Mert a lehetetlenre nincsen szükségünk,
eszünkbe se jut lázadni az ég ellen,
úgy van elrendezve szoros sorsközösség,
hogy barátságos életből jön a kellem.
Megoldjuk azt, ami saját kötelesség,
elérhetők közti távot áthidalva,
nem erőszakoljuk rá magunk senkire,
irányítson mindent a maga hatalma.
Gyalog, tutajon és szekéren járhattunk
a régi jó lélekvarázsos világban,
egy nyelven beszéltünk csillagok képében,
sötét volt éjjelünk, nappalunk fényárban.
Nem változott, amit egymásnak adhatunk,
figyelmet, törődést, elismer’-jutalmat,
nemzedékek közti váltás gondosságát,
s aki sikeres, vezérelvet megvallhat.
Legfontosabb dolgunk tanítani a jót,
nem fegyver mögül adni talmi tanácsot,
viharban is elkormányozni a hajót
csendes vizekre, hol szelídek a mások.