Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 158.

 158.

Régen a tudós elmondhatta, amit tud,

s tudását kamatoztatta környezete,

ma elhallgatás kényszere, mi neki jut,

jobban jár, ha nem beszél sokat fecsegve.

Régi világban király is itta szavát,

tekintélye, bére egyedülálló volt,

javaslatával olykor megmentett hazát,

hogyha túlzó, heves lépésektől óvott.

Ez embert képes volt eltartani a nép,

őrzött tapasztalati biztonságot,

ő dönthetett róla, hogy jó-e a szép,

versben hangoztatott igaz tanulságot,

Ez a világ elmúlt, felülkerekedett

az erő, lettlégyen akármilyen gonosz,

háttérbe szorult tudós lelkiismeret,

jó, szép és igaz csak az, mi hasznot okoz.

De közhaszon helyett egyéni gazdagság

lett az alapja hatalom birtokának,

mellőzött lett megfontolt takarékosság,

ezzel tág teret adva a pazarlásnak.

Nehéz e sors, de hozni kell áldozatot,

önerőből kutatni, bírni gyűrődést,

hogy elkerüljünk élőként kárhozatot,

éltetnünk kell a tudományhoz kötődést.