Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1855)

Számolatlanul hagyni javainkat nem jelent mást,

mint pazarlást, ami ismétlődéshez vezethet,

„már azt sem tudja, mije van”, minőség tobzódás

cseréli újra a régit, akkor is, ha az jó.

Új üzletek nyílnak, hol még nem vásároltunk,

mindig szeretünk új terméket kipróbálni,

„nem tudom, hányszor jártam már ebben a városban”,

eszünkbe sem jut, hogy ma nem kellene pénzt költeni.

A gazdagság jele, érzése, hogyha van elég

mindenből, sőt sok is, öngondoskodásból jeles,

mondja magának, aki még sosem volt szűkében

élelemnek, pénznek, nem napról-napra élni mily jó.

Viszont gondozatlanul hagyja lelki javait,

aki nem számol szerencse forgandóságával,

az egyszer fenn, máskor lenn libikókaszerűség

bekövetkezhetőségével, bár kijátszaná.

Egyből elkeseredés lesz úrrá azon, aki

előtte csak lelkesítő érzést ismert,

ha változik a széljárás, hanyatlik a gazdagság,

nem kell hozzá bukás, elég a kicsi változás.

Máris világvége érzése támad túlozva,

már előzetesen, ami indokolja kemény

lépéseit, igazolja szívtelenségét, hogy

mások kárára igyekszik felszínen maradni.

Gondolkodástalanul ugyanis nem jön elő

előrelátás követelménye, képessége,

használt dolgok természetének megismerése,

megfejtési vágya, működése, kifutása.

Ha gondolkodsz, mögé látsz a felszínnek, ahová

a szükségszerűség bezsúfolódott, üresen

is tátonghat persze lehetőségek háza,

kihasználatlanul, és akkor lépni kell érte.

Gyakoribb, hogy éppen hiba csúszhat szerkezetbe,

még jó időben le kell állítani, kezdeni

a karbantartást, vagy alkalmazottak lehetnek

elégedetlenek, velük újra kell tárgyalni.

Hittelenül nem megy, önbizalomhiány kihat

nemcsak az ismeretlen jövő felé haladás

bizonytalanságaitól való félelemre, de

a jelen nehézségei kezelésére is.

Ne akarjon vezér lenni a gyáva katona,

vagy ha hittelenül, gondolkodástalanul

végzi tevékenységét és kudarc lesz a vége, sőt

üres nagyzolásnak is, addig potyautasként.

Mert mintha lenne egyfajta csoportszellem, ami

felszínen tartja ilyenek érvényesülését

egy darabig, aztán kilökik maguk közül az

alkalmatlant, s úgy érzi, Isten elfordult tőle.

A hangyaszorgalom viszont számolgat, amikor

egyenként rakja egymásra mellőzhető pénze

érméit, majd papírpénz nagy címletére váltja,

már bankot keres, és a végén befektetést is.

Mit adok és mit kapok, ennek summázatáról

én leginkább csak félig dönthetek, másik oldal

is meg akarja találni a számítását bennem,

igyekszem hát a legjobbat kihozni magamból.

Legmegfelelőbb helyzetben mindenki helyén van,

és tényleg egy láthatatlan isteni kéz rendez

valóságfilmet fő- és mellékszereplőkkel, nem

művi viharral, és nem kosztüm-levetéssel a végén.

Hanem benne részesek gondolkodása kelti

a cselekmény fordulatait, akaratukat

éppen annyira szabadon érvényesítve, mint

természettörvény s együttélésszabály engedi.

Ki-ki végezzen tapasztalatszerzést, de közös

kísérletek is szükségesek, ahol az anyag

vizsgálatánál könnyen értelmezhetsz adatot,

de ember és társadalom nem kísérlet alany.

Hátra is kell nézni, ezért jó hagyományokat

beépíteni az elképzelés menetébe,

kettős jóhatása lesz, mert létező alakzat

éltetése jó érzés, s kipróbáltság hasznos.

Lehet hinni benne, és a hit hegyeket mozgat,

és ha nem elegendő saját emberi erő,

az Isten is megsegít olyan megoldással, mit

végül mi találunk meg, de tőle származtatjuk.

Ez pedig bizonyítja magasabb szellemiség

létezését számunkra, bízik bennünk, szükségli

a közreműködésünket, mindnyájunkét szinte,

amivel az ő szent akaratát teljesítjük.

Ilyen parancsokként rendelkezésünkre álló

hitelveket értelmezni s alkalmazni,

lebontani mindennapi cselekvést vezérlő

mondatokká, egyensúlyba hozza a számadást.